Az interjú még a színházak lezárása, illetve az Illatszertár bemutatója előtt készült, és a Piac & Profit magazin december-januári számában jelent meg.
Bocsánat, hogy kicsit késtem, elhúzódott az Illatszertár próbája.
Szereti ezt darabot?
Jobbára igen.
Jobbára?
Hát nincs olyan darab, amit az ember fülétől a farkáig, tokkal-vonóval szeret. Mindegyikben van valami bibi. Ebben mondjuk, alig.
Tényleg nincs olyan darab, hogy tokkal-vonóval? Mert az Anconai szerelmesek - amit tizenegyszer láttam a Radnótiban - nekem az volt. Minden együgyűségével 100/100.
Na igen, az valóban az volt. De látja; „minden együgyűségével” – ezt mondta. Inkább úgy mondom, hogy az előadás volt 100/100. Mert a színdarab az más, mint az előadás. A darab a nyersanyag, hogy milyen előadás lesz belőle, az sok tényezőtől függ. Az Anconai igazán szerencsés csillagzat alatt született. Mi is nagyon szerettük és a nézők is. Kétszáz előadást ment és beszéltük is a többiekkel, hogy alighanem életünk végéig játszhatnánk, csak a címet kellene módosítani Anconai szenilisekre.
Akkor van esély arra, hogy az Illatszertár is egy kivételes előadás lesz, mert itt viszont maga a mű is briliáns, vagy nem?
Szerintem is nagyon jó. Persze, hogy mi sikerül, mi nem, azt előre egyáltalán nem lehet megmondani, meg babonából is faramuci lenne erre fogadásokat kötni, de jók az előjelek. Mi szeretjük, a rendező jól ismeri, de hogy a nézők szeretik-e majd, azt nem lehet tudni.
Volt már olyan, hogy valamiről azt gondolták, siker lesz, de nem lett?
Fordítva inkább igaz. Ha már az Anconai felmerült, ott például, amikor még csak az összpróbánál tartottunk, az valahogy nem adta a formáját. El is uralkodott rajtunk a rémület, hogy talán hülyeséget csinálunk és utálni fogják? Aztán az első főpróba, ahol már nézők is voltak, és lám, a figyelmük, a nevetésük, a reakcióik teljesen helyre rakták az összes döccenőt, és ahogy az imént beszéltük, óriási siker lett.
Az Illatszertárt látta színházban? Esetleg filmen? És most nem a Szerelem hálójában-ra gondolok, - amiben én nem igazán érzem, hogy az Illatszertár adaptációja lenne - , hanem arra a régi tévéfilmre, amiben Bodrogi Gyula játszotta Hammerschmidtet. Meg aztán sokáig ment a Centrálban is.
Igen, emlékszem rá, hogy ott játszották, de valamiért nem, egyiket se láttam.
Ez talán nem is baj. Bár nem tudom, befolyásol-e bármit, ha találkozik egy másik megközelítéssel. Zavaró ez, vagy nem?
Nem igazán. Az néha meg tudja nehezíteni a dolgot, ha valami rettentően jól sikerült alakítás után kell egy adott szerepet eljátszani, mert akkor mi a fenét tud hozzátenni az ember, ha teljesen egyetért azzal, ahogy az elődje játszotta? Persze lehet ez akár inspiráló is, hogy: ’aha ő így csinálta, de azt meg nem vette észre hogy…, én meg észrevettem’.
Poirot szerepét tényleg sokan játszották, tévében, nagyjátékfilmben, de azt hallani városszerte, hogy briliáns az alakítása. Most akkor így másfél hónappal a bemutató után már kimondhatjuk, hogy a Gyilkosság az Orient Expressen siker, ugye?
Úgy tűnik, hogy szereti a közönség, de ez nyilván nem egyedül az én érdemem, hanem a partnereimé is, a rendezőé - mindenkié, aki benne van. No és óriási szerepe van ebben annak a hiper-szuper 3D-s technikának, amitől rendkívül látványos lett.
Azt ígéri az előadás ajánlója, hogy 3D –s mozi élőben. Olyan lett, mint a Kenneth Branagh féle film?
Szerintem annál jobb, én azt nem különösebben kedveltem.
Örülök, hogy ezt mondja, mert az nekem se tetszett. Ön kritikus? Vagy inkább elfogadó?
