Harari a Time-ban megjelent írásában felidézi, hogy a járványokba a globalizáció előtt is emberek tízmilliói haltak bele, így a 14. században dúló pestis, a Fekete Halál Kelet-Ázsiától Nyugat-Európáig alig több mint egy évtized alatt 75-100 millió embert pusztított el. Angliában például tízből négy ember halt bele, Firenze százezres lakosságának pedig a fele.
Majd emlékeztet arra, hogy 1520 márciusában egyetlen himlőbeteg, Francisco de Eguía megérkezett Mexikóba, amikor még nem jártak buszok, vonatok, de még szamarak sem. Mégis, decemberre a himlőjárvány végigpusztította Közép-Amerikát, egyes becslések szerint megölve a népesség egyharmadát.
Harari a mostanában többször idézett 1918-as spanyolnáthát is szóba hozza cikkében, mint ami pár hónap alatt elérte a világ legeldugottab sarkait is, megfertőzve félmilliárd embert, az világ akkori népességének negyedét. Becslések szerint a járvány megölte India lakosainak huszadát, Tahiti szigetének 14 százalékát, Szamoa ötödét. A spanyolnátha nagyobb pusztítást végzett a világon, mint az első világháború négy évig tartó véres öldöklése, több tízmillió - egyes becslések szerint százmillió - embert ölve meg.
A 14. századi pestis okairól fogalma sem volt senkinek, és egészen a 20. századig leginkább csak annyit tudtak tenni ellene, hogy tömeges imádságokat szerveztek, azt hívén, hogy így az ártó szellemek, démonok, vagy dühös istenek kiengesztelhetőek lesznek. Nem segített, természetesen, sőt, ma már tudjuk, hogy ezek a tömeges összejövetelek csak tömeges fertőzéseket okoztak.
A 20. században a tudósok, orvosok és nővérek szerte a világon összegyűjtötték az információkat és együtt sikerült megérteni a járványok működését, és megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel sikerrel lehetett ellenük küzdeni. A középkorban senki sem tudta, mi okozza a fekete halált, most a tudósoknak két hét alatt sikerült azonosítani a koronavírus új fajtáját, valamint kifejleszteni egy megbízható tesztet is.
Ahogy a tudósok megértették a járványok okait, sokkal könnyebb lett leküzdeni azokat. Vakcinák, antibiotikumok, alaposabb higiénés eljárások, valamint a sokkal jobb egészségügyi infrastruktúra sikerrel vette fel a harcot a láthatatlan kórokozók ellen. De 1967-ben még így is 15 millió ember betegedett és kétmillió halt meg meg himlőben. Ám az utána következő évtizedben indított oltáskampány annyira sikeresnek bizonyult, hogy a WHO 1979-ben bejelentette az emberiség győzelmét a himlő felett, teljesen eltüntetve azt. Tavaly egyetlen ember sem fertőződött vagy halt meg himlőben.
Mire tanít bennünket a jelenlegi koronvírus-járvány? - teszi fel a kérdést Harari.
Először is, látható, hogy a határok folyamatos lezárása nem véd meg. Emlékezzünk a fentiekben leírt történetekre: a járványok a középkorban is rendkívül gyorsan terjedtek, jóval a globalizáció előtt. Vagyis az sem véd meg minket, ha visszamegyünk a középkorba, az 1348-as szintre. Vissza kellene mennünk a kőkorszakba, de vajon megtehetjük-e?
Másodsorban a történelem azt mutatja, hogy a valódi védelem a megbízható tudományos információk megosztásán és a többiekkel való szolidaritáson múlik. Vagyis fel kell vállalni minden országnak, hogy a gazdasági katasztrófától való félelem nélkül, őszintén megosztja a rendelkezésére álló információkat a többiekkel - a többieknek pedig meg kell bíznia ezekben az információkban, és segítenie kell a járvány sújtotta országnak, nem pedig kiközösítenie. Most Kína tud fontos dolgokat tanítani az egész világnak a koronavírusról, ám ez komoly nemzetközi bizalmat és együttműködést követel.
A nemzetközi együttműködés szükséges a hatékony karantén fenntartásához is. A karanténok és a lezárások szükségesek a járvány terjedésének megfékezéséhez, de amikor a kormányok nem bíznak egymésban és mindegyik úgy érzi, egyedül van, haboznak ilyen drasztikus döntéseket meghozni (Harari cikke március 15-én jelent meg, még az általános beutazási tilalmak előtt - A szerk.), egészen addig, míg késő nem lesz.
Talán a legfontosabb, hogy az emberek felfogják: az ilyen járványok bármely országban is terjednek, az egész emberiséget fenyegetik.
