Ukrajna orosz megtámadása óta szomorú aktualitást kapott a kérdés, hogy vajon Kína tervez-e hasonlót tenni Tajvannal. Vlagyimir Putyin az invázió indoklásaképpen kétségbe vonta az ukrán államiság létjogosultságát, a pekingi vezetés pedig soha nem ismerte el Tajvan létét, a szigetországra mindig is az egységes Kína „elkóborolt” részeként tekintett. Egyértelmű, hogy az ukrán helyzet alakulását Pekingben e szemüvegen keresztül is fokozott érdeklődéssel figyelik. Oroszország lépése egyfelől kinyitotta az ajtót a 21. században arra, hogy nagyhatalmak a nemzetközi jogot felrúgó, klasszikus területszerző háborúkat indítsanak, másfelől viszont megmutatta, hogy milyen nehézségekkel szembesülhetnek, ha ilyesmire adják a fejüket.
Tervezhető veszteségek
Az mindenesetre tény, hogy Kína soha nem zárta ki, hogy katonai erővel egyesítse újra az általuk elkóborolt tartományként kezelt szigetet az ország kebelére. Az, hogy ezt meg meri, meg akarja-e indítani, az egy olyan költség-haszon elemzés eredménye lesz, amelyben rengeteg a változó van, köztük olyan, nehezen számszerűsíthetőek is, mint mondjuk az aktuális kínai vezetés nacionalizmusa, személyes ambíciói. Az egyik legfontosabb tényező persze egy hadművelet várható sikere, illetve a sikerért fegyverekben, emberéletekben fizetendő ár.
Tajvannak természetes védelmet nyújt földrajzi helyzete, azaz hogy egy Kína felől érkező inváziós haderő csak tengeri és légi úton juthat el a szigetre, ez pedig egy szárazföldi hadművelethez képest komoly technológiai és logisztikai kihívásokat jelent. Modern haditengerészet és légierő nélkül Kína számára ezért sokáig csak elvi, gyakorlatban megvalósíthatatlan lehetőség volt Tajvan megtámadása, ám ez az utóbbi évek erőteljes kínai haderőfejlesztése nyomán már nem ilyen egyértelmű. És a két ország katonai ereje közti különbség belátható időn belül csak nőni fog, hiszen hiába költ GDP-arányosan Tajvan többet saját képességei fejlesztésére, abszolút értékben messze Kína felé billen a mérleg. 2022-ben Kína közel 230 milliárd dollárnak megfelelő összeget költ a tervek szerint védelmi célokra, ez nagyjából a 17-szerese a tajvani, körülbelül 13,3 milliárd dolláros védelmi költségvetésnek (bár a szigetország a következő években még ennek nagyjából kétszeresét elkölti külön, a légierő és a haditengerészet képességeit fejlesztő programokra is).
Az nem kérdés, hogy ha most még nem is, a nem túl távoli jövőben az a helyzet jöhet létre, hogy egy mindkét ország részéről teljes erőbedobással zajló háborúból csak Kína jöhet ki győztesen. Igen ám, de míg Kínának elsősorban presztízskérdés Tajvan bekebelezése, addig Tajvan számára a lét, vagy legalábbis a független államiság léte múlna egy ilyen háborún, ezért nem egyenlő az sem, melyik ország mekkora áldozatokat hajlandó vállalni a győzelemért.
Túl szúros falat
Tajvan számára tehát nem annak kell a fő célnak lennie, hogy olyan képességeket tartson fenn, amelyek a kínai inváziós haderő szétverését teszik lehetővé. Elég azt elérnie, hogy egy ilyen támadás nagyon súlyos veszteségekkel járjon Kína számára. Egyes amerikai és tajvani stratégák szerint erre az úgynevezett „tarajos sül stratégia” a legalkalmasabb. Egy tarajos sül – vagy egy felénk gyakrabban megforduló sündisznó – nem nyers erejével gyűri le az őt vacsorának tekintő ragadozót, hanem hegyes tüskéivel olyan fájdalmas élménnyé teszi a vacsora megszerzését, amire csak az éhhalál szélén lenne hajlandó.
Katonai stratégiára lefordítva ez úgy nézne ki, hogy Tajvannak a hagyományos eszközök mellett, vagy akár helyett katonai költségvetését David Halvey, az amerikai külügyminisztérium a térséggel foglalkozó munkatársa szavaival
„nagy mennyiségű kis dologra” kéne fordítania, „olyan képességekre, amelyek azt jelzik a potenciális ellenfeleknek, hogy egy invázió vagy támadás nem lenne jelentős veszteségek nélkül végrehajtható”.