Több évtizedet töltöttem azzal, hogy kíméletlen véleményt mondtam mindenről, azzal a szent meggyőződéssel, hogy én annyira okos vagyok, hogy mindenről tudom a frankót, és a világ az így van, meg úgy van. Ám a világot egyrészt nem érdekelte az én véleményem, másrészt jó párszor bebizonyosodott, hogy tévesen, rosszul, igazságtalanul látom a dolgokat. Ezért aztán egy ideje igyekszem a mellékneveket elhagyni. Vagyis nem minősíteni. Még az automatikus plusz, vagy mínusz előjelet se adni eseményeknek, élményeknek, embereknek, történéseknek. Persze a minősítés zsigeri, mindnyájan reflex-szerűen tesszük. Pedig annyiféle nézőpont létezik, akkor hogy mondhatom én, hogy valami/valaki ilyen, vagy olyan. Van az a szép történet, hogy a paraszt talál egy lovat. Összefut a falu, hogy milyen szép ló, milyen szerencsés, hogy találta, mire a paraszt azt mondja: majd meglátjuk. Másnap a fia próbálja megülni, a ló ledobja, összetöri mindenét. Jönnek a szomszédok, hogy mekkora nagy bajt okozott a ló, mire az ember megint csak azt válaszolja: majd meglátjuk. Harmadnap megjelennek a faluban a toborzók és csak a paraszt fiát nem sorozzák be, mert annak törött mindene... Tehát ilyen bonyolult a világ és ezt így hatvanegynéhány évesen már tök jó látni. Szóval megpróbálom nem nagyon a befolyásom alá vonni az eseményeket.
Pironkodva hallgatom, mert bevallom, a kritikai énem meglehetősen erős, és gyakorlom is azt, amit ezek szerint ön már nem.
Pontosítok: amit igyekszem már nem gyakorolni.
De a pozitív minősítéssel is csínján kell bánni?
Kis korrekció ismét: nem kell! Nekem kedvesebb, ha nem jelzőzök mindent.
Hozok egy konkrét példát. Letesznek ön elé egy igazán ízletes, szaftos, jól megtejfölözött rakott krumplit. Nem érdemli meg az a jóasszony, hogy bőséges jelzőhasználattal adjon hangot az elismerésének?
Hm, rakott krumpli. Szeretem. Jó példa. Megdicsérem persze! Nem spórolok annyira a jelzőkkel, de nem is kell túlzásba esni. Az öröm attól nem lesz kevesebb. Az élethez való viszonyt viszont kicsit barátságosabbá teszi, ha nem minősítünk. Főleg azért, mert inkább a negatív mellékneveket szeretjük használni, ugyanis az egyfajta uralom érzetét kelti bennünk. Hiszen, ha én megmondom, hogy a másik hülye, azáltal fölé is rendeltem magam. Ha azt mondom, ő szar, én jó vagyok. Ha azt mondom, ő erkölcstelen, korrupt, akkor én kicsit, vagy nagyon, mentális győzelmet tudok elkönyvelni. Csakhogy az a tapasztalatom, ez a legtöbbször tévedés, igazságtalan, és elég nyomasztóvá teheti a világot. Tehát azt a feltevést, hogy vagyok én, aki jó vagyok, a saját kis eszmerendszeremmel és tulajdonságcsomagommal, meg van a világ, ami általában buta, gonosz, kellemetlen, legyőzendő és mindenképpen igazgatni való, ezt a szemléletet próbálom elhagyni.
Ez őrült nehéz lehet!
Máris két melléknév…
Egyre jobban restelkedem…
Ugyan! Ne tegye, csak jelzem, mennyi figyelmet igényel ez az egész. Például sok esetben a ’nehéz’ egyenlő azzal, hogy akkor én ezt nem is csinálom. Nem akarom. De, ha az elszánás ott van, akkor nincs olyan, hogy nehéz, vagy nem nehéz.
…Akkor csinálom.
Így van. Ehelyett, főképpen mi európai emberek, beszélünk. Nekünk a gondolkodás és a világ feletti uralom nagyon fontos. A keleti tanokban viszont az együttműködés és a harmónia van a középpontban.
És amikor elvonulnak asramokba, kolostorokba és cselekvés nélkül csak gondolkodnak és gondolkodnak..?
Szerintem ez nem gondolkodás. Inkább annak elhagyása.
Agyak kiürítése?
