Hétvégén, majd hétfőn is körbejárta a világsajtót a hír, hogy tonnaszám érkeztek fegyverek az Egyesült Államokból Ukrajnába. A NATO más tagállamai is küldtek fegyvereket a szorongatott helyzetben lévő egykori szovjet tagköztársaságba. Múlt héten például arról is döntés született, hogy az amerikaiak engedélyezik a balti államok számára, hogy saját készleteikből Stinger vállról indítható légvédelmi rakétákat küldjenek Ukrajnába. Minden annak ellenére történik, hogy a szállítások ügye komoly ellentéteket is szült az ezeket ellenző Németország és a szövetségi rendszer a szállításokat végrehajtó tagjai között.
De a szimbolikus kiálláson túl van bármi értelme ezeknek a szállítmányoknak? Az egyik legnagyobb nevű amerikai katonapolitikai agytröszt, a RAND Corporation elemzői szerint nem sok. Az értékeléshez mindenesetre először is érdemes tisztázni, hogy egyáltalán mi (lenne) a célja a fegyverszállításoknak. A nyugati vezetők három megfontolást szoktak emlegetni, amikor jóváhagyják ezeket.
Az egyik érvelés szerint a tonnaszámra beérkező fegyverek olyan mértékben megnövelhetik az oroszok számára a támadás kockázatait, hogy az elemzők hozta számok láttán Putyin elnök úgy dönt, nem is érdemes megpróbálkozni az invázióval. Egy másik indoklás szerint az alapvető döntést ugyan nem képesek érdemben befolyásolni a szállítmányok, de megnehezíthetik az oroszok dolgát egy kitörő háború esetén, és bizonyos katonai lehetőségeket el tudnak lehetetleníteni azok a képességek, amelyeket ezek által megszerez az ukrán haderő. Egy harmadik verzió szerint pedig egyszerűen arra lehet jó ez a rengeteg fegyver, hogy az invázió, illetve a bekövetkező orosz győzelem után, a megszállás költségeit emelje magasabbra (lefordítva: több orosz katona halna meg a kivívott győzelem, illetve az utána fenntartott megszállás során), akár olyannyira, hogy az már belpolitikai problémákat okozzon Putyinnak.
Keleten a helyzet egyre feszültebb
A hét elején tovább nőtt a feszültség az orosz-ukrán konfliktusban. Miután Washington bejelentette, hogy az Ukrajnában tartózkodó amerikai diplomaták családjainak óvintézkedésképpen el kell hagyniuk az országot, tegnap már azt is nyilvánosságra hozta az amerikai védelmi minisztérium, hogy 8500 amerikai katonát helyeztek készültségbe, hogy parancs esetén azonnal a régióba indulhassanak. A NATO vezetése arról is döntött, hogy megerősítik a szövetség délkeleti tagállamaiban tartózkodó erőket, illetve hadihajókat is vezényelnek a Fekete-tengerre.
Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő válaszul „hisztérikus”-nak nevezte a nyugati reakciókat, és azzal vádolta a nyugati politikusokat, hogy „hazugságokkal átszőtt információkat” osztanak meg. „A konkrét lépésekkel kapcsolatban láthatjuk, hogy a NATO erősítésekről, a keleti szárnyra irányított erőkről és erőforrásokról beszél. Mindez a feszültség erősödéséhez vezet. Ennek nem a mi tetteink az oka. Ez a NATO és az Egyesült Államok cselekedetei, és az általuk terjesztett információk miatt történik” – szögezte le.
Ha azt nem is vesszük figyelembe, hogy mennyire cinikus ez a fajta gondolkodásmód (lássuk be, a katonai elemzők a világ egyik táján sem éppen humánusságukról, az emberi szenvedés iránti érzékenységükről híresek), ezek az érvelések akkor sem igazán állják meg a helyüket a RAND szerint.
