Továbbra sem tudjuk, hogy az ukrán határon összegyűjtött jelentős orosz csapásmérő erővel mit szándékozik kezdeni Putyin orosz elnök. Lehetséges, hogy mindez csupán egy gigantikus zsarolási, megfélemlítési játszma egyik lépése, és valójában nincs tervben a nyílt orosz támadás Ukrajna ellen, de az is, hogy egy alkalmasnak ítélt pillanatban valóban megindul az offenzíva.
Arról, hogy utóbbi esetben mi történne, megoszlanak a katonai szakértők véleményei. Diadalmenet lenne az orosz támadás, vagy súlyos veszteségekkel – és ami valószínűleg Putyint jobban aggasztja – nemzetközi arcvesztéssel járó, elhúzódó háború? Mindkét végkifejletet, és az összes köztes lehetőséget elképzelhetőnek tartják szakértők, akik abban az egyben mindenesetre egyetértenek, hogy az ukrán haderő képességei sokat fejlődtek az elmúlt években, elsősorban éppen az orosz támogatást élvező donbaszi szakadárok elleni, változó intenzitású, 2014 óta zajló fegyveres konfliktus hatására.
Az ukrán hadsereg a számok tükrében még az oroszoknak sem tűnik könnyen lenyelhető falatnak. Egy sok szempontot figyelembe vevő nemzetközi rangsorban a világ 25. legerősebb hadereje az ukrán (az orosz pedig a 2.), de például harckocsik terén a közel 2500-as szám már a 13. helyre elég, páncélozott járművekben és tüzérségi lövegekben pedig a 7. helyen áll a világban. Ukrajna 255 ezer embert tart fegyverben, rajtuk kívül 900 ezer tartalékosra is lehet számítani, ha súlyosra fordulna a helyzet. Az mindenképpen az ukránok mellett szól, hogy rengeteg katonájuk szerzett harci tapasztalatokat a donbaszi konfliktusban, és az elmúlt években számos külföldi tanácsadó is segítette felkészülésüket, miközben beszereztek vagy kaptak modern eszközöket, például csúcstechnológiás drónokat is.
A számok viszont így is eltörpülnek az egymilliós orosz hadsereg (és kétmillió tartalékos orosz katona), vagy éppen a több mint 12 ezer orosz harckocsi mellett, de az igazi erőfölény nem itt mutatkozik meg. Az ukrán légierőnek például összesen nagyjából 300 bevethető gépe van, de ebben a szállítógépek is benne vannak – ennél már csak vadászgépből többet vezényeltek az oroszok az ukrán határ mellé.
Lenne válaszuk?
De, ahogy például az amerikaiak is megtanulhatták az elmúlt években, a nagy légifölény nem jelent automatikusan könnyű győzelmet, ha egy terület meghódítása és kézben tartása a cél. Ruszlan Komcsak, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka még az első orosz csapatösszevonások hírére úgy reagált, hogy Ukrajna „minden helyzetre képes megfelelő választ adni”, és látszólag az ország vezetői is bíznak abban, hogy a nyugati szankciók fenyegetése mellett hadseregük is elég elrettentő erőt képvisel ahhoz, hogy az oroszok ne változtassák nyílt háborúvá a mostani konfliktust.
Ha viszont az ukrán hadsereg egy szinttel lejjebb lévő parancsnokait kérdezzük, akkor ők sokkal sötétebben látják lehetőségeiket.
„Ukrajnának sajnos objektívan kell felmérni a helyzetet – mondta Kirilo Budanov tábornok, az ukrán katonai hírszerzés parancsnoka. – Nincs elég katonai erőforrásunk ahhoz, hogy visszaverjünk egy teljes erejű orosz támadást nyugati segítség nélkül.”
Budanov elsősorban attól tart, hogy az oroszok tömeges, a fronton állomásozó ukrán csapatok parancsnoki állásaira és lőszerraktáraira koncentrált légi- és rakétacsapásokkal kezdenék az offenzívát, ez pedig megfosztaná az ukrán főparancsnokságot attól a képességétől, hogy megszervezze a védekezést és utánpótlást biztosítson a harcoló egységeknek.
