Az állam a rendszerváltás után jóléti államként legitimálta magát; a társadalmi szereplők ilyenként használják és ilyenként függenek tőle. Ez a gyakorlatban is így van, hiszen - Szalai Júlia szociológus adatai szerint - ma a magyar háztartások összjövedelmében a jóléti juttatások csaknem húsz százalékkal nagyobb részt képviselnek, mint a munkajövedelmek, amelyek viszont alacsonyak.
A közkiadások társadalmi össztermékhez viszonyított aránya Magyarországon az utolsó hét évben 46,5 százalékról 52,9 százalékra nőtt. Bár azt nem lehet egyetlen mérőszámmal meghatározni, milyen mértékben van jelen az állam a gazdaságban vagy kultúrában, de az állami megrendelések egyes szektorokban meghatározó fontosságúak.
Adósságállomány növekedése
Az átalakuló közép-kelet-európai gazdaságok közt a magyar az egyetlen, ahol nőtt az újraelosztás mértéke az 1989-es évhez képest (mintegy öt-nyolc százalékponttal). Minél nagyobb arányú az újraelosztás, annál valószínűbb a nagyobb járadékszerzés, annál nagyobb a megszerezhető zsákmány, különösen, ha az egyenlőtlenségek nem csökkennek, illetve ha egyes rétegekben a társadalmi leszakadás tömegessé válik. A jóléti szolgáltatások – és a zsákmányszerzési lehetőségek – fenntartása, pontosabban a fenntartás nehézségei vezettek az adósságállomány növekedéséhez (51 százaalékról 67 százalékra).
Legalább ilyen fontos, miként „segít” az állam - szolgáltatásai társadalmi költségeinek nem érvényesítésével - a gazdasági szereplőknek. Az újraelosztás úgy megy végbe, hogy a gazdaságnak 20-30 százaléka megmarad a szürke zónában, ami természetesen az állam cinkos távolmaradását feltételezi. A munkaerő jelentős része úgy működik, hogy jóléti szolgáltatásokra támaszkodhat anélkül, hogy a munkaadó és munkavállaló ehhez arányosan hozzájárulna.
Az állami szociális juttatás és a piac összefonódásának talán legismertebb példája a kis- és középvállalatok, kényszervállalkozások foglalkoztatottjainak társadalombiztosítása. Mivel itt tömegjelenségről van szó, az ehhez kapcsolódó szabályozási zűrzavar fontos szerepet játszik abban, hogy a mindennapi gondolkodásban az állami szabályozás mint zavarforrás rögzül.
A részben a munkanélküliség elkerülésére létrehozott, esetenként támogatott kisvállalkozások versenyképessége meglehetősen kétes, létük sokszor a nagyobb cégek és költségvetési szervek járulékfizetési terhének csökkentését szolgálja.
Az újraelosztás alapjait előteremtendő, az állami szabályozó rendszer kénytelen súlyos köz- és adminisztratív terheket róni a kisvállalkozásokra. Ha e hozzájárulásokat minden érintett teljes egészében megfizetné, az jelentős részük ellehetetlenülését jelentené. (Igaz, ha mindenki fizetne, kevesebb lenne a szükséges hozzájárulás.)
Az előírásokat azonban az állami jogérvényesítés csak olyan mértékben érvényesíti, hogy a legalitás és törvénysértés határán, állandóan frusztálódva elvegetálhasson a szektor. Ez kétségkívül biztosítja a minimális költségvetési bevételt, egyben megkíméli a rendszert a tömeges csődöktől, nagy tömegek munkanélkülivé válásától és az ezzel járó társadalmi konfliktustól. Csak éppen egy mind nehezebben fenntartható és hosszú távon aligha fínanszírozható rendszer jön létre.
Az állami normák tömeges társadalmi és hatósági megszegése az államműködés része, s nem egyszerűen esetleges következmény. Összefügg az állami szervek körében érvényesülő, gyakran következmény nélküli normasértéssel, a felelőtlenség intézményesítésével.
A normaszegés óhatatlanul bekövetkezik a szabályozás és a jogérvényesítés kiszámíthatatlansága miatt. A jóléti gondoskodás fenntarthatatlan, a hiányra következik a tűzoltás, a költségvetési kiigazítás, megszorítás és újabb bevételi források keresése. Ez a kialakult szabályok változtatását kívánja, utóbbi pedig gyors alkalmazkodást követel meg.
Az alkalmazkodás részben a szabályok teljesítésére irányul, részben azonban azok kijátszására. Azt kell kitanulni, mi az új jogsértésnek az a mértéke, ami a cinkos hatóságok számára még elfogadható.
Szabályszegésért gyakran elismerés jár
A magyar lakosságot már a Kádár korszak végén kimutathatóan kettős tudat, „skizofrénia” jellemezte: elítélték a normasértést, de vállalták a megszegését. A normaszegés Magyarországon egyes életterületeken olyan tömegjelenség, amelyet a normasértők jelentős része gátlás nélkül vall meg tágabb környezetében is, amelyet az ráadásul elismerően fogad. (A fináncot kijátszani a Bach-korszak óta nemzeti dicsőségnek számít, a paraszti kultúrában pedig már Berzeviczy idején jelen volt ez a mentalitás.)
Mivel ma a normasértés a mindennapi élet részeként, tömegesen fordul elő, és nemhogy nem találkozik elítéléssel, hanem sokszor elismerés igazolja, az nem számít - az előfordulási gyakoriság értelemben vett - normától eltérésnek, sem helytelennek. Akkor viszont a szabály lesz a helytelenség szinonimája - hiszen megszegése a normális. Így válik – pártpolitikai befolyásra is – az adófizetés alkotmányos kötelezettsége „sarccá”.
Varga M István
Menedzsment Fórum