Nekem nem tűnik úgy, hogy az járható út. Főleg nekünk, itt Európában. Ez egy program bennünk. Hajlamosak vagyunk azt nevezni gondolkodásnak, amikor az agyunk magától cikázik. De az szerintem nem gondolkodás, pusztán agyműködés, Ám hogy hogyan lehet az elmét kicsit lecsillapítani, arra viszont vannak módszerek. És számomra az egyik ilyen ez a gyakorlat, hogy igyekszem a mellékneveket elhagyni. A másik, hogy amikor történik velem valami, akkor figyelek arra, hogy az indulataim ne váljanak cselekvéssé. Mondok egy példát: évtizedeken keresztül, ha nem adták meg nekem az elsőbbséget, dühödten dudáltam és anyáztam. Aztán ugye csak feltűnt, hogy ettől nem lesz jobb semmi, viszont nekem felmegy a vérnyomásom. Most kb. ott tartok, hogy az érzés ugyan még feljön, de már egyre gyengébben és főleg nem dudálok és nem szitkozódom.
Ebben segített az, hogy elvégzett egy coach- és egy meseterapeuta képzést is?
Biztosan, hiszen magamon is többször segíteni tudtam ezekkel a technikákkal, de elsődlegesen a kíváncsiság hajtott. Rengeteg tudás van felhalmozva, amiről nekünk nem nagyon van fogalmunk. Nagyon sok hasznos ismeret rejlik különböző könyvekben, iskolákban. Úgy értem, olyan tudás, ami szerdán fél 4-kor is jól jön a buszon. Ugyanis, mi általában szeretjük magunkat, és akkor se haragszunk magunkra, ha szerdán fél 4-kor félrelökünk valakit a buszon, mert büdös vagy hangos. Én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni - mondjuk. De meg lehet próbálni megoldani másként is. Igaz viszont az is, hogy ahhoz, hogy bármit is változtatni akarjunk magunkon, ahhoz valami rettentően erős ok kell. Sajnos nemegyszer valami nagyobb élet-baj. Ahhoz pedig, hogy meg is tegyünk valamilyen első lépést, sokszor még az se elég…
És miért ez a kettő vonzotta a számos lehetőség közül?
A belső szabadságnak egyetlen szobája van, amibe sok-sok ajtó nyílik. Vagyis alapvetően ezek az iskolák ugyanazt mondják. A lényeg az, hogy picit haladd meg azt, amit úgy hívnak, hogy: én. Ez pedig óriási feladat. És csak személyesen, egyénenként tudjuk meglépni. Már az is kiváltságos, ha van egy mester, hogy megmutassa az ajtót. Valamelyik ajtót. Bemenni nekünk kell. Az én pedig nagyon csalóka. Mert a hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azonos az életünkkel. Pedig nem. De az én jön és intézkedik: én akarok, nem akarok, szenvedek, uralkodok, szerelmes vagyok, gyűlölök, stb. Ez mind úgy kezdődik, hogy én. Az ego a főszereplő, aki ezáltal nagyon sok élménytől megfoszt minket. Ugyanakkor, az én, a túlélés záloga is egyben. Az arányokra érdemes figyelni. Hogy eléggé túlteng. És megtalálni a közepet sokszor eléggé küzdelmes. Már fiatalon is sokat gondolkodtam arról, honnan tudom megkülönböztetni valamiről, hogy az angyali üdvözlet, vagy ördögi kísértés? Ha például egy csapat ifjú megiszik egy üveg vodkát, az mámor, mondhatni pillanatnyi angyali üdvözlet, de ha a 35 éven keresztül teszik ezt naponta, akkor már alkoholizmus és ördögi állapot. De hol az a pont, ahol átfordul?
….
Nagy a csönd…
Mert az ember óhatatlanul is átereszti magán, amit ön mond, és értékel, elemez. Nagyon sokat adnak a mondatai.
Ennek nagyon örülök. Jó néha ezekkel a gondolatokkal együtt lenni. Volt, amikor én nagy bajban voltam és rohangáltam erre-arra, azonnal felismertem, amikor olyanhoz kerültem, aki valami olyasmit mondott nekem, amiről tudtam: ez igen, ez így lehet. És ez a „lehet” is nagyon fontos. Amikor beszélgetek valakivel, akkor kb. azt mondom: ez az ajánlatom, erről az jut ezembe hogy, stb. Én nem tudhatom az ő válaszait, azt mindenki maga találja meg. Sőt, van, ahol előbb a kérdést kell, a valódi kérdést kell meglelni. Ebben a meseterápia és a coaching is segíthet. Az akadályelhárítás folyamatának számos módszere van, én ezeket választottam. Van egy olyan megfigyelésem, hogy minden, ami velünk történik az először produktív, aztán reproduktív, aztán pedig kontraproduktívvá válik. Minden. Ezt nem könnyű feldolgozni.
