2006 szeptemberét írtuk. Az újpesti focistadionban a szlovákokat szidta a magyar „szurkolók” egy része, újkori nevükön az ultrák – hogy milyen szavakkal, annak felidézésétől most eltekintenék, a print-média korszakában az ilyen eseteket nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illettük. A pályán meg zajlott a meccs, Európa-bajnoki selejtező a magyarok és a...norvégok között. Próbáltam hát más apropót találni a Felvidéket visszakövetelő trágár rigmusokhoz, de nem tudtam: a játékvezetők és segítői ugyanis hollandok voltak.
Akkor még csak elvétve lehetett a Nagy-Magyarországot ábrázoló szimbólumokat tartalmazó kellékeket – zászlót, sálat, sapkát – látni. Akkor még nem volt Carpathian Brigade, ők csak 2009-ben alakultak meg, pont abban az évben, amikor Gyurcsány Ferenc megbukott. Bár egységes megjelenésükre már akkor ügyeltek, a védjegyükké vált fekete póló, rajta egy fehér Magyarország felirattal csak 2013-ban került rájuk, utalva Trianonra, „a balsorsra, ami minket régen tép”. Akkor már három éve Orbán Viktor volt a kormányfő – nyolc évnyi kihagyás után ismét.
Persze nemcsak a megjelenéssel próbáltak egységet mutatni a Carpathian Brigade tagjai, hanem azzal is, hogy azt a célt tűzték ki maguk elé, a nemzeti csapat meccseire félre kell tenni a klubellentéteket, szurkoljon együtt fradista, újpesti, kispesti – szemben a korábbi időkkel, amikor még ők a stadion különböző részein helyezkedtek el.
Hogy ez a támogatandó ügy hol csúszott félre, azt ma már nehéz megmondani. Az, hogy ennek a csoportnak a sajátja – tisztelet a kivételnek, remélem, van ilyen – az irredenta, Magyarországtól az 1920-as trianoni békeszerződés során elcsatolt területeket visszakövetelő tónus, nem újdonság. Ez, amióta az eszemet tudom, mindig is a focimeccsek velejárója volt, az 1970-es években például a „Régi mániám, tankkal végigmenni Románián szlogen” dívott.
De hogy egy válogatott meccs előtt ne az legyen a fő téma, hogy hogyan áll fel a magyar csapat, mi lesz a taktika, futball- és sportszeretőként már nem tudom elfogadni. Sőt, szánalmasnak tartom, hogy napokon át arról folyik a vita, hogy akkor most az UEFA állásfoglalását hogyan kell értelmezni: ki lehet-e tenni a Nagy-Magyarország feliratú zászlókat és transzparenseket vagy sem. A Magyar Labdarúgó Szövetség szerint igen, a román szerint nem.
Azt gondolom, különösebben nem kell magyarázni, hogy az érintett országok közül miért csak a románok érezték úgy, hogy ezúttal is meg kell szólalniuk. Mint ahogy azt sem, miért hallgattak (ezúttal is) a többiek, mindenekelőtt a szlovákok, a horvátok, a szlovénok és az ukránok (mondjuk nekik most kisebb gondjuk is nagyobb ennél). Bár kisebb részben az osztrákok, az olaszok, a lengyelek, a szerbek és a bolgárok is kiakadhatnának. Hiszen a Nagy-Magyarország akkori határai az ő területükig is elértek.
Képzeljük el, milyen lenne, ha magyarként azt látnánk, hogy egy másik ország olyan matricát tesz ki az autójára, lobogtat zászlókat, amelyen a mi utcánk, házunk, munkahelyünk stb. szerepel! Nem lenne túl biztató perspektíva.
Bár a Nagy-Magyarország-szimbólumokat használók arra hivatkoznak, hogy az csupán egy történelmi emlék, akkor is meglehetősen fenyegető hallani az ugyancsak több évtizedes rigmust, miszerint „Csonka Magyarország nem ország, Egész-Magyarország (vagy Nagy-Magyarország) mennyország.
Egyet kell értenem Ungváry Krisztián történésszel, aki azt mondja, ezzel „az a probléma, hogy a másik fél szempontjából ugyanez a jelkép ellenkező előjelű jelentést hordoz”. Márpedig ez most, amikor éppen azt figyeljük, hogy egy hatalom a szerintem vélt, szerinte valós területi igényeit fegyverrel akarja érvényesíteni, különösen fenyegető.
Ilyen helyzetben felettébb nem kéne engedni az ellenségeskedés szítására tökéletesen alkalmas szimbólumokat. Különösen egy olyan kormánynak, amely azt állítja magáról, hogy a NATO-tagországok közül egyedül akar békét.
Ennek azonban épp az ellenkezőjét tapasztalni, a hatalmon lévők csak a lovat adják a Nagy-Magyarország-jelképhez ragaszkodók, meccsnézést anélkül el nem képzelők alá. Köztük is nem más, mint maga Orbán Viktor, akinek például a dolgozószobájában van egy Nagy-Magyarországot ábrázoló földgömb, Dzsudzsák Balázs tavaly novemberi búcsúmeccsét pedig egy olyan szurkolói sálban izgulta végig, amelynek két végére a Nagy-Magyarország sziluettjét hímezték, benne a magyar trikolórral és a jelenlegi Magyarország kontúrjával.
A kormányfő legalább tudja, mi lett a meccs végeredménye. Időnként az az érzésem, ugyanez a Nagy-Magyarország-szimbólumokhoz ragaszkodókról nem mondható el, vagy ha tisztában vannak is azzal, hogyan végzett a válogatott, az másodlagos a számukra.
Nekik az eredménynél, a sportélménynél fontosabb a jelkép.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
