A cikk eredetileg a G7-en jelent meg.
Az ellenzéki képviselők azon akadtak ki, hogy Trudeau kimondta azt a szót, hogy „adó”, miközben a kormány hivatalosan szén-dioxid-árazási tervnek nevezte el azt a törvényjavaslatot, amiből aztán több kanadai állam esetében ténylegesen adó lett (miközben kibocsátáskereskedelmi rendszereket is létrehoztak, ami végül is szintén egyfajta adó).
Az Egyesült Államokban, Washington államban is próbálkoztak hasonló adó bevezetésével, de ott népszavazáson elbukott a kezdeményezés. De nem is kell Észak-Amerikáig mennünk ahhoz, hogy olyan helyet találjunk, ahol mostanában hatalmas balhé lett valami hasonlóból. Franciaországban a sárgamellényeseknek végül sikerült elérniük, hogy visszavonják az üzemanyag jövedéki adójának tervezett emelését.
A klímaváltozásért felelős üvegházhatást okozó gázok adóztatása tehát politikai szempontból nem feltétlenül egyszerű ügy,
ugyanakkor a közgazdászok között nagyjából egyetértés van arról, hogy ez a klímaváltozás elleni harc egyik leghatékonyabb eszköze.
2019 januárjában a Wall Street Journalben egy több mint 3500 akadémiai közgazdász – közülük 27 Nobel-díjas, köztük az a William Nordhaus, akinek nemrég írtunk egy új kutatásáról – által aláírt nyílt levél jelent meg, amiben a szén-dioxid-kibocsátás megadóztatása mellett foglaltak állást.
De miért gondolják az aláírók, hogy pont ez a legjobb megoldás a kibocsátás csökkentésére? És egyáltalán mennyire elterjedt a világban? És ha ez tényleg ennyire jó megoldás, akkor miért égett miatta fél Párizs? Ebben a cikkben többek között ezekre a kérdésekre próbálunk meg válaszolni a Világbank júniusi tanulmánya alapján, amiben azt foglalták össze, hogy hogy áll a világ a szén-dioxid-kibocsátás megadóztatásában.
Mi ez az egész?
A szén-dioxid-árazásnak alapvetően két nagy irányvonala van közpolitikai szinten. Az egyik a szén-dioxid-adó, a másik pedig a kibocsátáskereskedelem, amiről nemrég ebben a cikkben írtunk részletesebben. Az elgondolás mindkettő mögött ugyanaz: a szén-dioxid-kibocsátás káros, ezért ha megadóztatjuk, akkor a kibocsátókat rövid távon arra tudjuk ösztönözni, hogy minél kevesebbet szennyezzenek. Miközben azt is elérjük, hogy érdekeltek legyenek abban, hogy olyan technológiákat találjanak ki, amik nem pumpálnak annyi szén-dioxidot a levegőbe.
Ráadásul ilyen módon azt is biztosítjuk, hogy ott csökkenjen a kibocsátás, ahol azt a legolcsóbban lehet csökkenteni, hiszen nem a kormányzat jelöli ki, hogy kinek és mennyit kell csökkentenie, hanem csak egy keretrendszer van, amely egy bizonyos célhoz vezet.
De mi a különbség a két rendszer között? A legnagyobb különbség az, hogy a szén-dioxid-adónál a kormányzat állapítja meg, hogy mennyi adót kell fizetni egy tonna kibocsátás után, míg a kibocsátás-kereskedelemnél van egy szint, ameddig nem kell fizetni, az adott szint felett pedig a szennyező cégek kvótakereskedelme alakítja ki az árat.
Az adónál nincs ilyen, ott mindenki fizet, aki szennyez.
A kibocsátáskereskedelem nagy hátránya, hogy gazdasági recesszió idején a gazdaság károsanyag-kibocsátása is automatikusan visszaesik, és ilyenkor a rendszer – az adóval ellentétben – nem ösztönzi a további kibocsátáscsökkentést és a környezetkímélő technológiák innovációját.
Ugyanez a helyzet egyébként akkor is, ha a gazdasági szereplők a vártnál olcsóbban tudják csökkenteni a kibocsátásukat, például mert feltalálnak egy új technológiát, vagy – mint ahogy az a napenergiánál volt – a technológia gyorsabban terjed és gyorsabban válik olcsóvá, mint amire számítani lehetett. Összességében tehát az adó kiszámíthatóbb és kevésbé függ a kormányzati machinációktól, mint a kibocsátáskereskedelem.
