Mint egy közelmúltban Budapesten, a Közép-európai Egyetemen tartott konferencia is bemutatta, az Oroszországgal szemben hozott nyugati szankciók kapcsán jelentkező álláspontok szinte minden vonatkozásban különböznek egymástól. A hasznosságukról folytatott polémia nagyon gyakran azok céljaira, eddig elért hatásaira, az orosz fogadtatás mikéntjére vonatkozó eltérő álláspontokra vezethető vissza. Kicsit olyan ez, mint a mesében, amikor három vak ember egy elefántot tapogatva vitatkozik arról, mi is az valójában: csőnek véli az, aki az ormányát fogja, oszlopnak, aki a lábát, és kötélnek, aki a farkát. Attól függően, hogy a kérdés éppen melyik oldalát vizsgáljuk, más-más eredményt kapunk.
A hasznosság értékelésekor az egyik legfontosabb kérdés a célok meghatározása. Mint ismeretes, a szankciókat több hullámban hozta főleg az Egyesült Államok és az Európai Unió, egymással csak részben egyeztetve azok tartalmát és feltételeit. Az első körben a Krím hovatartozásáról rendezett 2014 márciusi népszavazásra reagáltak, míg a későbbi és a nagyobb, immár makrogazdasági jelentőségű intézkedéseket csak a kelet-ukrajnai konfliktus és a malajziai MH17-es repülőgép júliusi lelövése után hoztak. A Barack Obama által elrendelt szankciók következetesek voltak abban az értelemben, hogy Ukrajna területi integritásának megsértésére hivatkoztak. Szigorúan véve tehát elvileg kizárják azok feloldását, tekintettel a Krím Oroszországhoz csatolására. Az Egyesült Államok korlátlan ideig fenntarthatja az intézkedéseket, nagyon nehéz olyan forgatókönyvet elképzelni, amelyben a 2013-as ukrán területi integritás helyreállna vagy legalább Ukrajna elismerné a területi veszteséget. Ezzel szemben az uniós szankciók visszatérően a vitás felek közötti tárgyalásokhoz, legfeljebb azok kimeneteléhez kötik a szankciók rendszerét. A krími népszavazás kapcsán az Európai Tanács közvetlen tárgyalásokat sürgetett a felek között, míg a kelet-ukrajnai harcok vonatkozásában Porosenko ukrán elnök béketervének sikeréhez kötötte a szankciók visszavonását. Nem véletlen, hogy kezdetben Moszkva is hajlandó volt a minszki rendezésben valamilyen szinten részt venni. Mindenesetre ez a jogi megfogalmazás úgy elméletben, mint gyakorlatban is nélkülözi a szankciók visszavonásának konkrét feltételeit, tulajdonképpen az éppen aktuális európai értelmezésre bízva azok sorsát.
Ugyanakkor a jogilag lefektetett célok közötti eltérések az alkalmazás során jellemzően kisebbnek tűnnek. Az Egyesült Államokban masszív intézményi háttere és hagyománya van a szankcióknak, különböző szervezetekben több ezer ember dolgozik azok követésén és betartatásán, lehetővé téve azok évtizedeken keresztül való fenntartását. Irán vagy Kuba ellen évtizedek óta tartanak fenn szankciókat és azok céljai, kontextusa az idők során erősen változott. Hasonló a helyzet a Szovjetunió ellen a helyi zsidók kitelepülésének akadályozása miatt 1974-ben hozott, kereskedelemkorlátozó Jackson-Vanik törvénymódosítással. Bár már sem Szovjetunió, sem kiutazási korlátozások nem voltak 1991 után, azt csak 2012-ben sikerült „felváltani” egy más ügyben, Oroszország ellen hozott szankciós rendszabállyal (Magnyitszkij-törvény). A szankciók a reláció megszokott részévé váltak, függetlenedtek vagy gyakran túlélték eredeti kiváltó okaikat. Ez az amerikai esetben is kiemeli a mostani intézkedéseket az ukrajnai kontextusból. Ez egyformán lehetőség és kockázat is Oroszország számára: a Trump-féle politikai földindulások esetén reménykedhet azok fájdalommentes feloldásában, egyébként pedig joggal vélheti úgy, bármilyen engedményt is tesz, ez a rendszer már úgyis évtizedekig fennmarad. Mindenesetre egyik potenciális kimenetel sem sarkallja Moszkvát együttműködésre, ami önmagában is csökkenti a szankciók hatékonyságát.
