Bruce Springsteen a Wembley-ben – fél évszázada a rock'n'roll főnöke

De előtte még át kellett élnem egy komoly mélypontot, amikor az egy évre előre megváltott prágai koncertjegyemmel tehetetlenül néztem, hogy hangszálproblémák miatt előbb bizonytalan lett, majd el is maradt az egész életemben várt Springsteen-buli. Aztán átkerült jövő nyárra, de ezt a fejleményt nem vártam meg: a letargia helyébe a rock’n’roll életérzés lépett, amint megláttam, hogy a londoni show-ra még van jegy, méghozzá a legjobb helyre, a színpad elé!

Innentől vágtam a centit, és remegve olvastam a híreket. Nemcsak akkor rezzentem össze, amikor azt láttam, hogy az egyik koncerten megint bőrig ázott a nagy öreg, hanem akkor is, amikor a légiközlekedés teljesen kiszámíthatatlanná vált.

“Csak legyen egészséges Bruce, csak jussak ki Londonba!” Ez volt a mantrám július 25-ig.

Végül eljött a nagy nap. Aludni persze nem tudtam a hajnali járat előtt, de a meglepően kis késés után minden rendben ment. Kint élő unokatestvérem nem volt úgy besózva, mint én, de ez érthető is: hiphoprajongóként nem Springsteen koncertvideóival kel és fekszik – mégis elismeri az ikon munkásságát, ami mára egyszerűen megkerülhetetlenné vált. Bruce ledöntött minden falat, magabiztosan kijelentem, hogy nincs olyan, aki ne szeretné a zenéjét.

Már a koncert előtt 2 és fél órával megérkezünk a Wembley-hez, amit eddig csak tévében láttam. Messziről is lenyűgöző. Előtte hatalmas, kétoldalt zárt placc, tele Springsteen-rajongókkal és merch cuccokkal, a hangszórókból már most a Boss legnagyobb slágerei szólnak, a közönség is énekel kisebb csoportokban. Nem nehéz hangulatba kerülni.

Profi stewardok terelik a népet az e célra jól kialakított folyosókon, percek alatt bejutunk, nagyon érződik a rutin. Hát igen, nemrég BL-döntő volt itt. Már azt is libabőrrel néztem, belegondolva, hogy majd én is ott leszek pár hét múlva…

Nincs torlódás a mosdóknál és a büféknél sem, utóbbi mondjuk az árak miatt is érthető lenne – de egyszerűen az történt, hogy lépésenként nyitottak egy kiszolgáló pultot, szimplán felkészültek az esemény volumenére.

A színpad előtti állóhelyes rész úgy telik meg, hogy mindenkinek biztonságos méretű tér jut. Bevallom, arra számítottam, boldog szardínia leszek egy zenélő konzervdobozban, de kicsit sem bánom, hogy civilizáltabb körülmények között tombolhatok.

Feszült várakozásról szó sincs, körülöttem mindenki a legnagyobb nyugalommal várja a Főnököt és bandáját. Hardcore rajongók lévén ők nyilván már tudják, hogy percre pontosan fog kezdeni – és addigra az utolsó hely is megtelik a kakasülőn.

Bevonulás, megőrülés. Az E Street Band minden tagját egyenként ünnepeljük, megérdemlik, zseniális zenészek. Végül a Főnök is lazán felsétál a színpadra.

Azonnal megszólal a zene, vagy 6-7 dalon keresztül szusszanásnyi szünet sincs. Lesz még ok és alkalom beszélgetni a közönséggel. Rögtön kiderül, hogy Bruce hangszálainak már semmi baja, oroszlánként üvölti tele a hatalmas stadiont.

Vannak igazi “tömegbeindító” dalok, mint a No Surrender, aminél a fanok először éltethetik Stevie Van Zandt gitárművész urat – aki minden idők legfontosabb popkult projektjei közül kettőnek is fontos szereplője: az E Street Band mellett a Sopranos című sorozat Silvio Dantéjaként is milliók imádják.

