A nyugdíj kérdése Magyarországon az egzisztenciális oldalán rendre túlmutat, és az esetleges szakmai felvetések is rendre politikai színezetet kapnak, legyen szó a nyugdíjak számításáról, a korhatárról, vagy éppen az ellátmány emeléséről. Így esetenként a szakértők is óvatosak, mert nem ritka, hogy az általuk felvetett javaslatokat aztán a kérdéshez kevésbé értő „fotelszurkolók” vesézik ki. Így volt a napokban – az egyébként nem először, és szinte biztosan nem utoljára - előkerülő ötlettel is, amely szerint a gyermekvállalást a nyugdíj „jutalmazni” kellene.
A gyermekvállalás a nyugdíjban is jelentkezzen?
A Magyar Közgazdasági Társaság szakmai konferenciáján ismertetett pontrendszer úgy módosítaná a rendszert, hogy a nyugdíj összege, sőt a nyugdíjkorhatár is függjön a felnevelt gyermekek számától, számolt be az eseményről a Növekedés.hu. A nyugdíjrendszer és a gyermekvállalás kapcsolatáról szóló szakmai kerekasztal-beszélgetésén Banyár József, a Corvinus Egyetem tanára azt mondta, hogy a modern társadalomban már nem éri meg gyermeket nevelni, nem úgy, mint a feltörekvő országokban, ahol a jólét a gyermekek számától függ. Ennek oka - nagyon leegyszerűsítve és kizárólag gazdasági szemszögből tekintve - hogy a gyermeknevelés terhei a szülőket terheli, annak hasznát viszont az állam élvezi a járulékok beszedésén keresztül.
A szakértő azt is jelezte, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerben annak alapját a jövő nemzedék járulékfizetési képessége határozza meg, és gyakorlatilag semmiféle tartalék nem áll mögötte, ellenben implicit államadósság viszont igen. Megoldás lehetne, ha nem szakítanák el a humántőke megtérülését annak létrehozásától, vagyis figyelembe vennék, hogy ki hány gyerekkel járult hozzá a nyugdíjrendszer fenntartásához, és ennek az arányában járna neki nyugdíj, amelyben a végső finanszírozó maga a felnevelt gyermek. A gyermek neveléséhez a társadalom, azaz a gyermektelenek adója is hozzájárul valamilyen arányban, ezt is figyelembe kellene venni az nyugdíjrendszer korszerűsítésekor.
Szülessen sok utód, és minél többen dolgozzanak
Ilyen típusú javaslat az lemúlt években több alkalommal került már elő, azon egyszerű oknál fogva, hogy a mostani nyugdíjrendszer a szakértők szerint nem fenntartható. Ennek oka, ahogy 2018-as tanulmányában Banai Péter Benő (a pénzügyminisztérium államtitkára) és Palotai Dániel (akkor az MNB egyik ügyvezetője, jelenleg az IMF igazgatótanácsának tagja) fogalmazott az, hogy „Több évtizedes távlatban a nyugdíjrendszer és az államháztartás egészének fenntarthatóságát döntően a demográfiai és foglalkoztatási trendek határozzák meg.”
Utóbbiban, vagyis a foglalkoztatásban a statisztikák szerint jól állunk, hiszen a járvány előtt rekordszinten volt a foglalkoztatottak száma, ráadásul a statisztikákat torzító közmunkaprogramban részt vevők létszáma is folyamatosan csökkent. Ráadásul a szakértők úgy látják, hogy a gazdasági növekedés beindulásával a szolgáltató szektor újjáéledésével egyre több embert alkalmaznának a vállalatok. A munkaerőigénynek rövid távon az elérhető szakképzett állomány fog leginkább határt szabni. (Nem független a nyugdíjrendszertől, de cikkünkben nem térnénk ki a képzési-oktatási rendszer és a munkaerőpiac kapcsolatára. Ugyanakkor egy mondat erejéig jeleznénk, belátható, hogy ha magasabb hozzáadott értéket állítanak elő a foglalkoztatottak, az a bérekben, azon keresztül pedig a járulékbevételek révén hatással van a nyugdíjrendszer fenntarthatóságára.)
Sokkal rosszabb viszont a demográfiai helyzet. Az széles körben közismert, hogy az úgynevezett Ratkó-unokák generációja, vagyis a 70 évek közepén születettek közül egyre többen futnak ki a szülőképes korból. Utánuk viszont már jóval kevesebb gyerek született. Kreiszné Hudák Emese, az MNB vezető közgazdasági elemzőjének márciusban publikált tanulmányában a folyamatot leíró adatokat is találunk. Eszerint a születési statisztikák 2011-ben voltak a legalacsonyabbak hazánkban: a termékenységi ráta 2011-ben 1,23-ot tett ki, míg a születések száma 88 ezer fő volt. A mutató 2012 és 2016 között jelentősen emelkedett, és 2016-ban már megközelítette az 1,5-es értéket. Ezt követően 2017 és 2019 között az egy nőre jutó átlagos gyermekszám 1,5 körüli értéken stagnált, amit a születésszám enyhe mérséklődése kísért.