Hasonlóan ambivalens az orosz fogadtatás kérdése. A fenn említett rendezvényen maguk az orosz előadók is különbözőképpen ítélték meg azt, mennyire fontos Moszkvának a szankciók eltörlése. A hivatalos és Nyugaton kívánatos érvelés szerint a szankciók gazdasági károkat okoznak Oroszország számára, ezért eltörlésük eminens érdek. Kiváltképp, mivel a Putyinhoz közel álló elit egyes tagjait célzottan is büntetik, ellehetetlenítve személyes jólétüket és csökkentve ezáltal a felsővezetés kohézióját az adott kérdésben. Ugyanakkor van egy politikai és egy gazdasági megfontolás is, ami miatt ezen érvelés helytállóságához kételyek fűződnek. Politikai értelemben Moszkva valószínűleg nem kíván enyhülést, mert nem bízik abban és az nem kínál neki érdemi hasznot. Sőt, ezen túlmenően Putyin számára fontos fenntartani az „ostromlott erőd” szindrómát is. A 2014-ben kezdődő recesszió okai messze túlmutatnak a szankciókon és még az olajár esésén is. Az orosz gazdaság strukturális problémái miatt pedig a korábbi jóléti modell amúgy is fenntarthatatlan, ezért a „rosszlétért” a Nyugat és a szankciók legalább részben okolhatóak. Ugyanakkor gazdasági oldalról a szankciós rezsim teremtette helyzet egy sor gazdaságpolitikai célt megvalósított. Moszkvától amúgy sem állt távol a protekcionizmus és a hanyatló feldolgozóipar segítése, amelyek jelen helyzetben fellélegezhettek. A mezőgazdasági önellátást, ami régóta hangoztatott törekvés, az orosz ellenszankciók is segítik (az általános recesszió ellenére a mezőgazdaság éves szinten 3%-os reálnövekedést mutatott 2015-16-ban). A Nyugattól való pénzügyi függést a hitelügyletek radikális korlátozása lassan megszünteti, míg a kormányzati tagok nyugati tulajdonszerzését, amit több titkosszolgálati jelentés is kiemelt kockázatnak tartott a rezsim szempontjából, szintén kiiktatja a mostani helyzet. Így a kárvallottak mellett egyértelműen vannak haszonélvezők, és a gazdaságpolitikai önképtől sem áll távol a kialakult állapot.
Mi végre vannak tehát a szankciók? A klasszikus definíció szerint valakit eltérít szándékolt cselekedeteitől, arra kényszeríti jelen esetben Oroszországot, hogy változtassa meg magatartását. Ugyan nem tudjuk, mi történt volna ezen intézkedések nélkül, de tekintettel a nyugati álláspont ingatagságára és tarkaságára, illetve az orosz fogadtatás vegyes jellegére, nehéz meggyőzőnek vélni azok sikerét. A szankciók legfőbb eszköze az idő, márpedig a nyugati elszántság mintha gyorsabban erodálódna, mint az orosz kitartás. Azonban a szankcióknak van egy maradandó és csak nagyon lassan múló hatásuk, nevezetesen az a tény, hogy megtörténhetnek. Nyugati befektetők és üzletemberek milliókat vesztettek egyik napról a másikra a Krím annexiójakor és újabbakat az azt követő időkben. 2014 előtt a politika, mint üzleti kockázat legfeljebb az ebéd utáni kávénál merült fel, mint beszédtéma. Mindenki egyetértett abban, hogy bár az üzleti környezet nehéz, de jól lehet keresni az orosz piacon. Ma már ez a múlté, és aligha lenne tömeges és eufórikus visszatérés, ha lazítanák a szankciókat. Minden üzleti tervnél számolni kell az addig elképzelhetetlennel, kalkulálni kell a korábban kiszámíthatatlannal. Éppen ezért indokolatlan arra számítani, hogy van visszatérés a 2014 előtti időkhöz. Így ha nem is politikai értelemben, de gazdaságilag a szankciók lehetősége (és nem feltétlenül maguk a szankciók) mint országkockázati tényezők hosszú időre beépültek az üzleti tervekbe.
Deák András
Tudományos főmunkatárs
MTA KRTK VGI
A blogbejegyzés a Prague Security Studies Intitute (PSSI) által koordinált ’The development of economic relations between V4 and Russia: Before and after Ukraine’ és ‘Assessment of Kremlin’s Soft Power Tools in Central Europe’ című projektjeinek a keretében készült.