„Addig tartanának ki, amíg van töltény. Tudnák használni, ami ott van náluk, de higgyék el, nincs olyan hadsereg a világon, ami utánpótlás nélkül kitartani” – vázolta a helyzetet Budanov.
Nyugati szakértők elsősorban nem is az oroszok légi fölényét, hanem az orosz rakéták pusztító képességeit emelik ki. Miközben légvédelme még úgy-ahogy van Ukrajnának, az orosz rakéták, különösen a hagyományos robbanófejjel szerelt, de közel ballisztikus pályán repülő Iszkander-M rakéták ellen semmilyen védelmük nincsen az ukrán csapatoknak. „Ha Oroszország átfogó támadást indít hagyományos erőivel, akkor a kelet-ukrajnai ukrán erőket 30-40 perc alatt szétzilálhatják” – állítja Robert Lee, amerikai veterán, az orosz haderő szakértője.
Ezeken a sötét kilátásokon rövid távon csak nagy mértékű és gyors nyugati katonai segítséggel lehetne változtatni. Ilyen azonban nincs a láthatáron. Az Egyesült Államok ugyan novemberben is 88 tonna lőszert szállított az országnak, és még Trump elnök idején Ukrajna kapott a világ legmodernebb tankelhárító fegyverének számító Javelin rakétarendszerekből is (és ez a program Biden alatt is folytatódott), ez édeskevés ahhoz, hogy az ukrán reguláris erők egy az egyben felvegyék a harcot az oroszokkal.
„El kell dönteniük, hogy szövetségesek vagyunk-e, mint ahogy állítják – és a szövetségesek segítik egymást –, vagy valójában nem ez a helyzet – mondta Budanov a nyugati hatalmakról. – Ha a civilizált világ el akarja kerülni a katasztrófát – és ez az lesz mindenkinek – akkor katonai támogatás kell most, nem holnap, nem holnapután, nem jövőre.”
Mivel ennek megvalósulására valójában az ukránok sem látnak esélyt, arra is igyekeznek felkészülni, hogy mi történne, ha a hadsereg szervezett ellenállása gyorsan összeomlana. Olekszandr Pavljuk, a dombaszi szeparatisták ellen harcoló erők főparancsnoka egy interjúban felhívta arra a figyelmet, hogy a 2014-es konfliktus első szakaszában is alapvetően önszerveződő milíciák vették fel a harcot az orosz támogatást élvező felkelők ellen. Ennél fogva pedig – állította – legalább félmillió fegyvert forgatni képes ember van Kelet-Ukrajnában. Ha a Nyugat nem jön a segítségükre, akkor „gerillaháborút fognak indítani”.
Egy másik magas rangú ukrán tiszt is hasonló forgatókönyvet képzel el. Anonimitást kérve azt mondta a New York Times-nak, hogy ha minden kötél szakad, egyszerűen megnyitják a fegyverraktárakat, az ukránok meg majd elveszik, ami ahhoz kell, hogy megvédjék magukat az agressziótól.
Persze kérdés, hogy valójában az ukránok mekkora része hajlandó fegyvert fogva kockáztatni az életét egy túlerőben lévő ellenség ellen. Az oroszok abban reménykednek, hogy sok ukrán legalábbis közönyösen, vagy egyenesen felszabadítóként fogadná a bevonulásukat. Ha ez így is lenne, az olyan, gyökereiket egészen a második világháborúban a németek oldalán harcoló ukránokig visszavezető szélsőjobboldali milíciák, mint például a dombaszi harcokban is nagy részt vállaló Azov zászlóalj tagjai biztosan beváltanák ígéretüket, hogy véres gerillaháborút indítanának az orosz hódítók ellen. Egy ilyen, a civileket is magába rántó konfliktus pedig minden bizonnyal a legrosszabb forgatókönyv lenne az áldozatok várható száma és a polgári lakosság szenvedései szempontjából.
