Sokféle módon beszélhetünk történelmi tényekről, emlékezhetünk múltbeli eseményekre, de ne feledjük, hogy a megfogalmazás mikéntje már önmagában is értékítéletet hordoz, determináló tényező – hívta fel a figyelmet Ungváry Krisztián egy valójában könnyen belátható összefüggésre. A példa azonban, amit a megállapítás igazsága mellett a tegnapi előadásában felhozott, első hallásra talán mégis inkább meglepőnek tűnhet.
Milyen gyakran halljuk, a közbeszédben, de a hivatalos megszólalások során is, hogy a Párizs környéki békét, azt a bizonyos Trianonit, békediktátumként emlegetik, míg a mindenképpen semlegesebb döntés szó használatát fenntartják a (magyar szempontból időleges területi nyereséget hozó) első és második bécsi döntés megnevezésére. Holott mindkét aktus az egyik fél számára előnyt, míg a másiknak hátrányt jelentett, mindössze az a kérdés, hogy kinek a szempontjából tekintünk az eseményekre…
Ungváry szerint minden békekötés valamilyen formában diktált (hiszen valaki nyer, míg a másik veszít, a győztes fél pedig érvényesíti az akaratát), ez nem is kérdés, és a Trianoni döntés során is ezt történt. Ami viszont változást jelentett a korábbi évszázadok gyakorlatához képest, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor a győztesek a háború kirobbantásának felelősségét is a vesztesek nyakába varrták. Ez az erkölcsi triumfálás annak volt az első jele, hogy formálódik a nemzetközi jog, a konfliktusok elrendezésének többé nem lehet az eszköze a háború, ennek a felelősségét is vállalni kell (bármennyire is nem volt igaz tényszerűen, hogy kizárólag a központi hatalmak okolhatók a háború kirobbantásáért, és az antant mindebben vétlen).
A háború kirobbantásáért viselt felelősség még az olyan szimbolikus aktusokban is tetten érhető volt, említett egy beszédes példát Ungváry, hogy a vesztes fél katonatemetőiben a keresztek kizárólag fekete színűek lehettek, míg a győztesek fejfái lehettek csak fehérek.
Bár a magyar közmegítélés csak nehezen szabadul attól a tévképzettől, hogy a trianoni döntés egyértelmű diktátum volt, Ungváry arra hívta föl a figyelmet, hogy maga a döntés számos kompromisszumos elemet tartalmazott, a nyugati hatalmak pedig egyáltalán nem voltak egységesek annak meghozatalában. Az Egyesült Államok például nem ratifikálta azt, az angol és a francia parlamentben pedig vérre menő viták folytak annak megszavazásakor.
Trauma vagy neurózis? – tette fel a kérdést Ungváry Trianon kapcsán, a dilemma eldöntéséhez pedig ellenpróbaként Ausztria példáját hozta fel. Bár az örökös tartományok elvesztésével
mind területben, mind pedig lélekszámban Ausztria vesztesége a magyarországinál nagyobb mértékű volt, az osztrák közvélemény ma már láthatólag nem foglalkozik a 102 évvel ezelőtt történtekkel.
Ungváry ugyanakkor ezt a második világháború következményeként kiformálódott sajátos osztrák nemzeti tudattal magyarázza. Ez mindazt, ami 1945 előtt történt Ausztriával, a német történelem részeként tárgyalja, oda utalja, amihez pedig (állítják) a háború után létrejött Ausztriának nincs és nem is lehet semmi köze…
Ungváry a Mi is veszett el valójában? kérdésére egy 2018-ban elkészült MTA-vizsgálat adataival próbált választ adni. A kutatás során hat fejlettségi kategóriát állítottak fel (ez volt az úgynevezett Győri-féle fejlettségi index). Ezekben olyan kategóriák voltak (például az írni-olvasni tudók aránya a hat éven felüli népességből, a haláluk előtt orvosi kezelésben részesültek aránya, a jobb minőségű lakóházak aránya, vagy a nem mezőgazdasági keresők aránya az összes keresőből), melyek egy adott földrajzi egység fejlettségére, vagy éppen fejletlenségére utalhatott egyértelműen.
A kapott adatokat a történelmi Magyarország geográfiai térképére vetítve az az egyértelmű megállapítás tehető, hogy a Trianon során elveszett országrészek fejlettségben messze (és ez minden mutatóra igaz) a magterület mögött voltak, kivételt csupán az erdélyi szász városok, a szlovák Érchegység városai, Petrozsény és környéke, valamint a Bácska-Bánát régió képeztek. Az egyértelműen szegény térségek szociálistranszfer-igénye így 1920 után lecsökkent (bár ezt „kiegyenlítette”, hogy a háborús jóvátétel cash-flow-ja továbbra is komolyan terhelte az aktuális magyar költségvetést). Összességében az megállapítható, hogy
nem igazán áll meg az a sokat hangoztatott tétel, miszerint a magterületen kívüli területek elvesztése gazdaságilag csak negatív hatással járt volna; végső soron a legfejletlenebb területek kerültek át az utódállamok fennhatósága alá.
Gyakran elhangzó érv az 1920 után kialakult békerendszerrel kapcsolatban, hogy a nagyhatalmak (és a később kialakult utódállamok) képviselői a béketárgyalások során mindig azokat az érveket húzták elő a kalapjukból, melyek hangoztatásától előnyt reméltek. Így hol az etnikai, hol a történelmi, máskor pedig a gazdasági-közlekedési, vagy éppen a hadászati érveket alkalmazták előszeretettel. Ungváry megjegyezte, hogy ebben győztes és vesztes országok egyek voltak, mindannyian egyfajta kombinált érvrendszerrel operáltak, a döntő és végső szempont azonban az a hatalmi megfontolás volt, hogy a (későbbi) kisantant országokat olyan (gazdasági, katonai és egyéb) helyzetbe hozzák, mely alkalmassá teheti őket bármiféle (magyar) revíziós törekvés visszaverésére.