Az Egyesült Államok 2014 óta több mint 2,5 milliárd dollár értékben nyújtott katonai segítséget Ukrajnának. Ennek keretében kiképzőtisztek, különböző védelmi felszerelések (például ellenséges tüzérségi állások bemérését szolgáló radarok), valamint legutóbb a félelmetes Javelin tankelhárító rakéták is érkeztek Ukrajnába. Csakhogy a segítség túlnyomó részét az a megfontolás vezette, hogy az ukránok hatékonyabban tudják felvenni a harcot a Donbasz-régióban harcoló orosz szeparatisták ellen. Igen, őket valóban sokféle módon – kiképzéssel, irányítással, felszereléssel – támogatja Oroszország, azonban ennek ellenére sem lehet összehasonlítani a velük való harcot a valódi orosz hadsereggel való összecsapással.
Mivel Oroszország legalább annyira ügyelt a látszatra, hogy letagadhassa közvetlen részvételét a konfliktusban, az orosz hadsereg képességeinek csak apró töredékét vetették be Donbaszban. Két alkalommal vettek részt korlátozott méretű orosz erők a harcokban, 2014 nyár végén és 2015 telén, és mindkét alkalommal súlyos vereséget mértek az ukránokra. A légierő, vagy éppen a ballisztikus és cirkálórakéták bevetésétől azonban eddig tartózkodtak az oroszok, annak ellenére, hogy ezeket közben Szíriában például különösebb aggályok nélkül bevetették.
A donbaszi konfliktus kezelésére tehát hiába lett képes részben a külföldi katonai segélyek révén az ukrán haderő, ez semmit nem mond el arról, hogy miként lenne képes helytállni egy teljes erővel meginduló orosz támadás ellenében. Valószínűleg igen korlátozottan, a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy órák alatt összeomlana a szervezett ukrán ellenállás. (Egy korábbi cikkünkben részletesen is kifejtettük, hogy miért, ezt az alábbi dobozra kattintva olvasható.)
Persze vannak olyan fegyverek, amelyek komolyabban le tudnák nyomni a mérleg ukrán serpenyőjét, mint például a légvédelmi rakétarendszerek vagy a fejlett harci repülőgépek, ilyeneket azonban senki nem tervez Ukrajnába szállítani, és még ha ez meg is történne, használatuk hosszú és komoly kiképzést igényelne, így rövid távon megint csak nem sokat érnének.
Ha pedig elkezdődne a háború, az oroszok minden téren elképesztő fölényben lennének. A konkrét fegyverzetbeli különbségeket leszámítva ott van a tény, hogy Ukrajna az első puskalövés előtt már szinte be van kerítve: a hosszú keleti, északkeleti határvonal mellett délről, a Fekete-tenger irányából, sőt Belaruszba átdobott orosz erők révén még északról – van olyan pontja a belarusz-ukrán határnak, ahonnan Kijev száz kilométerre sincsen – is támadásra kell számítaniuk. Az oroszok ráadásul kiválóan értenek a gyors mozgásra, fegyvernemek együttműködésére alapuló hadműveletekhez, ezek bizonyos elemeit pedig Szíriában élesben is begyakorolhatták. Mindennek fényében az, amit mostanában az ukránok kaptak-kapnak, semmilyen érdemi befolyást nem gyakorolhat sem az orosz tervekre, sem az esetleges háború lefolyására.
A német érvek
Az ukrán konfliktussal rögtön egy kemény diót kapott az ősszel hivatalba lépett német kormány. Bár a Scholz-kabinet a NATO közös álláspontjához igazodva egyfelől egyértelműen, többször kijelentette, hogy Oroszország súlyos következményekkel kell szembenézzen, amennyiben agresszív lépéseket tesz Ukrajnával szemben, a fegyverszállítások kérdésében mégis szembehelyezkedett az Egyesült Államokkal és az Egyesült Királysággal is.
Ennek részben az a magyarázata, hogy a koalíciós szerződésben a három kormánypárt abban állapodott meg, hogy nem engedik fegyverek exportját krízisgócokba. A német külügyminiszter azonban a három érintett ország közös történelmére is utalt, amikor Ukrajna felfegyverzése került szóba, ez is mutatja, hogy a kérdés jóval összetettebb annál, hogy egyszerű választ lehessen adni rá.
„Az a gondolat, hogy Németország olyan fegyvereket szállítson, amelyekkel aztán oroszokat ölnek meg, sok német számára nehezen emészthető” – mondja Marcel Dirsus, a Kieli Egyetem biztonságpolitikával foglalkozó oktatója.
