Margaretha Geertruida Zelle néven született 1876. augusztus 7-én a hollandiai Leeuwarden városában egy gazdag kalapos lányaként. Élete tizenöt éves korában fordult fel fenekestül: apja csődbe ment, szülei elváltak, anyja nem sokkal később meghalt, a család széthullott. A kispolgári miliőt egyébként is nehezen viselő kamaszlány intézetbe került, ahol vagy ő próbálta meg elcsábítani az igazgatót, vagy fordítva történt a dolog, mindenesetre kitették a szűrét. Ekkorra valószínűleg már rádöbbent, hogy az életben csak nőiességével érvényesülhet, s tizennyolc évesen válaszolt egy apróhirdetésre, amelyben egy nála kétszer idősebb, a Kelet-Indiákon (Indonéziában) állomásozó katonatiszt keresett feleséget.
A házasság boldogtalannak bizonyult, hiába született belőle egy lány és egy fiú. A durva és iszákos férfi rendszeresen verte feleségét, a háziasszony szerepében unatkozó Margaretha pedig minden útjába kerülő férfival flörtölt. Saját szavai szerint: "Úgy akartam élni, mint egy tarka lepke a napsütésben." A házasság akkor romlott meg véglegesen, amikor egyik alkalmazottjuk - valószínűleg bosszúból a rossz bánásmódért - megmérgezte kisfiukat. A férj nyugdíjazása után, 1900-ban hazatértek Európába, de nem sokkal később elváltak, s az asszony álmai városába, Párizsba utazott.
Kezdetben egy cirkuszban dolgozott, majd áttért az Indonéziában tanult táncokra, amihez kezdetben gyors egymásutánban váltogatott szeretői nyújtottak anyagi támogatást. Azt terjesztette magáról, hogy anyja indiai hercegnő volt, a táncot pedig Siva isten templomában tanulta, és a fiktív életrajzban tátongó lyukak kitöltését a képzeletre bízta. Annál kevesebbet bízott a képzeletre fellépései során, az egzotikus szépségű nő, aki 1905-ben vette fel a Mata Hari (a Hajnal Szeme) nevet, a hétfátyoltáncot teljesen meztelenül fejezte be. Hamarosan csillagászati gázsikat követelt és kapott, ajtaja és ágya előtt a politika és az üzleti élet hatalmasságai álltak sorba, még a német trónörökös is.
Az egyenruhák iránt végzetes vonzalmat tápláló táncosnő hírneve egy idő után megkopott, ekkor már a szeretőitől kapott pénzekből és valószínűleg az általuk az ágyban kifecsegett információk értékesítéséből élt. Az első világháború kitörése után - a semleges Hollandia állampolgáraként - továbbra is zavartalanul utazgatott Berlin és Párizs között, s mindkét városban magas rangú tisztek fejét csavarta el. Ez persze felkeltette a német és a francia titkosszolgálat gyanúját is, s mindkettő megfigyelés alá helyezte. A könnyelmű, veszélyes helyzetét felmérni képtelen asszony 1916-ban - állítása szerint a franciák megbízásából - találkozót kért a madridi német attasétól, hogy ismét a trónörökös közelébe férkőzhessen. A beszélgetésen érdemi információcsere nem történt, de a tiszt azt jelentette Berlinbe, hogy sikerült a H-21 fedőnevű kémet beszerveznie. A táviratot a franciák is olvasták, s 1917. február 13-án letartóztatták reménybeli kémjüket. Mint kiderült, a németek tudták, hogy kódjukat feltörték, és szándékosan "mártották be" a táncosnőt, aki csak párizsi pletykákkal látta el őket.
Mata Hari, aki hosszú ideje kitalált életet élt, a kihallgatások során belegabalyodott a valós és a fabrikált tényekbe. Azt bizonygatta, hogy Franciaország a fogadott hazája, de elismerte, hogy értéktelen információkat továbbított a németeknek. Amikor azt is megemlítette, hogy egyszer húszezer frankot kapott egy német diplomatától kárpótlásul elveszett csomagjai miatt, bizonyítottnak vették a kémkedést. Ezt felháborodottan utasította vissza: "Kurtizán vagyok, nem kém, mindig csak a gyönyörnek és a szerelemnek éltem" - kiáltotta. Ez nem segített rajta: a hadbíróság mentőtanúit nem idézte be, és 45 perc tanácskozás után mind a hét vádpontban bűnösnek találta és halálra ítélte. A szigorúságban szerepet játszhatott, hogy a fronton akkor éppen a németek nyomultak előre, a hátország morálja pedig a mélypontra süllyedt, így a közismert holland nő kiváló bűnbakul szolgált a kudarcokra. Harminc évvel később a bíróság egyik tagja el is ismerte: az ítélet már a tárgyalás előtt megszületett. (A per dokumentumait szigorúan titkosnak minősítették, a minősítést csak most, a kivégzés után száz évvel oldják fel.)
A negyvenegy éves Mata Hari 1917. október 15-én a vincennes-i erődben állt a kivégzőosztag elé. A legenda szerint nem engedte, hogy szemét bekössék, és csókot dobott kivégzőinek. Egy másik legenda szerint az utolsó pillanatban széttárta kabátját, ami alatt természetesen semmit sem viselt, hogy megzavarja a rá célzó katonákat. Holttestét senki nem kérte ki, így az anatómiai múzeumba került, ahonnan az 1950-es években eltűnt.
Halála után legendája tovább nőtt, a köztudatban ő lett a kémnő, aki kettős ügynökként, a férfiakat megbabonázva húzza ki szeretőiből a titkos információkat. Mások, igaz, ők vannak kevesebben, a végzet asszonya helyett a naiv és becsapott áldozatot látják benne, aki nem manipulált, hanem akit manipuláltak. Életéről több film készült, a legjobb Greta Garbóval, de megszemélyesítette Jeanne Moreau és egy pikáns változatban Sylvia Kristel, az Emmanuelle-filmek főszereplője is. A valódi Mata Hari iránt érdeklődők 1997 óta kereshetik fel az emlékére nyílt kiállítást szülővárosában, ahol szobra is áll.
MTI