Azt sem érdemes ugyanakkor elfelejteni – hangsúlyozta Ungváry –, a béke racionális magja mégiscsak az volt, hogy a többetnikumú Magyarországon nem voltak többé hajlandók a nemzetiségek együtt élni a magyarokkal, önálló nemzetállamokra vágytak. Ez az, amivel az 1920 utáni magyar elit képtelen volt szembenézni, és még a legfelvilágosultabb tagjai is tovább kergették a (magyar) birodalmi ábrándokat.
Ungváry a korabeli magyar politika legszörnyűbb bűnének tartja, hogy bár képviselői (Teleki, Bethlen, stb.) tudták, hogy a történelmi Magyarország visszaállítása teljes képtelenség, ezt egyikőjük sem merte felvállalni. (Bár külföldön Bethlen, Gömbös a korlátozott revíziót képviselte, idehaza az integer (vagyis egész – a szerk.) Magyarország eszméjét vallotta, folytatva a kettős beszéd nemes magyar hagyományát.)
Kuriózumként említette meg Ungváry, hogy Szálasi Ferenc ment talán a legmesszebb ebben a kérdésben. Az általa kidolgozott Hungária Egyesült Földek a nemzetiségi területeket (például Tóthföldet, Ruténföldet) elkülönülő földrajzi egységként szerepeltette, az asszimilációt ugyanakkor minden irányban megtiltotta volna.
1938-cal eljött a revíziók ideje, Ungváry ezzel kapcsolatban annak a megválaszolását tartotta fontosnak, hogy az adott kényszerpályák szorításában Magyarország mennyire élt a lehetőségeivel, és mennyire volt a nagyhatalmak (elsősorban a náci Németország hatalmi játszmáinak) kiszolgáltatva.
A magyar külpolitikát nagyon sokáig az az elv vezérelte, hogy a Trianonban elveszett területeket a nyugati nagyhatalmak (értsd: Anglia, Franciaország) beleegyezésének a megszerzésével lehet csak visszaszerezni, nem elégséges tehát a náci Németország egyedüli támogatása, az egy lábon állás.
A tárgyalásos rendezés is nagy hangsúlyt kapott a revíziós célok megvalósítása során, a nyugati hatalmak ugyanakkor fontosnak tartották, hogy az „érdekelt felek” maguk állapodjanak meg a területátadások elveiben és gyakorlati kérdéseiben.
Az első bécsi döntés előtt lezajlott csehszlovák-magyar bilaterális tárgyalások során például a később átadott területek 93 százalékában (!) a felek megállapodtak, a csehszlovák fél vállalta azok önkéntes átadását. A franciák és az angolok, bár nem kívántak részt venni a folyamatban, a kialkudott döntést elfogadták.
A második bécsi döntést megelőző Turnu-Severinben lezajlott román-magyar bilaterális tárgyalások már nem hoztak eredményt (az álláspontok annyira eltértek egymástól), a végső döntést a náci Németország (személyesen Hitler) mondta ki.
A folyamatokat később Ránki György történész a mozgásterek és kényszerpályák kategóriájával próbálta megragadni: e szerint a determinizmusok teljes kényszert soha nem jelentenek, mindig van mozgástér, ezek felismerésével azonban a korabeli magyar elit adós maradt, a revíziós célok oltárán pedig a németeknek kiszolgáltattuk az ország szuverenitását.
1941-gyel a további revíziós lehetőségek megszűntek, az uralkodó elit néhány képviselőjében pedig az a kérdés is felvetődött, vajon mi lesz a háború befejezése után. Kállay Miklós miniszterelnök az egyike volt azoknak, akik viszonylag tisztán látták a jövőt: az egész kérdés – szerinte – attól függ majd, hogy ki nyeri a háborút. De az utódállamokban sem volt egyértelmű, mi lesz a területekkel. A csehszlovák emigráció, vagy a román ellenzék sem volt biztos abban, hogy a trianoni határok eredeti formájukban még egyszer visszaállíthatók lesznek.
Sok múlott a kiugrási kísérletek sikerén, de a játszma része volt az is, hogy Sztálin előszeretettel versenyeztette nemcsak a saját, de más államok politikusait is, és ebbe a ki ígér többet játszmába Antonescu éppúgy szerepet kapott, mint Horthy.
Ungváry végezetül szólt a rendszerváltás után erőre kapó úgynevezett Trianon-bizniszről, egyértelműen ide sorolta a Magyar Sziget rendezvénysorozatot éppúgy, mint a 64 Vármegye ifjúsági Mozgalom működését.
A Tusványosi Szabadegyetemről a történész azt mondta, az az 1990-es években egészen másként indult, a NER pedig a 2000-es években teljesen a maga képére formálta és kisajátította azt.
Szólt arról az önsorsrontó mechanizmusról is, mely szerint a viktimológia (azaz Magyarország egyértelmű áldozatként való beállítása) maradt az egyedüli magyarázó elv, amivel a hivatalosság az egész Trianon-kérdést kezelni kívánja.
Az előadássorozatról készült további cikkeink:
Hogyan viszonyulunk a kiegyezéshez? Ungváry Krisztián lesújtó eredményre jutott
Ungváry Krisztián: a NER-ben is vannak nyomai a turáni eszmerendszernek