Utóbbit a szülőképes korú nők létszámcsökkenése okozta: kevesebb potenciális anya a megelőző évekhez képest kevesebb gyermeket hozott világra azonos termékenységi szint mellett. 2020 során 92 233 gyermek született hazánkban, ami 3040 gyermekkel, azaz 3,4százalékkal több a 2019. évi értéknél. A termékenységi ráta 2020-ra becsült értéke1,55, ami 1995 óta a legmagasabb érték. A kedvező folyamatokat azonban beárnyékolja két súlyos tény is. Az egyik, hogy az 1,55 közötti értéke még mindig messze van a társadalmi reprodukciót jelentő 2,1-es értéktől. Ráadásul a szülőképes korú nők számának csökkenésével a születő gyerekek száma sem tud érdemben nőni. Figyelemre méltó, hogy az 1970-es években még évi 150–195 ezer gyermek született, ami 149 ezerre, a rendszerváltásig pedig 125 ezer újszülöttre mérséklődött. Az ezredforduló óta a születésszám egyik évben sem érte el a százezer főt a tanulmány szerint.
Hogy lesz így nyugdíj?
A fentiekből is látszik, hogy ahogy haladunk előre az időben úgy lesz egyre nehezebb megélhetést biztosító nyugdíjat fizetni a visszavonulóknak. A jelenleg Magyarországon alkalmazott felosztó-kirovó rendszerben a befolyó járulékot osztják vissza a nyugállományba vonultak között. A képlet itt is viszonylag egyszerű, vagy több járulékfizető kell, vagy kevesebb eltartott.
A probléma akkor fog robbanni, amikor a 70-es években születettek visszavonulnak, vagyis nagyjából 2035-öt követően, amikor a mostani rendszer alapján az idősek reálértéken a mostani ellátmány töredékét fogják megkapni. A kormány ugyanakkor már az elmúlt években is hozott sokak számára fájdalmas lépéseket, amelyek a fenntarthatóság irányába mutattak. Ennek részeként 2010-12 között újra gondolták a korhatár előtti nyugdíjak és rokkantnyugdíjak nemzetközi összehasonlításban igen bőkezű, és gyakorlatilag fenntarthatatlanná vált rendszerét. Több lépésben emelkedett a nyugdíjkorhatár, és a gazdasági fehérítés keretében a járulékfizetés ellenőrzése és behajtása is hatékonyabb lett, ami hozzájárult a rendszer fenntarthatóságához. Emellett a gazdasági növekedés révén a foglalkoztatottak száma is jelentősen bővült, ami nagyobb járulékbevételt eredményezett.
A már idézett Banai-Palotai anyagban egy Európai Bizottság által jegyzett tanulmányra hivatkoznak. Ebben azt állapították meg, hogy összességében 2035-ig a nyugdíjrendszer bevételei és kiadásai közötti rést sikerült zárni. Ugyanakkor ahhoz, hogy ezt követően az idősek számára fizetett ellátmány legalább minimális megélhetésre elegendő legyen szükség van további lépésekre, ezt a szociális, gazdasági okok mellett a politikai logika is táplálja, hiszen Magyarországon hagyományosan az idős korosztály tagjait tartják leginkább befolyásolhatónak.
Erre elvileg megoldást jelenthet, hogy a nyugdíjkorhatárt tovább növelik a következő évtizedekben, amivel két legyet is lehet ütni egy csapásra, hiszen (ha csak nem növekszik jelentősen a várható élettartam, akkor) az ellátott időszak csökken, vagyis egy-egy embernek kevesebb nyugdíjat kell kifizetni. Ráadásul ezek az emberek tovább fizetnek járulékot, tehát a kassza bevételi oldala is javul. Nagy kérdés, hogy – többek között látva a magyarok általános egészségi állapotát – mennyire reális, hogy 65 év felett nagy tömegben még produktív munkát tudjanak idősek végezni.
