Végére ért a vélhetően milliók által várt és megtekintett Szex és New York reboot-sorozat, a Just like that… – És egyszer csak. A sorozatban az eredeti Szex és New York karakterei szerepeltek, kivéve a szexmániás Samanthát, akit Kim Cattrall játszott, és aki visszautasította a lehetőséget a rebootban való megjelenésre. A döntés mögött személyes konfliktusok állhattak, illetve a hírek szerint bérproblémák, ugyanis Cattrall elégedetlen volt azzal, hogy mindig kevesebbet keresett a főszerepet játszó Sarah Jessica Parkernél, holott közvéleménykutatások szerint az ő karaktere esetenként népszerűbb volt a főszereplő Carrie-nél.
Az új, 50 pluszos barátnők New York-i életét és nehézségeit bemutató HBO-sorozatban Sarah Jessica Parker állítólag egymillió dollárt (jelenlegi árfolyamon több mint 300 milllió forintot) keresett epizódonként.
Ez egyébként kevesebb, mint a korábbi sorozatoknál kapott fizetés, amelyik állítólag elérte a 3,2 millió dorllárt/epizód, de ezekben az esetekben producerként is közreműködött. Az új, reboot-sorozatban viszont minden főszereplő producerként is megjelent, és egyenlő fizetést kapnak: azaz Kristin Davies és Cynthia Nixon is 1-1 millióhoz jutott részenként. Ez a korábbi mellékszereplők számára jelentős emelkedés, hiszen az eredeti sorozatban 350 ezer dollárt kerestek, és valószínűleg így volt ezzel a sorozatból végül kilépő Kim Cattrall esetében is. Ez a pénz mai árfolyamon nagyjából 108 millió forint. Egy epizódra.
A téteket persze lehet emelni: a Variety jelentése szerint ugyanis a Jóbarátok új sorozatában a színészek fejenként 2,5 millió dollárral lettek gazdagabbak.
Az És egyszer csakba való befektetésnek nézettség szempontjából meg is lett az eredménye: a HBO Max bejelentette az első epizód megjelenése után, hogy minden sorozat legjobb első napját produkálta a reboot.
Mindezek után igazán kár, hogy maga a tartalom ilyen értelmezhetetlenül semmilyenre sikeredett.
Ami kiemelhetők belőle, az leginkább a ruhakompozíciók, és nagyjából itt véget is érnek a pozitívumok, hacsak azt nem számítjuk bele, hogy megpróbálkoztak egy igazi drámát belevinni a cselekménybe Mr. Big halálával, de ez a próbálkozás végül kudarcba fulladt, hiszen a második rész után valós feszültséget nem éreztünk.
Tény, hogy a forgatást és a történetvezetést nehezítette, hogy Chris Noth (Mr. Big) ellen több nő vádat emelt nem megfelelő szexuális közeledés miatt, így a vele készült flashbackeket nem lehetett betenni a későbbi részekbe, és az egyik legszerethetőbb szereplő, a meleg, elviselhetetlen Stanfordot játszó Willie Garson a forgatás alatt halt meg hirtelen, ezért később át kellett írni a történetet.
Mindenesetre nem is sikerült jól. Vagyis nem egészen világos, hogy az alkotóknak mi célja volt a sorozattal a pénzkereseten kívül, illetve, hogy kijavítsák a Szex és New York arculatán esett foltokat. Az utóbbi időben ugyanis sok kritika érte a kultsorozatot azzal kapcsolatban, hogy túlságosan is a fehér középosztályt mutatta be a ’90-es és 2000-es években, ott is elsősorban a heteronormatív viselkedést, és nem volt politikailag korrekt egy olyan korban, amikor még mást jelentett a politikai korrektség.
A történetvezetésből mindenesetre az az érzése támad a nézőnek, hogy egy közepesen tehetséges kezdő író megpróbált minden olyan témát beleszuszakolni a sztoriba, amelyektől az PC-vé válik: minden főszereplőnek lett hirtelen egy nem fehér barátja, vagy egy egész baráti köre, illetve ha meg fehér, akkor legalább queer.
Charlotte kislányáról kiderült, hogy fiúnak érzi magát és Rose helyett Rocknak akarja, hogy szólítsák, a haját is levágja, és ki tudja még, mi lesz ebből a későbbiekben. Miranda házassága tönkrement, és beleszeretett Carrie queer főnökébe, és felvonult végül gyakorlatilag minden téma, amely ma a Twittert megosztja és az amerikai közbeszédet jellemzi, csak éppen totálisan értelem és valós kontextus nélkül lettek felvonultatva.
Hiszen az, hogy valakinek a gyereke hirtelen más neműnek érzi magát, hirtelen átnevezi magát, és mindent megváltoztat az életében, az könyörgöm, egy nehéz helyzet. Lehetnek nagyon liberálisak a szülők, nagyon elfogadóak, de azért magukban néhány sóhajtáson túl csak elgondolkoznak azon, hogy most akkor mi lesz, hogyan éljük az életünket, mit kell tennünk, mindenen változtassunk vagy ne mindenen? Még egy közepesen komoly sorozatban is. Itt nem. Kicsit furcsán néznek. Felvonják a szemöldöküket. Harry egyszer felemeli a hangját is. Ajaj.
Megismerhetjük továbbá egy fekete pár küzdelmét a gyerekért. Ez remek, csak hogy illeszkedik a sorozatba? Talán úgy, hogy a forgatókönyvíró úgy érezte, valami „életszerű”, komoly szálat tegyünk be fekete szereplőkkel, hogy izgulni lehessen, és mások lássák, mi mindenki problémáját komolyan vesszük? Mert más értelme dramaturgiailag nincsen.
PC-nek lenni igazán jó, nem annak lenni pedig igazán veszélyes, de hasznos, ha van annál több mondandónk is, mint hogy mi azok vagyunk.
Carrie gyásza pedig, amire felfűzik a sorozatot, és amely például tényleg egy szerkesztő elv lehetne és legalább messziről egy komoly krízispont, valahogy elsiklik. Van róla szó többször, csak hát nézőként valahogy mégsem jön át. Valami hiányzik. Nem beszélve az 50 pluszos nők valós problémáiról akár komolyan bemutatva, akár viccesen tematizálva.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kaszálna hatalmasat az HBO a sorozaton, ahogy azt sem, hogy a beharangozott következőt, ha elkészül, ne néznék meg rengetegen. Aki egyszer már rászokott, talán csak azért is megteszi. És lehet, hogy a szolgáltatónak ez elég is.
