Harari - többek között Orbán Viktor miniszterelnök kedvenc szerzője - hosszú írásában megpróbálja tágabb történelmi perspektívába helyezni a koronavírus járvánnyal terhes tavalyi évet. A Homo Sapiens és számos más nagy sikerű könyv írója amellett érvel, hogy sosem volt ennyire felfegyverkezve az emberiség a kórokozók pusztítása ellen: távolról sem vagyunk tehetetlenek egy ilyen globális járvánnyal szemben. A járványok többé nem a természet ellenőrizhetetlen sorscsapásai, mert a tudomány képes volt kezelhető kihívássá változtatni őket. 

Harari álláspontja egyértelmű: a járvány pusztítása, a sok halott a rossz politikai döntések következménye.
 

A történész ezután rámutat, hogy a pestisjárványok idején az embereknek fogalmuk sem volt, mi okozza a járványt vagy hogy miként lehet megállítani őket. Az 1918-ban kitört spanyolnátha-járvány során a legjobb tudósok sem voltak képesek azonosítani a halálos vírust, a terjedését megakadályozni hivatott intézkedések sokasága hatástalan volt, oltóanyagot pedig nem sikerült kifejleszteni.

A koronavírus-járvány teljesen másképp zajlik szerinte. Az első figyelmeztetések egy lehetséges új járvány kirobbanásáról már 2019. december végén elhangzottak. 2020. január 10-re a tudósok nemcsak hogy izolálták a vírust, de a szekvenálták a genomját, majd online publikálták is az eredményeket. Pár hónappal később már az is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen intézkedésekkel lehet lelassítani és megállítani a fertőzési láncot. Kevesebb mint egy éven belül pedig már az oltóanyagok tömeggyártása is megkezdődött. A kórokozók és az emberiség közti háborúban az utóbbi soha nem volt még ilyen erős - vonja le a következtetést Harari.

Az élet a digitális térbe költözik

A biotechnológia példa nélküli eredményei mellett a Covid-19 megmutatta az információs technológia erejét is. Korábban az emberiség ritkán tudta megállítani a járványok terjedését, mert nem voltunk képesek a fertőzési láncot valós időben megfigyelni, és mert teljes lezárásokat nem vezettek be, azok óriási gazdasági költségei miatt. 1918-ban azokat lehetett karanténba zárni, akik már megfertőződtek a rettegett influenzával, de nem lehetett nyomon követni a betegség hordozóit és az aszimptomatikus tünetekkel rendelkezőket. És ha egész nemzeteket zártak volna karanténba, a gazdaság összeomlott volna, ami társadalmi katasztrófához, tömeges éhínséghez vezetett volna.

Ezzel szemben 2020-ban a digitális felügyelet sokkal könnyebbé tette a megfigyelést, ami azt jelentette, hogy a lezárások egyszerre tudtak szelektívek és hatékonyabbak lenni. Ami még ennél is fontosabb, hogy az automatizálás és az internet a kiterjedt karanténokat is élhetővé tudta tenni, legalább a fejlettebb országokban.

Harari példaként a mezőgazdaságot említi. Korábban többezer éven át az élelmezés biztosítása az emberi munkán alapult, az emberiség 90 százaléka a földeken dolgozott. A fejlett országokban már rég nem ez a helyzet: az Egyesült Államokban a lakosság 1,5 százaléka dolgozik csak a farmokon, ám ez elég ahhoz, hogy mindenkit ellássanak élelemmel, miközben az USA a világ legnagyobb élelmiszer-exportőre. Majdnem minden mezőgazdasági munkát gépek végeznek, amelyek természetesen nem fertőződnek meg a vírussal. A karantén így csak csekély hatással volt a mezőgazdaságra.

Gondoljunk csak bele, írja Harari, mi lett volna a helyzet a pestisjárvány idején: ha a napszámosok otthon maradtak volna aratásidőben, annak éhínség lett volna a vége. Ha viszont elmennek a földekre dolgozni, egymást fertőzték meg. Mit kell tenni tehát?

