A cikk a Piac & Profit magazin április-májusi számában jelent meg.
A következő lapszám június 25-én jelenik meg. Keresse az Inmedio és Relay újságárusoknál, vagy fizessen elő a magazinra. Megrendelését itt adhatja le>>>
A világszintű leállás a sportokat ugyanúgy megviseli, mint minden egyebet – az expedíciós hegymászás viszont mind közül az egyik legsérülékenyebb. Bár egy expedíció összköltsége a nagyobb tömegeket megmozgató sportok rendezvényeihez képest kicsi, a pénzügyi keretet rendkívül nehéz hozzá megteremteni. A szponzorok levadászása sokszor olyan, mintha a sivatagban botorkálnánk forrásvizet keresve.
„Nagyon sok melóval jár egy költségvetés összekalapozása, rengeteg bizonytalansággal, feszültséggel, és néha tényleg nem tud elindulni az expedíció, mert nem jön össze a büdzsé. Ez egy kiszámíthatatlan, vadnyugati életforma. Hajlandónak kell lenned arra, hogy – ha a szükség úgy hozza – kukázz, hogy teljes létbizonytalanságban élj, és néha teljesen le kell nulláznod az életed, ha erre teszed föl.”
Ezt nem más, mint Klein Dávid mondja, aki tud egy, s mást a szponzorkeresésről. Társával, Suhajda Szilárddal most már javában a Makalut mászná – helyette otthon ül, és próbálja a lehetőségekhez mérten edzésben tartani magát. A párossal videókonferenciás interjút készítettünk, a sport helyett elsősorban az expedíciós mászás kevesebbet tárgyalt anyagi oldalára koncentrálva.
Titok nincs, rakkolás van
Kleintől időnként tanácsot kérnek fiatalabb mászók, feltételezve, hogy a pénz felhajtásának van valami titka. Ilyenkor ő készségesen nekiáll elmondani mindent, amit a témáról tud, azzal kezdve, hogy garantálja, a kérdező nem fogja végigcsinálni azt, amiről szó lesz. A menetrendszerű, heves dehogynemezésre aztán elkezdi felsorolni azokat az áruházakat, melyek mögött nem zárják a konténereket. Azoknál érdemes próbálkozni, „hogy tudj enni valamit, miközben spórolsz, edzel és marketingelsz.” A fiatalok ilyenkor szokták megköszönni a lehetőséget.
„Nem magától értetődő az, hogy az ember után kapkodnak a támogató partnerek. Az előadásainkon még mindig azzal szembesülünk, hogy a kérdezők azt hiszik, minket megannyi szponzor megkeres. Nem, ez nem így működik, hanem valóban nagyon nagy a kiszámíthatatlanság, és sokszor az utolsó hetekben vagy akár napokban dől el, hogy meg tudjuk-e valósítani az adott projektet”
– bólogat társa szavaira Suhajda, aki annak idején azért, hogy profi mászó lehessen, egész itthoni életét felszámolta, kiköltözött Angliába, és éveket robotolt, amíg összekuporgatta az első expedíciójához a pénzt.
Telemarketing hágóvasban
Hiába ismertek, a kötélpáros a támogató partnerek java részét továbbra is a klasszikus, hideghívásos módszerrel keresi. Eseményhorizont nevű csapatukkal elkészítenek egy kiajánló brosúrát, melyben leírják, hogy kik ők, honnan jöttek, hová készülnek, milyen kommunikációs szolgáltatásokat tudnak ajánlani, és az eddigi expedícióik milyen értékű médiát generáltak. Ezzel tudnak kopogtatni. Majd összeírnak vagy kétszáz nevet – bármilyen területen tevékenykedő cég szóba jöhet – , akiket módszeresen végigtelefonálnak. Ez a Makalu-projektnél már tavaly kora ősszel megkezdődött, néhány héttel a K2-ről való hazatérésük után. A sikerességi ráta nagyon alacsony: kétszáz megkeresésből jellemzően tizenpár tárgyalás lesz, melyből egy-két megállapodás születik csak a legvégén. Ezúttal húsz-huszonöt tárgyalásuk volt, és ebből lett végül öt-hat partner.