Ezeket a képességeket pedig olyan területekre kell összpontosítani, hogy Tajvan elkerülje az ellenség erősségeit, miközben kihasználja gyengeségeit. Felmerül például a kérdés, hogy mennyire érdemes Tajvannak erős vadászgépflottát fenntartania. A szigetország 2019-ben kötött sokmilliárd dolláros szerződést 66, a legújabb kor kihívásainak is megfelelővé fejlesztett, V típusjelzésű F-16-os vadászgép megvételére. Ám kérdés, hogy a kínai légierő ellen, a repterekre várhatóan zuhogó ballisztikus és cirkálórakéták esőjében meddig lennének képesek ezek harcképesek maradni. Ugyanebből a pénzből rengeteg föld-levegő rakétát, és vállról indítható légvédelmi rakatakilövőt lehetne vásárolni, amelyek a hegyes-völgyes, sűrűn lakott szigeten bevetve folyamatos fenyegetést jelentenének a kínai gépek számára. Hasonlókat lehet elmondani a hadihajókról és a tankokról is – ezek a drága, fejlett, nagy tűzerejű eszközök nem arra lettek kitalálva, hogy hatalmas fölényben támadó ellenséggel szemben vessék be őket.
„Olyan rendszereket fejlesztünk, amelyek kis méretűek, nagy számban bevethetők, okosak, jól el tudnak rejtőzni, gyorsak, mozgékonyak, strapabírók, hatékonyak, könnyen legyárthatók, használhatók és fenntarthatók, miközben nehezen felderíthetők és nehéz ellenük védekezni”
– foglalta össze Csang Guancsung tábornok, a tajvani hadügy fegyverkezési miniszterhelyettese 2020-ban.
A cél az lenne, hogy ezekkel az eszközökből egy olyan többrétegű védelmi rendszer álljon fel, amely minden lehetséges ponton megnehezíti a kínai inváziós haderő dolgát. Cirkálórakéták támadnák a kíniak utánpótlást szolgáltató kikötőinek létesítményeit, az inváziós flottát pedig kicsi, mozgékony, radarral nehezen bemérhető hajókról indított torpedók és rakéták tizedelnék meg. A tajvani felségvizeken és partokon aknák, drótakadályok, tankcsapdák fogadnák az érkező támadókat, miközben mobil tüzérségi állásokból lőnék őket. Ha mégis összejön a partraszállás, akkor a nehéz terepen, zsúfolt városokban gyorsan mozgó egységek és kis, megerősített harcálláspontok lassítanák az előrenyomulást, miközben az elfoglalt területeken gerillaháborút indítanának a megszállók ellen. Közben a kínai légierőt széttelepített, helyüket gyorsan változtató légvédelmi ütegek, valamint vállról indítható, hordozható légvédelmi eszközök tizedelnék meg.
Elhatározás kérdése is
Az elmúlt években Tajvan tett lépéseket abban az irányban, hogy elegendő apró kis tüskét tudjon Kína felé fordítani, de a stratégiának sok támogató mellett ellenzői is vannak – főleg a politikusok körében. Egy az égen átsuhanó, a tajvani légtér környékén sertepertélő kínai gépeket visszafordulásra kényszerítő vadászgép, egy büszke cirkáló vagy egy erőt sugárzó tank sokkal jobban mutat, és jobban „eladható” a választóknak, mint akár több ezer, a sziget stratégiai pontjaira szétszórt Stinger és Javelin rakétarendszer.
Valós háborús helyzetben viszont utóbbiak lennének jóval hasznosabbak. Ahogy Kína, úgy Tajvan is árgus szemekkel figyeli az Ukrajnában történteket, ahol a – részben persze kényszerűségből – hasonló taktikát alkalmazó ukrán erők iszonyatos veszteségeket okoznak a papíron jóval erősebb támadóknak. Lehet, hogy ezek a tapasztalatok végleg meggyőzik a tajvani vezetést is arról, hogy tarajos sülként van a legtöbb esélyük elkerülni vagy visszaverni a kínai támadást. Li Hszimingnek, aki 2017 és 2019 között Tajvan hadügyminisztere volt, nincs kétsége e felől.
„Te vagy a kisebb. Ha túl akarsz élni, az aszimmetrikus harcot kell előnyben részesítened.”
War on the Rocks, The Economist, Texas National Security Review