Viszonylag sok helyen van, de szinte mindenhol csak mutatóba
De mik a hátrányok? A gyakorlatban két jelentősebb kritika szokta érni a szén-dioxid-adót. Az egyik valójában egyébként nem is magára a szakpolitikára vonatkozik, hanem inkább a megvalósítására. Konkrétan arra, hogy mire alkalmazni kezdenek egy ilyen rendszert, az ipari lobbi hatására úgy fellazul az árazás, hogy jelentősen leromlik a rendszer potenciális kibocsátáscsökkentő hatása.
A másik fő kritika pedig az, hogy még ha megfelelően magasra lövik be a szintjét, akkor sem lesz olyan gyors az innováció, hogy az a párizsi egyezményben kitűzött céloknak megfelelő mértékű kibocsátáscsökkentést eredményezzen. Ez utóbbi kérdésben is vita van a közgazdászok között: vannak olyan kutatások, amikből az derült ki, hogy a modellek alulbecslik a megújuló energiaforrások innovációjának sebességét, de olyanok is, amik alapján komolyabb állami beruházás nélkül nem lesz elég gyors a technológia fejlődése.
A 2015-ös párizsi klímaegyezményt aláíró 185 ország közül 96 jelezte a nemzeti vállalásaiban, hogy szerepel a terveiben, hogy szén-dioxid-árazás segítségével érje el a kibocsátáscsökkentési céljait. A Világbank összefoglaló tanulmánya alapján 2019-ben összesen 57 országos vagy regionális árazási rendszer volt a világon, bár ezeknek egy részét még nem kezdték el alkalmazni.
Az árazási rendszerek közül 28 államközi vagy regionális kibocsátáskereskedelmi rendszer volt, és 29 szén-dioxid-adó, általában országos szinten. Az 57 közül 11-et 2018-ban és 2019-ben kezdtek alkalmazni: ide tartoznak többek között a kanadai regionális adók és kereskedelmi rendszerek, de szén-dioxid-adót vezetett be Szingapúr, Argentína és első afrikai országként Dél-Afrika is. Számos országban és régióban jelenleg is szó van arról, hogy új rendszereket vagy adókat vezetnek be. Többek között például Kolumbiában, Mexikóban, Hollandiában, Szenegálban, Ukrajnában és Vietnamban, valamint amerikai és kanadai államokban is.
Zöld: éles vagy előkészítés alatt álló kibocsátáskereskedelmi rendszer, kék: éles vagy előkészítés alatt álló szén-dioxid-adó, százalékban a lefedett kibocsátás mértéke. Forrás: Világbank
Ezen kívül pedig a meglévő rendszereken is sok helyen szigorítottak: Izlandon például 10 százalékponttal növelték a szén-dioxid-adó mértékét, Portugáliában pedig az eddig kivételnek számító adóalanyokat is bevonták az adó hatálya alá. Az EU és Új-Zéland szigorította a kibocsátáskereskedelmi rendszerét, Kaliforniában elkezdték előkészíteni a reformot, Kazahsztán pedig kétéves felfüggesztés után újraindította a rendszert. Vannak tehát jó trendek, csakhogy ha azt is figyelembe vesszük, hogy a jelenlegi rendszerek működése mire elég, akkor elég elszomorító a helyzet.
Ha már az említett 56 rendszer mindegyikét alkalmazni fogják, a világ kibocsátásának ötödét fedi majd le valamilyen szén-dioxid-árazási mechanizmus, ami nagyon messze van az ideális állapottól.
2020-ra 5 százalékponttal fog javulni a lefedettség, és ez csak és kizárólag a kínai kibocsátáskereskedelmi rendszer bevezetésének hatása lesz, ami a teljes kínai kibocsátás harmadát fedi majd le. A helyzet viszont az, hogy a Világbank tanulmánya alapján még így is csak
kevesebb, mint a globális kibocsátás öt százaléka tartozik olyan mechanizmus alá, amiben elég drága ahhoz a szennyezés, hogy teljesüljenek a párizsi egyezményben foglalt kibocsátcsökkentési célok.