Ez a dilemma tavaly egész másképp vetődött fel. Egyetlen GPS-szel irányított kombájn betakarítja a teljes területet sokkal nagyobb hatékonysággal, miközben a megfertőződés esélye nulla. Míg 1349-ben, a Fekete Halál idején egy napszámos naponta 5 véka terményt tudott betakarítani, addig 2014-ben egy kombájn már 30 ezer vékás csúcsot állított fel. Ezért a koronavírus-járványnak nem volt érdemleges hatása az olyan növények globális termesztésére, mint a búza, a kukorica vagy a rizs.

Ám az emberek élelmezéséhez nem elegendő betakarítani a terményeket. Ahhoz el is kell szállítani őket, néha többezer kilométerre is. A történelem során a kereskedelem volt a felelős a járványok terjedéséért. Halálos kórokozók jutottak el a világ sok pontjára kereskedőhajók és karavánok révén. Harari példaként megint a pestisjárványt említi, amely a Selyemúton terjedt Ázsiából a Közel-Keletre, majd onnan genovai kereskedőhajók hurcolták be Európába. A kereskedelem halálos veszélyt jelentett, mert rengeteg embert foglalkoztatott: minden kocsihoz kellett egy kísérő, még egy kis hajóhoz is több tucat tengerész kellett, a zsúfolt hajók és kocsmák pedig melegágyai voltak a betegségnek.

Tavaly a globális kereskedelem többé-kevésbé olajozottan működött, mert nagyon kevés ember kellett fenntartásához. Egy mai, nagyrészt automatizált teherhajó sokkal több árut képes szállítani, mint évszadokkal ezelőtt egy egész flotta. 1582-ben az angol kereskedelmi flotta teljes szállítási kapacitása 68 ezer tonna volt, és 16 ezer tengerészt foglalkoztatott. Az OOCL Hong Kong nevű teherhajó 22 fős legénysége ma 200 000 tonna árut képes szállítani.

Azt elismeri Harari, hogy a sétahajókon utazó turisták százai és a tömött repülőgépek  (itt azért inkább milliókat kellene említenie a neves szerzőnek - A szerk.) főszerepet játszottak a koronavírus terjedésében. Ám a turizmus és az utazás nem játszik szerepet a kereskedelemben. A turisták otthon maradhatnak, az üzletemberek pedig Zoomon is tárgyalhatnak, míg az automatizált szellemhajók és majdnem ember nélküli vonatok továbbra is mozgásban tudják tartani a globális gazdaságot. Nem véletlen, hogy míg a turizmus gyakorlatilag összeomlott tavaly, addig a globális tengeri kereskedelem mindössze 4 százalékot esett.

A digitalizáció és az automatizálás még mélyebb hatást gyakorolt a szolgáltatásokra. 1918-ban elképzelhetetlen volt, hogy a hivatalok, iskolák, bíróságok vagy a templomok tovább működhettek volna a karanténok idején. Hogy lehetett volna órát tartani, ha a gyerekek és a tanárok is otthonaikba vannak zárva? Ma tudjuk a választ. A digitális oktatásnak, átállásnak számos hátránya van, nem utolsósorban az óriási mentális teher, amit a résztvevőkre ró. Az számos, korábban elképzelhetetlen problémát okozott, amire vicces példaként Harari a texasi online bírósági tárgyaláson "macskaként megjelenő" ügyvédet említi. De önmagában az a tény, hogy mindezt meg lehet tenni, elképesztő.

 

1918-ban az emberiség csak a fizikai világban élt, és amikor a halálos influenza végigsöpört a vlágon, nem volt hová menekülni. Ma sokan két világban élünk - a Zoom-konferenciák és az internet virtuális világában és a való világban. A koronavírus a való világban pusztíthat, de nem követhet minket a viruális világba.

Természetesen még mindig fizikai lények vagyunk és nem lehet mindent digitalizálni. A Covid éve megmutatta, hogy számos alacsony fizetésű szakmának milyen óriási szerepe van az emberi civilizáció fenntartásában: nővérek, egészségügyi dolgozók, kamionsofőrök, pénztárosok, kézbesítők. Gyakran mondják, hogy minden civilizáció csak három étkezésre van a barbárságtól.

2020-ban a futárok voltak azok, akik egyben tartották civilizációnkat: ők lettek az életbevágóan fontos mentőkötelünk a fizikai világhoz.