Ez azért van, mert a vírusok fejlődnek, ahogy a koronavírust eredetileg állatok (denevérek például) hordozták. Amikor átterjednek az emberre, kezdetben rosszul alkalmazkodnak az új gazdatesthez, de replikációjuk során az emberbe kerülő vírusoknak mutációi alakulnak ki, amelyek többnyire ártalmatlanok, ám néha egy mutáns fertőzőbb és ellenállóbb lesz az ember immunrendszerére, és ez a mutáns gyorsan elterjed az emberek között. Mivel egyetlen emberben is milliárdnyi állandóan replikálódó vírusrészecske van, így minden fertőzött ember milliárdnyi lehetőséget kínál a vírus számára, hogy jobban alkalmazkodjon az emberhez. Ahogy Harari fogalmaz a 2014-es Ebola-járvány tapasztalataira támaszkodva: minden ember egy játékgép, ami milliárdnyi lottószelvényt ad a vírusnak, amelynek elég csak egy nyertes szelvény a főnyeremény megütéséhez.
Ezek a mutációk most is előfordulhatnak a koronavírus egyetlen génjében, amely megfertőzött valakit Teheránban, Milánóban vagy Vuhanban. Ebben az esetben ez egy közvetlen fenyegetés nem pusztán az irániakra, az olaszokra vagy a kínaiakra, hanem mindannyiunk életére is. A világon minden embernek élet-halál kérdése, hogy ne adjunk a koronavírusnak egy ilyen esélyt. És ez azt jelenti, hogy meg kell védenünk minden egyes embert minden országban.
A hetvenes években azért sikerült a himlőt kiirtani, mert minden országban minden embert beoltottak. Ha egyetlen ország is kimaradt volna a vakcinációból, az veszélyeztette volna az egész emberiséget, hiszen amíg a himlő vírusa létezett és fejlődött volna valahol, az bármikor elterjedhetett volna mindenhol.
A vírusok elleni védelem határvédelmet igényel Harari szerint is, ám nem az országok közti határokat kell védeni, hanem az emberek és a vírusok közti határokat. A vírusokat és az embereket elválasztó határvonal minden ember testében létezik. Ha egy veszélyes vírus ezen a határon átjuthat a Föld bármely pontján, akkor az egész emberi fajt veszélybe sodorja.
A múlt században az emberiség úgy megeerősítette ezt a határt, ahogy még soha korábban. A modern egészségügyi rendszer, orvosok, nővérek sokasága őrzi ezt a határt, viszont rendkívül nagy része ennek határnak el lett hanyagolva.
Százmilliók számára elérhetetlenek az alapvető egészségügyi ellátások, és ez mindannyiónkat fenyeget. Nemzeti egészségügyi rendszerekben szoktunk gondolkodni, de a jobb iráni vagy kínai egészségügyi ellátás a magyarokat vagy amerikaiakat is védi a járványoktól.
Ez egyértelmű kellene, hogy legyen mindenki számára, de sajnos még a legfontosabb emberek számára sem az.
Vezető nélküli világ
Ma az emberiség Harari szerint akut válság elé néz, és nemcsak a koronavírus, hanem az emberek közti bizalom hiánya miatt is. A járvány leküzdéséhez bízni kell a tudósokban, az állampolgároknak a hatóságokban és az országoknak egymásban. Az elmúlt években felelőtlen politikusok aláásták a bizalmat a tudományban, a hatóságokban és a nemzetközi együttműködés rendszerében, utal többek között elég egyértelműen Donald Trumpra az izraeli történész. Aminek eredményeként hiányoznak azok a globális vezetők, akik inspirálnának, megszerveznék és finanszíroznák a válság elleni globális küzdelmet.
Harari szerint az USA 2014-ben, az Ebola-járvány során ilyesfajta vezető volt, ahogy a 2008-as pénzügyi válság idején is. Most azonban az Egyesült Államok csökkentette a nemzetközi szervezeteknek, köztük a WHO-nak nyújtott támogatását, és elég egyértelművé tette, hogy nincsenek barátai, csak érdekei. A koronavírus kitörésekor az USA félreállt, és azóta is tartózkodik a vezető szerep felvállalásától. De ha most fel is vállalná, a jelenlegi amerikai kormányzatba vetett bizalom annyira erodálódott, hogy kevés ország lenne hajlandó követni. Ki követne egy olyan vezetőt, akinek a mottója: "Az első én vagyok"?
Az Egyesült Államok által hagyott űrt senki sem töltötte be. Éppen ellenkezőleg: idegengyűlölet, bezárkózás és bizalmatlanság jellemzi leginkább a nemzetközi kapcsolatokat. Bizalom és globális szolidaritás nélkül nem leszünk képesek leküzdeni a koronavírus-járványt, és valószínűleg még több ilyennel leszünk kénytelenek szembenézni a jövőben. De minden válság lehetőség is - véli Harari, aki reméli, hogy a jelenlegi járvány segít az emberiségnek felismerni a globális egység hiányából adódó akut veszélyt.