A járulékfizetők körét olyan módon is lehetne növelni, ha még többen dolgoznának, ehhez viszont az oktatási rendszer átgondolására lenne szükség, hiszen jelenleg is sok olyan ember van a munkaerőpiacon, akinek nincs eladható tudása, képessége. Sok, alacsonyabb státuszú ember nem is szerez semmiféle képesítést, amivel évtizedek óta nem tudtak mit kezdeni a hazai politikusok. Persze az is opció lehetne, hogy bevándorlókkal vagy legalább vendégmunkások révén növelnék a járulékfizetők számát. A kormány migrációval kapcsolatos politikája és kommunikációja a maga szempontjából igen eredményes volt, így az idegenekkel szemben komoly bizalmatlanság alakult ki, amit nehéz lehet megtörni. A vendégmunkások száma ellenben a járvány előtt folyamatosan nőtt, az EU-n kívülről mind többen érkeztek 2019-ig. A probléma az, hogy a magyar bérek (hasonló pozícióban) alacsonyabbak a nyugat-európaiaknál, így minél magasabb hozzáadott értéket képvisel egy munkavállaló, annál kisebb a valószínűsége, hogy itt telepszik le. Tehát lehet ugyan növelni a befizetők számát, ám nehezen képzelhető el olyan mennyiségű munkás exportja, akik látványosan javítanák a nyugdíjkassza egyenlegét.
Valami hibrid megoldás?
Azt is érdemes figyelembe venni, hogy amikor lehetőség lett volna az itthon alkalmazott felosztó-kirovó rendszert elhagyni, akkor ugyan történt intézkedés ebbe az irányba, ám 2010 után az akkor hatalomra kerülő Orbán-kormány felszámolta a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszert. Ezzel a fent részletezett demográfiai folyamatok miatt eldőlt, hogy bebetonozódik az állami nyugdíjrendszer. Természetesen vannak próbálkozások arra, hogy emellett további pillér jöjjön létre, ennek érdekében állami támogatás (adóvisszatérítés) jár a nyugdíjcélú öngondoskodási formákra, legyen szó nyugdíjbiztosításról, -pénztárról vagy NYESZ-számláról. Ráadásul ez az utóbbi években annyiban módosult, hogy immár a munkáltatói befizetésre is igénybe lehet ezt venni. A hátulütő viszont az, hogy a legrosszabb helyzetben lévő, alacsony keresetűek, akik várhatóan minimális összegre számíthatnak a nyugdíjkasszából, pont a gyenge fizetésük miatt nem tudják érdemben igény bevenni az adóvisszatérítést. Pedig ennek összege jelentős hozamnövelő tétel ezeknél a megtakarítási formáknál.
A cikk elején említett rendszer is a mostani szisztémára támaszkodva hozna be egy új elemet. Ebben ugyanis pontozás alapján döntenének a nyugdíj összegéről, mégpedig úgy, hogy minden felnevelt gyermek után pontokat kapnának a gyermekek nevelésében résztvevők. Ha a gyermek neveléséhez a szülők és társadalom 2:1 arányban járul hozzá, akkor a szülők kapnának gyermekenként egy pontot, fél pontot pedig az adófizetők – akik közé a szülők is beletartoznak – között osztanának szét az adófizetés arányában.
Az adott évben érkező befizetéseket, ami valójában a gyermeknevelés törlesztése, az adott évben nyugdíjban lévők pontjai arányában osztanák szét. Ennek logikus következménye, hogy a gyermekteleneknek jóval kisebb lenne a nyugdíja, vagy – és ezt javasolja a kutató – az ő nyugdíjkorhatárukat meg kellene emelni. Létrejönne azonban egy másik nyugdíjpillér, ahova a munkába állástól fizetnének az emberek meghatározott összeget, és ebből finanszírozhatnak a normál nyugdíjkorhatár és a megemelt nyugdíjkorhatár közötti időszakot azoknak, akik gyermektelenek maradnak.
Az viszont szakmailag sem egyértelmű, hogy a gyermekvállalás ilyen típusú ösztönzése mennyire lehet hatékony. A tapasztalat az, hogy a többség a rövid távon érzékelhető előnyök (mint amilyen a csok, vagy a babaváró hitel) inkább hajlandó gyermekvállalásra, több évtizedes távlatra viszont nem tudják az érintettek felmérni az ilyen tettek anyagi következményeit. Más kérdés, hogy a jelenlegi kormányzat folyamatosan hoz olyan döntéseket, amellyel a családokat támogatja jelentsen az kézzelfogható összeget juttató- vagy csak szimbolikus lépéseket. Annak ellenére, hogy egy ilyen lépés megosztó lenne, hiszen van, akinek például egészségügyi okokból nincs gyereke, mind pénzügyileg, mind a kormány politikai filozófiája alapján megmagyarázható lenne. Más kérdés, hogy jelenleg a koronavírus járvány okozta gazdasági problémák idején egy ilyen kérdésbe nem lenne feltétlen bölcs dolog a kormányzatnak beleállnia, ám egy újabb parlamenti választási győzelem esetén a következő ciklusban akár elképzelhető ennek törvénybe iktatása.
