Daróczi Gábor, Barabás polgármestere kicsit hallgatag. Szemmel láthatóan fáradt, de nem akar panaszkodni, mindenki ugyanilyen kimerült a faluban. Kicsit jól is esik beszélgetés közben magunkba mélyedni, hallgatni a kakas kukorékolását. A szárnyas lelkesedése nem lankad, örül a tavasznak, a napsütésnek, a melegnek, sejtelme sincs arról, hogy körülötte megroggyant emberi sorsok vánszorognak nyugat felé.
Nem maradnak sokáig
„Korábban naponta 6-700 ember érkezett a gyaloghatárról, most már a 150 is nagy szám” – mondja Daróczi Gábor. Hozzáteszi, a héten volt olyan nap, hogy csak hatvanan érkeztek. Ők sem maradtak sokáig, kicsit megpihentek a melegedőben, aztán utaztak tovább. A legtöbbjükért érkeztek a rokonok, barátok, de még mindig akadnak olyanok, akiken látni lehet, azt tudják, honnan jöttek el, de azt nem, hová tartanak.
Adomány még akad, mindenkit el tudnak látni Barabáson.
„Tárolgattunk is egy kicsit, ahol tudtunk. A melegedőnk sosem üres, ágyak is vannak azoknak, akik itt akarnak aludni. Senkit nem küldünk el, de egy-két éjszakánál többet senki sem marad” – mondja a barabási polgármester. Sokan segítenek nekik, folyamatosan jönnek az önkéntesek. Különösen éjszaka hasznos a jelenlétük, akkor van a nagyobb forgalom a határfaluban.
„A közfoglalkoztatottakat is úgy csoportosítjuk, hogy néhányan mindig készek legyenek a menekülők ellátására. A kormányhivatal is küld segítőket, a Katolikus Karitász nagyon ügyesen megszervezi, ki hol segítsen.”
Új helyet keresnek
„Csökken a menekülők száma” – tudjuk meg Helmeczi Lászlótól, Záhony polgármesterétől. Csütörtökön közel kétezren érkeztek Kárpátalja felől a határvárosba. Jelenleg a középiskola tornatermében és tantermeiben helyezik el a háború elől menekülőket. Még megtehetik, mert most nincs jelenléti oktatás, de a jövő héttől visszatérnek a diákok az iskolába, addig új helyet kell keresni a menekülők elszállásolására.
Adományok még vannak, de merülőben a keret.
„Ahogy múlnak a napok, úgy csökken az adományozási kedv és ahogy látom, az önkéntesek lelkesedése is” – teszi hozzá a záhonyi polgármester. Szomorúan legyint, majd elmondja, ettől a feladat még megmarad, egy menekülőt sem fognak elküldeni, mindenkiről gondoskodnak.
Éjszakai műszak
Zsurk egy igazi kis ékszerdoboz Záhonytól három kilométerre. Varázslatos Tisza-parttal, picike kis palackorrú lebegő kikötővel. A PET Kupásoktól kapták, azokból a palackokból építették, amelyeket az ukrán ártérben illegálisan lerakott szemétből sodort erre a folyó. Bár ezeknek a palackoknak a zömét a közeli Vásárosnaménynál megfogják, korábban itt is „halásztak” belőle néhányat. Az aprócska stégről a tekintet már egy másik országba ér, a folyó közepétől a túlpart felé már ukrán terület húzódik.
„Nálunk is vannak ukrán menekültek” – tudjuk meg Pócsikné Vakula Ágnestől, a falu polgármesterétől. Miután az apró településnek nincs olyan épülete, ahol elszállásolhatták volna őket, ezért helyi családok fogadták be az Ukrajna felől érkezőket, de az önkormányzat is segít az ellátásukban.
Főzés közben beszélgetünk. Serényen jár a fakanál, még csak dél van, de már a vacsora készül.
„Az urammal és a menyemmel megyünk be Záhonyba segíteni. Éjszakai műszakba készülünk, akkor kell legjobban a dolgos kéz. Viszünk ennivalót is. Magunknak és másoknak is főzök, ne mondják azt, az adományból akarunk enni.”
Pócsikné Vakula Ágnes szerényen hárítja el a dicséretet.
„Az igazi hős itt a környéken Helmeczi László, a záhonyi polgármester. Ha nincs az ő szervezőkészsége, az első napokban eluralkodott volna a káosz. Úgy forgatta a hivatali dolgozókat, hogy minden segítőhelyen legyen valaki. A jegyzőtől kezdve a hivatali dolgozókig mindenki segített és a mai napig is szolgálatba áll, ha rá kerül a sor. Záhonyban mindennapos, hogy az önkormányzati dolgozó éjjel a menekülőknek segít, hajnalban hazamegy, letusol, átöltözik, aztán bemegy a hivatalba dolgozni. Nekik ez már természetes.”
A zsurki polgármester még elmondja, nem véletlen, hogy mostanában kevesebben érkeznek.
„Aki át akart jönni, az már itt van, vagy tovább ment más országokba. Az Ukrajna belsejéből menekülők közül most sokan várakoznak Kárpátalján. Nem jönnek át a határon, szeretnének visszamenni az elhagyott otthonukba. Nem könnyű elhagyni egy élet munkájának a gyümölcsét, ragaszkodnak a megszokott helyükhöz.”