Pedig, ha azt nézzük, hogy egy viszonylag kicsi anyagi támogatásért cserébe milyen nagy médialángot tud csiholni egy himalájai hegymászó-expedíció, az jön ki, hogy a hegymászás ár-érték arányban jó befektetés.
„Abból a költségből, amibe a hegymászás szponzorációja kerül, ki tudod hozni ugyanazt a médiaértéket, mint amit egy 10-20-szor nagyobb költségvetésű sportág produkál. Míg mondjuk egy autóversenyzőnek 100 millió forintnál kezdődik a szezonja, addig egy hegymászó projekt névadó szponzorációját már el tudod hozni akár 10-15 millió forinttól. Egy nagyobb szabású tömegrendezvény esetén ugyanez ennek a többszöröse lenne”
- helyezte perspektívába a dolgokat megkeresésünkre Németh Ottó, a Magyar Marketing Szövetség Sportmarketing Tagozatának alelnöke. Ha egy szponzor belerak egy expedícióba 10 millió forintot, akkor egy pr-ügynökség segítségével – akik persze szintén nem dolgoznak ingyen – 50-80, akár 100 millió forintnyi médiaértéket tud generálni, véli Németh, hozzátéve, hogy ez azért a himalájai vállalkozásokra igaz, a hazai nagyközönség fantáziáját ezek a mászások tudják megragadni. A sima expedíció-szponzoráláson túl más lehetőség is adott, és az is eléggé megéri.
„Egy hegymászó kiváló márkanagykövet lehet, és nagyon kedvező költséggel elérhető. Gondolj bele, ha Suhajda Szilárd és Klein Dávid megmássza palack nélkül az Everestet, az simán felér egy olimpiai bajnok teljesítményével. Márpedig egy olimpiai bajnok jóval többe kerül.”
Hogy akkor miért nem kapkodnak a lehetőségért a potenciális partnerek? A sport magas rizikófaktora miatt. Egy komolyabb expedíció kimenetele végzetes is lehet, a márkák pedig nyilván ódzkodnak attól, hogy a nevüket esetleg egy tragédiával kössék össze. Németh leginkább ebben látja az okát annak, hogy ennyire alulfinanszírozott a hegymászás.
Kleinék megfontolt, konzervatív mászók. Mint mondják, mindent elkövetnek azért, hogy maximalizálják a siker esélyét, de csak akkor, ha a minimumon tudják tartani a tragédia lehetőségét. A rájuk vonatkozó kötelezettségek – médiamegjelenések, az alaptáborból való bejelentkezések, tréningek, reklámfelületek, stb. – átbeszélése mellett az egyik első dolog, amit egy tárgyaláson tisztáznak a partnerrel az, hogy a szakmai autonómiájukhoz a szponzor nem nyúlhat hozzá. Klein szerint ez az ő érdekük is:
„Ha bármikor kimutatható lenne, hogy egy partnernél a kifizetés összefüggésben van azzal, hogy mi mit csinálunk a hegyen, és ne adj' Isten tragédia történik, akkor az nagyon csúnyán a bokájukba harapna.”
Mégis van olyan szponzor, aki a másik utat választja. Suhajda borzongva mondja, hogy találkoztak már olyan mászókkal, akik elmesélték, hogy ha feljutnak a csúcsra, akkor térítik nekik a költségeiket. Mikor benyögöm, hogy nem is tudom, hogy lehet ilyesmibe belemenni, Klein azonnal kontráz: „úgy, hogy nagyon el akarsz menni a hegyre.” Azt mondja, ő mászóként megérti ezeket a szirénhangokat, de a partner ajánlata ebben az esetben nem etikus.