A sztártörténész szerint az EU számára a járvány kiváló lehetőség lenne az elmúlt években elvesztett népszerűségének visszaszerzésére. Ha a szerencsésebb, gazdagabb EU-tagállamok gyorsan és nagylelkűen pénzt, felszerelést és egészségügyi személyzetet küldenek a járvány által legjobban sújtott országokba, az minden beszédnél jobban bizonyítaná az európai álom értékét. Ha azonban minden ország magára marad a védekezésben az az EU végét jelentheti, véli Harari, aki mintha nem vetne számot az egyes országok egészségügyi rendszereinek leterheltségével.
A válság ebben a pillanatban kritikus küzdelem, ami az egész emberiségben zajlik. Ha ez a járvány növeli a széthúzást és a bizalmatlanságot az emberek között, akkor ez a vírus legnagyobb győzelme. Amikor az emberek zokognak - a vírusok megduplázódnak. Ezzel szemben, ha a járvány szorosabb globális együttműködést eredményez, akkor az nem csak a koronavírus, hanem az összes jövőbeli kórokozó elleni győzelem is lesz.
Harari: A világ a koroanvírus után
Az izraeli történész a pénteki Financial Timesban már arról írt, hogy döntő jelentőségű, milyen megoldást választ a világ a koronavírus legyőzése során, mert az meghatározhatja a globális válság utáni életünket. A járvány legyőzésére Harari szerint két lehetőség között választhat a világ: vagy a totális felügyeletet vagy a polgárok bevonását.
A totális ellenőrzés technológia feltételei már adottak, és cégek és államok is használják azokat. Így Kínában az arcfelismerő rendszerek, az okostelefonokból származó adatgyűjtések már egy állami rendszerben futnak össze, ellenőrizve, jutalmazva-büntetve az embereket.
Harari egy nagyon is elképzelhető gondolatkísérlettel mutatja be ezt a lehetőséget. Képzeljük el, hogy egy kormány olyan biokarkötőt tesz kötelezővé polgárai számára, amely méri viselője hőmérsékletét és pulzusát, amelyet gyűjtve és feldolgozva villámgyorsan útját állhatja egy, a mostanihoz hasonló vírus terjedésének, jóformán azelőtt tudva, hogy ki a beteg, mielőtt a fertőzött személy maga ezzel tisztában lenne. Ez eddig csodás, nemde?
Ám ezekből és más hasonló adatokból azt is megtudhatja az állam, hogy min sírunk, min nevetünk vagy mi dühít fel bennünket, mert az öröm, a düh, a szeretet vagy unalom éppolyan biológia jelenség, mint a köhögés vagy a láz. Ugyanaz a technológia azonosítja be a köhögést és a nevetést.
Ám még mindig érvelhetne valaki a totális megfigyelés mellett azon az alapon, hogy egy ilyen intézkedés csak időleges lenne. Harari szerint viszont az ideiglenes intézkedésnek megvan az a rossz szokása, hogy jóval a vészhelyzet után is fenntartják. Példaként, hazáját, Izraelt hozza fel, ahol az 1948-as függetlenségi háború során hozott egyes különleges intézkedések máig fennmaradtak.
A történész szerint rossz a kérdéfeltevés, ha a magánélet védelme és az egészség megőrzése között kellene választanunk, mert lehetséges egyszerre mindkettő. Példaként Dél-Koreát, Tajvant és Szingapúrt emlegeti - kissé szokatlanul, hiszen Szingapúr finoman szólva sem az emberi jogok élharcosa, sokkal inkább nevezhető tekintélyelvű államnak, mint demokráciának. Mindenestre Harari szerint e három ország nem a totális felügyeletet alkalmazza a járvány terjedésének megfékezésében, hanem sokkal inkább támaszkodik a kiterjedt tesztelésre, az őszinte helyzetjelentésekre és a tájékozott állampolgárok együttműködésére.
A központi megfigyelés és a szigorú büntetés nem az egyetlen módja annak, hogy az emberek engedelmeskedjenek a jóllétüket biztosító iránymutatásoknak. Ha az embereknek elmondják a tudományos tényeket, bíznak a hatóságokban, akkor hajlandóak lesznek a helyes dolgokat tenni akkor is, ha nem figyel a válluk fölött a Nagy Testvér. Sőt, az önmotivált és tájékozott közösség erősebb és hatékonyabb is, mint a közömbös és felügyelt népesség.
Harari egy elég egyszerű, de nagyszerű példát hoz erre: a kézmosást. Ez az egyik legnagyobb vívmánya az emberiség higiénének. Ma már magától értetődő, de egészen a 19. századik, többek közt Semmelweis Ignácig nem voltak tisztában a jelentőségével. Amióta az emberek megtudták és megértették a tényeket, azóta önszántukból - és nem a szappanrendőrségtől tartva - mosnak kezet, mert tudják, hogy ha nem teszik, kis mikroorganizmusok képesek őkett elpusztítani.
Ehhez azonban együttműködésre és bizalomra van szükség, hangoztatja Harari a korábbi írásában már megismert gondolatot, ahogy megismétli azt is, hogy globális szolidaritásra van szükség az országok között is.
