Már önmagában felér egy inkvizícióval Menczer Tamást hallgatni. Meg az adófizetők, azaz a mi pénzünkből működő Kossuth rádiót. A kettőt így együtt pedig rémálom. Ebben lehetett része annak, aki Orbán Viktorra várva péntek reggel bekapcsolta a „nemzet adóját”. Orbánt ezúttal nem kapott, nem is kaphatott, hiszen a kormányfőnek most sürgősebb dolga volt: Törökországban vizitált egy bizonyos Erdogan nevű barátjánál, akivel jól meglapogatták egymást, jelezve a külvilágnak, milyen jóban is vannak.
Jobb híján tehát maradt az annak idején nagyhirtelen külügyi államtitkárrá avanzsált sportriporter, aki hibátlanul felmondta a kormányzati píár-boszorkánykonyhában kifőzött szlogent. Nem-nem, ezúttal nem az EU-rekorder infláció sajátos, a külföldiek számára megmosolyogtató, nekünk, ezen a 93 ezer négyzetméterkilométeren élőknek azonban elkeserítő jelzőiről, a háborúsról meg a szankciósról van szó. És nem is a sorozásról, meg a brüsszelezésről.
Hanem a BÉKÉ-ről. Mely szót Menczer – nem voltam rest megszámolni – uszkve hét perc alatt nem kevesebbszer, mint 25-ször bírta kimondani. Más megközelítésben: közel 17 másodpercenként nyomott egy békét.
Nem csoda. Ez most a magyar külpolitika fő narratívája, amely unos-untalan hangoztatásával most éppen azt próbálja eladni a Nyugat felé, miért nem ratifikálja immár hosszú hónapok óta Finnország és Svédország NATO-csatlakozását a kétharmados kormánypárti többségű magyar parlament. Mondván, azzal további két olyan ország csatlakozik az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez, amelyek háborúpártiak. Szemben Magyarországgal, amely az államtitkár szerint a jelenlegi NATO-tagországok közül egyedül békepárti. Abból az egyszerű logikából kiindulva, miszerint, aki nem akar béketárgyalást és tűzszünetet, az a háború folytatását akarja.
Arra már természetesen nem tért ki az exsportriporter, hogy azon béke alatt, amit a magyar kormány forszíroz, Putyin békéjét kell érteni. Vagyis azt, hogy az ukránok tegyék le a fegyvert, nyugodjanak bele abba, hogy az oroszok által elfoglalt területek számukra örökre elvesztek. Ennek köze sincs a béketárgyaláshoz, ez ultimátum. Ily módon képzelik el tehát az oroszok a háború egyetlen lehetséges befejezését – és ezek szerint Magyarország is, mint az egyetlen békepárti NATO-tag.
Ugyanakkor a békézés mostani időzítése – pontosabban annak, hogy felerősödött a sulykolása – Moszkvának is szólhat, vagyis már azt készítheti elő, amikor Szijjártó Péternek majd meg kell magyaráznia, miért adták végül az áldásukat a finnek és a svédek NATO-csatlakozásához. Akkor majd külügyérünk mondhatja azt, hogy lám-lám, mi továbbra is békepártiak vagyunk, de miután már a törökök is ratifikáltak, mi sem tehettünk mást (teszem hozzá: horribile dictu, hogy mi csak utánuk!).
Kérdés persze, mit szól majd ehhez Putyin, emiatt Orbán kijevi látogatásának belengetése után újabb rossz jegy kerül-e be kabinetjének az ellenőrzőjébe.
Persze engem továbbra is az zavar, hogy egy olyan kormány hangoztatja magáról, mennyire békepárti, akinek a vezetője a legharciasabb miniszterelnöke kis hazánk rendszerváltás utáni történetének (az azt megelőző évtizedekbe, -századokba most nem mennék bele), aki nemcsak belföldön szeret „háborúzni” – szerencsére csak szavakban, maradjon is így! –, hanem külföldön is, aminek következtében gyakorlatilag már nincs, vagy alig van olyan szalonképes (ezt külön kihangsúlyoznám) ország, amellyel jóban lennénk.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