Újra van válogatottunk, de a finanszírozása még szűkös
Az utóbbi időszak egyik legizgalmasabb fejleménye volt a hazai hegymászás frontján, hogy két évnyi szakmai előkészítés és pályázat után újjáalakult a Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatott (MNHV). A csapat nem a nyolcezresek világát célozza meg, hanem alacsonyabb, ám nagyon technikás, nemzetközileg is kiemelkedő mászásokat akar végrehajtani, melyek érdemesek lehetnek a hegymászók Oscarjának becézett Arany Jégcsákány-díjra. A válogatott tagjai szakterületükön kiemelkedő színvonalat képviselnek, többen közülük már most nemzetközileg is elismert mászók.
A célkitűzés szép, de nem könnyíti meg a válogatott dolgát, itthon ugyanis a szponzorok az esetek túlnyomó többségében akkor nyitják ki a pénztárcájukat, ha az Everestről van szó. Állami támogatás pedig a magyar expedíciós hegymászásban 2002 óta nem volt. Az MNHV-hez most némi állami pénz mégis jut, mert a válogatott a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség mindössze 20 millió forintos éves költségvetéséből részesül, ez pedig a tagdíjak mellett állami forrásból tevődik össze. A válogatott évi kétmillió forintot kap, ennek egy része tehát lehet állami pénz. Ebből a kétmillióból kell expedíciókat szervezni, marketing- és kommunikációs tevékenységet folytatni egész évben.
Ennyiből nem egyszerű gazdálkodni: hiába volt a válogatott első, márciusban teljesített expedíciója a Kaukázusban a maga kb. egymillió forintos összköltségével az olcsók közül való, a szövetség 540 ezret tudott beletenni a rendelkezésre álló kétmilliós keretéből, a többit pedig a résztvevő négy válogatott-tagnak kellett fizetnie.
Biztató viszont, hogy céges szinten egy hosszútávú partnere már most van az MNHV-nak: két évre szóló megállapodást írtak alá a Dorko-val, akik szabadidős ruhadarabok mellett egy fix pénzösszeggel támogatják a versenymászó és a hegymászó szakágat.
Egy nyolcezres mint edzőtábor
A kötélpáros már akkor kimondta, hogy a következő cél a Makalu, amikor Suhajda tavaly július 26-án a K2 csúcsáról visszaereszkedett az alaptáborba. A döntés oka egyfelől érzelmi, esztétikai: ezzel a heggyel már régóta kacérkodik a páros, szépsége, összetett formavilága, környezete megigézte őket. A gyakorlati ok pedig az volt, hogy Kleinék az alaptábori vacsora elköltése után azt is elhatározták, 2021-ben visszatérnek az Everestre, hogy a legveszedelmesebb csúcs, az Annapurna, valamint a legtechnikásabb, a K2 után a világ legmagasabb pontjára való oxigénpalack nélküli feljutással befejezzék a „Himalájai 3 LEG”-kihívásukat. Ehhez pedig 8463 méterével a Makalu nagyszerű felkészülést jelent. Olyan hegyet kerestek, ami mászható a Himalája tavaszi szezonjában, a nagyobb nyolcezresek közé tartozik és nepáli csúcs. Ha egy első magyar megmászásra hajtottak volna, mehettek volna a Sisapangmára is, melynek főcsúcsán nem állt még honfitársunk, de az „csak” 8027 méteres – Everest-kvalifikációs feladatnak „nem elég magas.”
Egy himalájai expedíció költségvetésének tételei:
felkészülési költségek (edzőtáborok, sportpszichológus, táplálékkiegészítők, mérések, stb.)
logisztikai költségek (csúcsengedély, a nepáli, tibeti vagy pakisztáni szolgáltatócég csomagja, benne az alaptábori konyhasátorral, a szakács és a konyhások fizetésével, az élelemmel, stb., repülőjegy, biztosítás, cargo, helyszíni logisztikai költségek, például a teherhordók, konyhások bónuszai, helyszíni beszerzések: gáz, kötél, hószögek)
kommunikációs költségek (sajtóesemények, kommunikációs szakember, partnertalálkozók, kiajánló kiadvány elkészítése, nyomdaköltségek, emblémák, felvarrók, stb.)