Az internet nem reccsent meg

Ahogy az emberiség automatizál, digitalizál, egyre több tevékenységét teszi át az online térbe, egyre újabb veszélyeknek vagyunk kitéve. A járvány évének egyik legfigyelemreméltóbb fejleménye az volt, hogy az internet nem omlott össze. Képzeljük el, ha egy híd forgalma hirtelen megnövekszik, dugókra számíthatunk, sőt, talán össze is omlik a híd. Tavaly a hivatalok, iskolák, templomok álltak át szinte egyetlen éjszaka alatt, de az internet kibírta (bár erről lokálisan azért lehetnek nekünk, olvasóknak kissé más élményeink is, azért alapvetőn igaza van Hararinak).

Ebbe a ténybe alig gondolunk bele, pedig kellene - figyelmeztet a történész. A tavalyi év után tudjuk, hogy akár egész országok lehetnek lezárva, mégis tudjuk folytatni az életünket. Képzeljük el, mi történne, ha a digitális infrastruktúránk összeomlana.

Az infotech ellenállóbbá tett minket a szerves vírusokkal szemben, ám sokkal sebezhetőbbé váltunk a internetes, számítógépes vírusokkal szemben. Arra a gyakori kérdésre, hogy mi lesz a következő Covid, a kézenfekvő válasz az, hogy egy támadás a digitális infrastruktúránk ellen. A koronavírusnak több hónapra volt szüksége, hogy elterjedjen a világon és milliókat fertőzzön meg. Digitális infrastruktúránk egyetlen nap alatt összeomolhat - véli Harari. És míg a hivatalok és iskolák egy nap alatt átálltak az online működésre, mennyi időbe telne visszaállni az emailről a postára?

Mi az, ami számít?

A Covid éve számos fontos korlátot szabott a tudomány és technológia számára: a tudomány nem helyettesítheti a politikát. Az ugyanis számos érték és érdek figyelembe vételét jelenti, és nincs tudományos  módszer arra, hogy mely értékek vagy érdekek fontosabbak, tudományos alapon nem tudjuk eldönteni, mit kell tennünk.

Ha például egy karantén bevezetéséről van szó, nem elég azt a kérdést feltenni, hogy hányan fognak megbetegedni a járvány során, ha nem vezetjük be a karanténkorlátozásokat, de azokat a kérdéseket is fel kell tenni, hogy hányan lesznek emiatt depressziósok, hányan maradnak majd megfelelő táplálék nélkül, hányan hiányoznak az iskolákból, vagy hány embert vernek vagy ölnek meg házastársaik? (Itt mintha megint kicsit csúsztatna a szerző, mert talán ha a megbetegedés helyett a koronavírus halálos áldozatainak száma lenne szembeállítva a többi kérdéssel, valamivel egyértelműbb lenne a dilemma - A szerk.)

Még ha minden adatunk pontos és megbízható, akkor is meg fel kell tenni azokat a kérdéseket, hogy mi számít; ki dönti el, hogy mi az, ami számít; hogyan értékeljük az adatokat? Ezek sokkal inkább politikai kérdések, semmint tudományos feladatok. A politikusoknak kell megtalálni az egyensúlyt az orvosi, gazdasági és társadalmi megfontolások között, és nekik kell előállni egy átfogó politikával. 

Ugyanígy, a mérnökök új digitális platformokat hoznak létre, amelyek segítenek nekünk a lezárások alatt folytatni életünket, az új megfigyelő rendszerek segítenek megtörni a fertőzési láncokat.

Ám a digitalizáció és a megfigyelés veszélyeztetheti magánéletünket, személyes adatainkat, és utat nyithat korábban nem látott totalitárius rezsimek kialakulásához.

Tavaly a tömeges megfigyelés sokkal elterjedtebb és elfogadottabb lett. A járvány elleni küzdelem fontos, de megéri ennek során lerombolni szabadságunkat? A politikusok és nem a mérnökök dolga megtalálni az egyensúlyt a hasznos megfigyelés és disztópikus rémálom között.

Harari három alapszabályt javasol, amelyek betartásával meg lehet védeni magunkat a digitális diktatúrától, még pestis idején is. 