Erre kontrázva a berlini ukrán nagykövet Andrij Melnyik arra emlékeztetett, hogy nem csak az oroszoknak vannak rossz emlékeik Németország közelmúltjával kapcsolatban. „Ennek a felelősségérzetnek az ukrán népre is vonatkoznia kéne, miután Ukrajnában 8 millió életet követelt a náci megszállás” – nyilatkozta.
Bonyolítja a helyzetet, hogy Németország a világ egyik legnagyobb fegyverexportőrje, és 2020-ban, illetve 2021 első felében összesen 5,8 millió euró értékben szállított is fegyvert Ukrajnának. Az ellenzékbe szorult CDU egyes politikusai jelenleg is amellett kardoskodnak, hogy „védelmi” fegyverzetet továbbra is kellene szállítani Ukrajnának (bár az, hogy pontosan mi számít „védelmi”-nek, az nem teljesen világos, hiszen mondjuk a golyóálló mellényeken kívül kevés olyan fegyver van, amely nem használható támadó célzattal is). „Nem utasíthatjuk vissza, ha Ukrajna olyan fegyvereket kér, amelyekkel visszaverhető egy lehetséges orosz támadás” – jelentette ki Henning Otte, a Bundestag védelmi bizottságának CDU-s tagja.
A kormányzat azonban egyelőre jobban bízik a szankciókkal való fenyegetésben és a diplomáciai megoldásban. Scholz kancellár mindenesetre azt is belengette, hogy akár az Északi Áramlat 2 gázvezeték engedélyeztetése is megszenvedheti, ha az oroszok továbbra is agresszívan lépnek fel Ukrajnával szemben. Dirsus szerint is ennek van nagyobb elrettentő ereje: „Az orosz vezetés sokkal komolyabban venné a kemény gazdasági szankciók fenyegetését, mint kétezer tankelhárító fegyverét.”
(DW)
És mi a helyzet a megszállással? Fentebb már idézett cikkünkben is idéztünk olyan ukrán katonai vezetőket, akik azt helyezték kilátásba, hogy orosz invázió esetén kinyitják a fegyverraktárakat a civilek előtt, és majd – ahogy a kezdetekben Donbaszban is – ők veszik fel a harcot a támadókkal. Természetesen egy ilyen forgatókönyv megvalósulása esetén nem lenne mindegy, hogy a milicisták kiszolgált AK-47-esekkel vagy vállról indítható tank- és légelhárító rakétákkal vannak felfegyverezve.
Azonban Putyin és környezete jelenleg is tisztában van azzal, hogy egy negyvenmilliós ország egészének vagy jelentős részeinek tartós megszállása nem egyszerű feladat. Ha az oroszok úgy döntenek, hogy megindítják a támadást, akkor nem a megszállás elleni gerillaháború költségeinek kis mértékű emelkedése fogja megváltoztatni a terveiket, még ha ezek a költségek emberéletekben is mérhetők.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy e „költségek” aránytalanul nagy részét egy gerillaháború esetén mindenképpen az ukránok fogják megfizetni. Ha az orosz megszállók ellenében bármilyen sikert akarnak elérni, annak komolyan meg fogják kérni az árát, ahogy ez a csecsen lázadók vagy a szír felkelők szomorú példájából is egyértelmű lehet. Ha a nyugati hatalmak nem feláldozható sakkfiguraként, hanem partnerként tekintenek Ukrajnára, akkor az nem lehet valós megfontolásuk, hogy azért érdemes az ukránoknak fegyvert szállítani, mert ezekkel több tucatnyi ukrán élet feláldozásával nem egy, hanem mondjuk két orosz megszálló katona életét lehet elvenni.
„Normális helyzetben rengeteg jó érv szól amellett, hogy az Egyesült Államok katonai segítséget nyújtson Ukrajnának. Azonban ez nem normális helyzet – zárják az értékelésüket a RAND elemzői. – A krízis lefolyásában legfeljebb marginális hatásokat lehet elérni katonai segítségnyújtással. Morálisan ugyan igazolható, hogy az Egyesült Államok segítő kezet kíván nyújtani egy agressziótól fenyegetett partnerének, de e fenyegetés nagyságát figyelembe véve Washington úgy segíthet a leghatékonyabban, ha egy diplomáciai megoldás elérésén dolgozik.”