A Makalu-csomag – vagyis az Eseményhorizont csapatának egész éves költségvetése, beleértve a szakemberek fizetését is – nagyságrendileg „tizenvalamennyi és húszmillió forint között állt volna meg.” Az összeg azonban rugalmas, mondja Klein.
"Nagyon sok dolgot le lehet erről vágni menet közben. Ahogy egyre inkább szorít az idő, egyre súlyosabb döntéseket kell meghoznunk. Rendre el szokott jönni a szervezés során az a pillanat, amikor elkezdünk pánikolni, hogy nem jön össze a költségvetésünk. A nehéz időszak akkor kezdődik, amikor már edzőtáborokat, és más – a siker szempontjából kritikus elemeket – vagdosol le.”
Milliókat lehet lefaragni, ha a kiutazó csapat létszámát csökkentik. (A Makalura hárman készültek, alaptábor-vezetőjük Ács Zoltán lett volna. Mivel 2021-ben is Ács lett volna segítségükre, így fontosnak tartották, hogy 2020-ban összeszokjanak.) Több mint egymillió forinttal lehet olcsóbb a pakk, ha lenyesik róla a műholdas modemet. Ez azonban csökkenti az expedíció eladhatóságát, ezzel lehet ugyanis a hegyről élő videós bejelentkezést csinálni, ami tévés szempontból nagy ütőkártya. Márpedig, ha a tévés jelenlét minőségibb, akkor a többi partnernek is értékesebbé válik az expedíció. Nélküle marad a sima „betelefonálunk a híradóba, miközben a nagy nehezen elküldött, két héttel ezelőtti fotókat mutatják a képernyőn”-történet, ami már kevésbé vonzó.
Klein és Suhajda egyébként házon belül nem szokta a szponzor kifejezést használni a támogatókra – partnernek hívják őket. Egyfelől azért, mert ha már megvan a kapcsolat, attól fogva őket is az Eseményhorizont-csapat részének tekintik, másfelől pedig azért, hogy aláhúzzák, itt nem mecenatúráról van szó: a partner egy olyan ügy mögé áll, amiben hisz, de a hegymászók a kifizetett összeg ellenértékét a mászással elért médiamegjelenésekkel, előadásokkal, tréningekkel és egyéb külső és belső kommunikációs szolgáltatásokkal szállítják. Az Eseményhorizont a partnerek számára partnertalálkozókat szervez, keresztpromóciós lehetőségeket biztosít, és folyamatosan tájékoztatja őket az expedícióhoz kapcsolódó szakmai hírekről és a kommunikáció során generált értékről is. Ezekkel az elkötelezett szervezetekkel az üzleti kapcsolaton túl rendszerint valódi érzelmi kötődés is kialakul. A közösen aláírt dokumentumukra nem szponzori-, hanem együttműködési szerződés van ráírva.
A legmagasabbra a legtöbbért
A világ legmagasabb csúcsának két „normál” útja technikailag nem olyan nehéz – nem csoda, hogy a 8848 méter magas Everestet nem csak a profik, de a kevésbé tapasztalt, ám annál lelkesebb mászók is minden szezonban tömegesen ostromolják oxigénpalackkal, kereskedelmi expedíciók keretében. A helyiek ezt ki is használják, így az erősen elturistásodott gigászra a csúcsengedély ma már nagyságrendileg 11 ezer dollárba – több mint 3,5 millió forintba – kerül. Ez csak egy pecsét egy papírlapon, ehhez kell még megvenni a logisztikai szolgáltató cég csomagját, ami minimum alaptábori szolgáltatásokat tartalmaz. Ha pedig nem tisztán, hanem oxigénpalackkal, hegyi vezetővel, magashegyi teherhordók segítségével, előre kiépített táborok igénybevételével mászna az ember – az Everest esetében ez a mászók 97%-át jelenti –, akkor a csomag deluxe-kategóriássá hízik – ára a 100 ezer dollárt (32 millió forintot) is meghaladhatja. És ehhez még meg kell venni a repülőjegyet, a biztosítást és a saját felszerelést is.