Elsőként azt javasolja, hogy minden adatgyűjtésnek az emberek megsegítését kell szolgálnia, és nem manipulálásukat, ellenőrzésüket vagy megsértésüket. Példaként háziorvosát hozza fel, aki egy csomó minden rendkívül érzékeny adatot tud róla de megbízik benne, hogy nem adja illetéktelenek - például pártok vagy cégek - kezébe, így ezek az információk az ő javát szolgálják. Ezt a szabályt kellene minden járványügyi megfigyelési hatóság létrehozásánál figyelembe venni.

Másodikként azt javasolja, hogy a felügyelet legyen kétirányú, mert ha csak felülről lefelé valósul meg, sztrádát nyitunk a diktatúra felé. Így, ha még jobban megfigyelés alá vonjuk az egyéneket, ugyanígy növelnünk kell a a kormányok és a nagy cégek megfigyelését is. A járvány okozta válságban például rengeteg pénz osztanak szét a kormányok, a pénzek útját sokkal átláthatóbbá kell tenni, a polgároknak könnyen meg kell tudniuk nézni, ki mit kapott, ki döntött a pénz kiosztásáról. Biztosnak kell lennünk, hogy valóban a szükséges helyekre megy a pénz, és nem egy olyan céghez, amelynek tulajdnosai egy miniszter haverjai. (Itt a magyar olvasó megállhat és elgondolkodhat egy pillanatra, vajon mennyire reális elképzelés ez ma itthon. - A szerk) Ha a kormány úgy reagál minderre, hogy a pandémia idején nehézkes egy ilyen felügyeleti rendszert kiépíteni, ne higgyük el - figyelmeztet Harari. Ha egyszer nem volt bonyult az embereket megfigyelő rendszert felállítani, akkor nem lehet az a kormány saját tevékenységét ellenőrző renddszert kiépíteni sem.

A harmadik javaslata, hogy az adatokat soha ne tárolják egy helyen: sem járvány idején, sem utána. Lehet, hogy kényelmetlenebb és kevésbé hatékony, néhol redundáns is, de a kisebb hatékonyság nem bug, hanem feature.

A digitális diktatúra kialakulását úgy akadályozhatjuk meg, ha a dolgokat kicsit kevésbé hatékonyan kezeljük.

A javaslatokban nem nehéz látni nemcsak a kormányok, hanem a Big Tech cégeinek megregulázására irányuló szándékot sem. Erről korábban több alkalommal is írtunk: 

• Az EU is feldarabolással fenyegeti a Big Tech cégeit
• Elszántnak tűnik a nyugati világ a Facebook és társai megregulázására

A politikusok hibája

A tudomány és a technológia tavalyi példa nélküli sikerei sem tudták megoldani a koronavírus-járvány okozta válságot: a járványt természeti csapás helyett politikai dilemmává alakította át. A Fekete Halál idején eszébe sem jutott senkinek, hogy az angol népesség harmadának haláláért III. Edward királyt okolja: világos volt, hogy a pestis az uralkodók hatókörén kívül esik, a járványért senki nem okolható, leszámítva az isteneket, ártó szellemket, vagy istentagadó embereket, csoportokat - ahogy tavaly márciusi cikkében erre Harari rámutatott.  

A Covid-19 megállítására azonban megvannak a tudományos eszközök. Számos ország, Vietnámtól Ausztráliáig bizonyította, hogy még oltás hiányában is rendekezésre állnak azok az eszközök, amikkel megállítható a koronavírus-járvány. Ám ennek ára van, és nem biztos, hogy mindenki meg akarja fizetni ezt az árat: a tudományos eredmények így óriási felelősséget rónak a politikusokra.

Sajnos, túl sok politikus rogyott össze ezen felelősség súlya alatt. Brazília és az USA populista elnökei lebecsülték a a veszélyt, nem halagatták meg a szakértőket és inkább összeesküvés-elméleteket terjesztettek. Nem álltak elő egy kidolgozott állami akciótervvel, és szabotálták saját államaik és helyhatóságaik törekvéseit a járvány megállítására. Trump és Bolsonaro felelőtlensége és gondatlansága százezrek elkerülhető halálát okozta.

Harari nem kíméli hazája, Izrael miniszterelnökét, Benjamin Netanyahut sem a válság félrekezelése miatt, és pont Izraellel példálózik, mint amely a világ hetedik legmagasabb megerősített fertőzöttségi arányát produkáló országaként polgárai adatait adatait adta el a Pfizernek, ezzel is demonstrálva: a polgárok adatai mára az egyik legértékesebb vagyontárggyá váltak.