És ebben a zenekarban mindenki sztár. Springsteen pedig megbecsüli és hagyja ragyogni őket. Az összes bandatagnak, még a vokálosoknak is ad legalább egy-egy bravúrszámot, amikor megmutathatják, hogy saját jogon is a világ élvonalába tartoznak. A szaxofon-, dob- és gitárszólóknál leesik az áll, fülig ér a vigyor – ez mindkét oldalon örömzene.

Valószínűleg ettől működik ez ilyen jól. Bruce Springsteen fél évszázad elteltével is szívesen zenél ezekkel az emberekkel.

Ahogy a koncert felénél, karrierösszegző monológjában fogalmaz: “Ezek a vén f…ok már 50 éve itt vannak velem.” Mindezt őszinte, széles mosollyal az arcán.

De van hely a meghitt emlékezésnek is: az előző szaxis, a 2011-ben elhunyt Clarence “Big Man” Clemons több dalban is megjelenik a kivetítőn a zenekar részeként, és ezek minden értelemben nagyon igazi pillanatok.

Bruce Springsteen pedig maga a velünk élő rocktörténelem. Még Elvistől tanulta a műfaj szeretetét, és ez már a hatodik olyan évtized, amikor teltházas stadionok tombolnak a slágereire. Ráadásul 75 évesen sportot űz abból, hogy maratoni hosszúságú koncerteket ad. Mindezt egy tizenéves pályakezdő csibészségével: a show vége előtt Stevie-vel azon élcelődnek: vajon a közönség azt hiszi-e, jobban bírják, mint az E Street Band?

A koncert második fele egyébként is nagyon interaktív, Bruce rendszeresen kijárkál a rajongók közé, fürdik a szeretetükben, sőt, ajándékokat osztogat: ez akkor a leglátványosabb, amikor egy transzparensen azt olvassa, a harmonikájáért cserébe egy férfi rajongója megkéri a barátnője kezét. Kihívás elfogadva, a hangszert átadja, majd jelzi: “Haver, én megtettem, most te jössz!”

Uralja a színpadot, uralja a zenét. Szó szerint is: egy magánszámmal ki-bekapcsolja a muzsikát, kézzel és mimikával “vezényli” a zenekart, hatalmas erőt mutatva.

És ugyanúgy nem zavarja a klasszikus londoni időjárás, a két dalonként eleredő eső, mint a közönséget: együtt éneklünk az esőben és táncolunk a sötétben.

Végül lemegy a setlist, aztán a kötelező ráadás is a legnagyobb slágerekkel, és a legutolsó dalhoz már csak ő jön fel a színpadra, egy szál gitárral.

Az I’ll See You In My Dreams című ballada zárja a koncertet, a dalt 90 ezer ember hallgatja, énekli halkan, könnytől csillogó szemekkel.

Az utolsó taps közben éreztem, hogy amit láttam és hallottam, semmihez sem fogható élmény. De elhinni azóta sem tudom.

A valóságba az rántott vissza átmenetileg, hogy az adrenalin kiürülésével elkezdtem érezni a lábam – hiszen én csak egy rajongó vagyok, nem egy 75 éves rocklegenda.

Záróakkordként életem legnagyobb tömegében vonulhattam a Wembley-től a metróállomásig. A dalok most is szóltak a hangszórókból és a torkokból, az embermasszát most is profin terelték. Ez most nem 5 perc volt, szakaszosan engedtek tovább minket, óvva mindenki testi épségét. A Heysel-tragédia óta a brit rendőrség mindent megtesz, hogy senki se lelje halálát egy stadionban vagy a környékén, fegyelmezettség és szervezettség mindenek előtt.

Harmadszor is leírom: 90 ezer embert kellett hatékonyan mozgatni. Persze ez aznap este Bruce Springsteennek sikerült a legjobban.