Sátorfogság helyett szobafogság
A páros, kiegészülve Ács Zoltán alaptábor-vezetővel április nyolcadikán repült volna Katmanduba. Március tizenkettedikén azonban Nepál turisztikai minisztere közleményt adott ki, miszerint a koronavírus-járvány miatt a tavaszi mászószezon minden expedícióját törölni kényszerülnek, így az Eseményhorizont sem tudott elindulni a Makalura. Néhány nappal később pedig, csak úgy, mint a világ többi része, az egész himalájai ország bezárt. A csalódáson, frusztráción túl ennek komoly anyagi következményei is vannak, mondja Klein.
„Még nem csináltunk végső számvetést, de szerintem több mint hárommilliónál fog megállni a bukás. Ez nagyon súlyosan érint minket, se Szilárdnak se nekem nincsenek tartalékaink. Tavaly augusztus óta költünk erre az expedícióra, ami most nem valósul meg. Szilárdnak meg nekem is a megélhetésünk jelentős részét adja, hogy tréningeket, előadásokat tartunk – erre most nem lesz lehetőség a következő jó pár hónapban, ami azt jelenti, hogy pont akkor estünk el bevételeink jelentős részétől, amikor az expedíció elmaradása is veszteségekkel jár.”
Klein és Suhajda bízik abban, hogy hamarosan rendeződik a helyzet, és lesz még idén nyári vagy legalább őszi mászószezon. Amikor arról kérdezem őket, hegyi emberként hogyan viselik, hogy be vannak szorítva négy fal közé, meglepő választ kapok: teljesen jól.
„Az expedíciós hegymászásnak része a bezártság is. Attól függetlenül, hogy hatalmas terek vesznek minket körül, sokszor szó szerint sátorfogságra vagyunk ítélve, például, amikor rossz az idő. Nyilván nagyon hiányzik, hogy korlátozások nélkül kijárhassunk a szabadba, és mászhassunk, de szerintem a bezártságot pont jól tudjuk viselni”
- magyarázza Suhajda. Klein így fogalmaz:
„A jó expedíciós mászó egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy sokáig tud ülni a fenekén. Tud várni, semmit se csinálni úgy, hogy közben nem csügged, nem adja fel, szellemileg és fizikailag éber és motivált marad. Az expedíciós hegymászás nagyon nagy része várakozás: engedélyekre vársz, cargora vársz, vársz arra, hogy szaporodjon a vörösvérsejt a testedben, és akklimatizálódj, vársz a sátorban, a főző mellett gubbasztva, hogy felolvadjon a hó a lábasban, vársz az időjárási ablakra. A hegymászófilmek persze akciódúsak, ott nyilván azt az egy órát vágják össze, amiben történik valami. A maradék két hónapban sok az üresjárat. Ilyenkor elfoglalod magad: könnyű átmozgató edzések, felszerelésjavítás, a sátor környékének rendbetétele és hasonlók. Megőrződ a fizikai teljesítőképességedet, közben türelmesen vársz, de figyelsz arra is, hogy ne légy folyamatosan feszült, mint a hegedűhúr.”
Szóval várnak. A koronavírus most elvitte a tavaszi Makalut, de – ahogy a hegymászó mondás tartja – végül a hegy megvár.
A cikk elkészítésében közreműködött Pintér László, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség sajtóreferense, akinek ezúton is köszönöm a segítségét.