Idegenek segítenek

Harari szerint az egyik oka a tudomány sikeressége és a politika sikertelensége közti szakadéknak az volt, hogy míg előbbi széles nemzetközi együttműködésben dolgozott (az egyik kulcsfontosságú tanulmányt 3 ország 9 különböző intézménye készítette el), addig a politikusok nemzeti elszigeteltségben, egymást okolva próbáltak gátat vetni a járvány terjedésének. Az USA és Kína, a világ két vezető hatalma egymást vádolta kulcsfontosságú információk visszatartásával, dezinformációval és összeesküvés-elméletekkel, sőt azzal is, hogy a másik szándékosan terjeszti a vírust. Számos ország most is hamisítja vagy visszatartja adatait.

Nem csak az információ, de sokszor az orvosi segítségnyújtás is akadozott, mivel nem volt komoly kísérlet azok összehangolására, összegyűjtésére, globális elosztására. A vakcinanacionalizmus új egyetlőtlenségeket teremt az országok között. 

Szomorú látni, véli Harari, hogy ilyen sokan képtelenek megérteni azt az egyszerű tényt a járvánnyal kapcsolatban, hogy amíg a vírus terjedhet bárhol, addig egyetlen ország sem lesz igazán biztonságban. Hiába oltja be a teljes izraeli lakosságot a kormány, ha az vagy annak valamely mutánsa emberek százmilliót fertőzi meg Indiában, Brazíliában vagy Dél-Afrikában. Egy új mutáns vírus egy kis brazil faluban az oltást hatástalanná teszi, és új fertőzéshullámot indít el.

A jelenlegi vészhelyzetben az altruizmus nagy valószínűséggel nem mond ellent a nemzeti érdekeknek. Sőt, ebben a helyzetben a globális együttműködés, amit a történész már egy éve is erőteljesen javasolt, nem is emberbaráti tett, hanem a nemzeti érdekek érvényesítése.

Anti-vírus a világnak

Harari ezért három tanulságát látja a járványnak.

Első, hogy meg kell védenünk digitális infrastruktúránkat. Ez mentett meg minket tavaly is, de gyorsan egy még rosszabb katasztrófa forrása lehet.

Másodszor, sokkal többet kell költenünk a közegészségügyre,

Harmadszor, a WHO és más egészségügyi szervezetekből ki kell alakítani egy olyan erős globális szervezetet, amely monitorozza és megelőzi a járványokat. A kórokozókkal folytatott háború minden egyes ember testében zajlik, és ha egyetlen embernél is átszakad a védelmi gát, mindannyian veszélybe kerülünk. Még a leggazdagabb emberek sem védettek egy olyan új vírussal szemben, amely egy denevérről egy szegény távoli őserdei falu egyik lakosába fészkeli magát: pár nap alatt már a Wall Street üzletemberi között lehet. Sokkal több pénzt és hatalmat kell adni ennek a szervezetnek, noha a döntéseket végül politikusoknak kell meghozni, de egy független és globális egészségügyi hatóság létrehozás ideális lenne az orvosi adatok összegyűjtésére, a lehetséges veszélyek monitorozására, veszélyjelzésre, valamint a kutatások és fejlesztések irányítására.

Sokan tartanak attól, hogy a Covid-19 után új járványok jönnek, ám Harari szerint, ha a fentiek szerint tanulunk a mostani pandémiából, akkor éppenhogy kevesebb járvány törhet majd ki. Az emberiség ugyan nem tudja megelőzni új kórokozók felbukkanását, hiszen az évmilliárdok során előforduló természetes folyamat, de már megvannak az eszközeink és a tudásunk ahhoz, hogy megelőzzük a terjedésüket és pandémiává alakulásukat.

Ha a koronavírus-járvány idén is terjed tovább, megölve milliókat, vagy egy még halálosabb járvány sújtja az emberiséget, az nem egy megfékezhetetlen természeti csapás vagy Isten büntetése lesz.

Az emberi - még pontosabban - politikai kudarc lesz 

- zárja írását a neves történész.