Az egyezményben belőtt ár 2020-ig tonnánként 40 és 80 dollár közötti és 50-100 dollár közti 2030-ig, ehhez képest jelenleg a mechanizmusok alá tartozó kibocsátás nagyjából feléért kevesebb mint 10 dollárt kell csak fizetni tonnánként. Ennek ellenére jó hír, hogy tavaly összesen nagyjából 44 milliárd dollárnyi adóbevétel származott a világon szén-dioxid-adóztatásból, ami 11 milliárddal több a 2017-es ilyen jellegű bevételeknél. A növekedést főleg az uniós szén-dioxid-kreditek drágulása okozta, valamint hogy Kaliforniában és Québecben több kibocsátási kvótát adtak el, de a kanadai Albertában és Brit Columbiában, valamint Franciaországban is nőttek a bevételek a szén-dioxid-adó emelkedése miatt.
Végül pedig – ahogy a klímaváltozás elleni összes szakpolitika esetében – itt sem lehet elmenni amellett, hogy ezeknek az intézkedéseknek csak akkor van bármi értelme, ha a rendszerek annyira kiterjedtek, hogy az egyes államoknak nincs lehetősége potyautaskodni és kimaradni a sokszor magas költséggel járó intézkedések alkalmazásából.
Az elmúlt időszakban az Európai Bizottság a Kínában nemrég létrehozott Ökológiai és Környezetvédelmi Minisztériumnak adott tippeket az ottani kibocsátáskereskedelmi rendszer kialakításához, illetve Kalifornia állammal is megegyezett abban, hogy gyakrabban egyeztetnek a szén-dioxid-árazás témájában. Ez kezdetnek nem rossz, azonban valódi előrehaladást ezeknek a rendszereknek az összekapcsolása jelenthetne, amitől még nagyon messze vagyunk.
Hogyan lehet elérni, hogy ne legyen belőle balhé?
A washingtoni és francia szén-dioxid-adóztatási fiaskók apropóján a Világbank idei jelentése külön fejezetben foglalkozik azzal, hogy milyen tanulságok állnak rendelkezésre a politikai szempontból is megvalósítható szén-dioxid-adóztatást illetően. A tanulmány szerint két fő vonalat lehetne erősíteni. Az egyik az üzemanyag-támogatások és más károsanyag-kibocsátó tevékenységek állami támogatásának visszavonása.
A fosszilis energiahordozók támogatásának csökkentése terén a világ egyáltalán nem áll jól az elmúlt évek trendjeit nézve, de vannak jó példák: Indonéziában és Egyiptomban például jelentősen csökkentek az ilyen jellegű támogatások.
A megvalósíthatóság kulcsa az volt, hogy a megmaradó költségvetési bevételeket mindkét országban olyan nagy alrendszerek fejlesztésére fordították, mint az oktatás vagy az egészségügy. Iránban és Jordániában vagy készpénzzel, vagy szociális programokkal, például élelmiszer-támogatással ellensúlyozták azt a veszteséget, amit a legszegényebb rétegek az üzemanyag árának emelkedése miatt szenvedtek el. A tavaly áprilisban bevezetett kanadai adókból származó bevételek 90 százalékát visszakapta a lakosság.
A másik tanulság, hogy az implicit szén-dioxid-adóztatási formák, mint például az energiahatékonysági szabályozások az építési engedélyeknél, az autóiparban vagy az energetikában megágyazhatnak az explicit szén-dioxid-adóztatásnak. A szén-dioxid adózatása azért is nehézkes ugyanis, mert a költségei jóval egyenlőtlenebbül oszlanak meg, mint a hasznai. Ráadásul miközben a haszon hosszú távon jelentkezik, a költségek már rövid távon is érezhetőek.
A vesztesek kompenzációja és a fokozatosság ezeket a nehézségeket ellensúlyozhatja a tanulmány szerint.
És bár a közgazdászok az említett okok miatt szeretni szokták a szén-dioxid-adóztatást, abban már egyáltalán nincs egyetértés köztük, hogy milyen mértékben érdemes kizárólag erre támaszkodni a kibocsátáscsökkentési célok elérése érdekében. A pártolók szerint a piac tudja a legjobban, hogy milyen technológia csökkenti a leghatékonyabban a kibocsátást, ezért felesleges ennél direktebb eszközökkel próbálkozni.
A balrább húzó közgazdászok szerint viszont igenis érdemes konkrét technológiákat támogatni, mert a piac nem végzi el elég gyorsan a szükséges innovációkat, emellett a már említett politikai nehézségek miatt sem reális a megfelelő árazás elérése időben. Ők ezért inkább csak a szakpolitikai portfolió egyik részeként tekintenek a szén-dioxid-adóra. Abban viszont nincs vita, hogy a jelenleginél nagyobb szerepet kell kapnia a klímakatasztrófa elleni harcban.