De minden? A szerelem is, a gyerek is?
Persze! Nagyon is! Magamról is tudom, hogy kamaszként az anyukámnak mennyi szenvedést okoztam.
Ezzel a tudással, ami önben benne van, tudja orvosolni a kontraproduktív helyzeteket?
Nemegyszer sikerül. Általában, az engem ért rossz hatások egy részére már nem úgy reagálok, mint régen. Van az a mondás: a fájdalom szükségszerű – a szenvedés opcionális. Nagyon fontos gondolat. Mert azt nem tudom elkerülni, hogy fájjon. De annak semmi értelme, hogy őrülten rángassam az erkélykorlátot, hogy ne így legyen a világ, legyen másként, legyen úgy, ahogy én akarom! Ezt már nem csinálom. Tibornak nagyon sokat segítenek ezek a gyógyító tudások az élete élésében.
És másoknak? Tényleg be lehet jelentkezni önhöz terápiára?
Nem terápiának nevezném, inkább segítő beszélgetésnek. És igen, van erre mód.
Van valami szelekció, kit fogad, kit nem?
Nincs. Ha valakinek problémája van, leülünk beszélgetni. Ha nincs, vagy épp nem tudunk értelmesen együtt haladni, elköszönünk. Volt már olyan is.
És ha csak azért jelentkezik valaki, mert azzal fel lehet vágni, hogy a Szervéthez jár, vagy éppen egy rajongója?
Az egy beszélgetésből kiderül. De ha valakinek igazi elakadása van, akkor, amennyire a képességeim, vagy a hitelességem lehetővé teszi, igyekszem partner lenni.
Óriási felelősség van ebben, nem?
A buszvezetésben is! A műtőasztal mellett is. De ha két egészséges ember beszélget, azért mert az egyik épp segítséget kér, abból akkora dráma nem lehet. Beszélgetünk, aztán vagy jutunk valamire, vagy nem. Számomra jóleső, hogy rendszerint azért jutunk. És én is több leszek általa. Ha pszichiátriai gondok vannak, akkor nyilván szakembert ajánlanék, de ilyen eddig nem volt.
A fejlődéstörténetének nincs egy olyan veszélye, hogy ön nem enged be olyan ingereket, amik viszont színészként építenék?
Ez lehetséges. De van-e annak veszélye, hogy az ovis, ha iskolába kerül, már nem játszhat többé a sárga gumikacsájával? Vagy hogy a gimnazista nem rángathatja meg többé a Julcsi copfját, mint ötödikben? Ezekért a változásokért inkább hálás vagyok. Mert ha a világ varázslat és káprázat, mint azt az indiai világkép tartja, akkor így tudatosabban vehetek részt az élet nevű játékban.
Hogyan jut ideje a másokkal való foglalkozásra?
Már nem játszom annyit és ez tudatos döntésem, pont azért, hogy legyen időm erre. Csöndben lenni, figyelni és gyakorolni.
Akkor igazán jó egyensúlyt sikerült teremtenie, mert az én érzetem az, hogy ön nagyon is jelen van a pódiumokon, hiszen itt az Orient Express, az Illatszertár és remélem, fut tovább a Virágot Algernonnak is, mert az személyes kedvencem.
Ezt örömmel hallom, mert nekem is az.
Egy újabb 100/100-ast találtunk?
Mit is mondjak erre? Ugyanis azt a regényt én adaptáltam színpadra. Akartam írni egy olyan darabot, ami nekem tetszik. Ami úgy hat, ahogy szerintem a nézők igénylik. Amikor megkerestem vele a Játékszínt, csak rendezni akartam, az ő ötletük volt, hogy játsszam is el a címszerepet. Ma már hálás vagyok ezért.
Elképzelhető, hogy egyszer teljesen felhagy a színházzal?
Nagyon szeretek játszani. Számomra életmentő a színház. Életem hosszú szakaszában nagyon komoly rejtőzködési hely volt.
Abban az értelemben, hogy a szerepek mögé bújhatott?
Igen. De egyébként meg van bennem egy alapvető csibész. A joker. A jolly joker. A vidám viccelő, aki boldogan belebújik bármilyen szerepbe. Nem tervezem, hogy elhagyom a színházat, amíg szükség van rám, örömmel játszom.
