„Figyeljenek rám! Segítsenek! Ne fordítsák el a fejüket! Nézzenek rám!”, könyörög a nő a lépcsőn. Mellette egy dobozban kézzel készített figurák sorakoznak, papírpoharát az érkezők felé nyújtja: semmi sincsen benne, egészen összegyűrődött, rázkódik a semmi a gyűrött pohárban, és mindenki elfordítja a fejét. A Blaha Lujza téren, a villamosmegállóból lefelé vezető lépcsőn ez nem történhet másképp. Én is ezt csinálom: épp csak megpillantom a fonalból készült mosolygós kis játékokat, talán ezek is megvásárolhatók, de a szakadt pufikabátos, lilán erezett arcú nő hangját hallva sietni kezdek. „Ne fordítsák el a fejüket! Nézzenek rám”, hallom még, és ez annyira eltalál, annyival több annál, mint hogy „segítsenek”, hogy fojtogatni kezd a sírás. Mintha bűnt követnék el. Milyen dolog nem nézni a másik arcába, hanem továbbmenni, mintha nem létezne, és nem kérne meg valamire? Nem csak neki van igaza, másoknak is, akik a segítséget kérik. Csak a bűzös Blaha Lujza téren, a város egyik legundorítóbb pontján, miután magam mögött hagytam egy rászorulót, úgy téve, mintha senki sem lett volna, úgy érzem, hogy lassan nem tudom hova fordítani már a fejem. Nincs olyan hely, ahol ne a szenvedést látnám.
Huszonöt napja tört ki a háború, és a szerkesztőségben elkezdtük szinte huszonnégy órában nézni a híreket. Eleinte majdnem ugyanennyiben ültünk a gép előtt is. Nagyjából két hétig bírtuk, muszáj volt elkezdeni aludni. Nem vagyok háborús tudósító, a helyi híreket mások adják, az elemzéseknek a számítógépen nézek utána vagy megkérdezem a szakértőket, a közvetlen háborúval kizárólag a pályaudvaron találkozom és a menekültekkel készülő interjúkban. És mégis, ez a rengeteg halál, a reszketés ellenére vidám gyerekek, a kitágult pupillák, az ólomfáradt leszállók a vonatokról, a földön fekvő holttestek képei, a nap-nap utáni kérdés, hogy most éppen mi lesz a humanitárius folyosókon, vajon ma is meghalnak-e ott az emberek, akiknek egyébként szabadságot ígértek, maga alá temet. Mert kinek ne járna a szabadság úgy egyébként, melyik civilnek ne járna, aki véletlenül vált részévé egy értelmetlen háborúnak, és nekik miért kevésbé, mint nekem? És ma ők vajon elterülnek-e egy pillanattal azelőtt, hogy majdnem megmenekülnének?
Erin Burnett, a CNN tudósítója elsírta magát, amikor Szerhij Perebiinisszel beszélt, a férfival, aki a twitterről tudta meg, hogy meghalt a családja Irpinyben. A holttestek képe bejárta a világsajtót, mint annak idején a szír kisfiú képe a tengerparton vagy korábban a napalm elől menekülő, sikító kislányé a vietnámi háborúban. Nem csak Erin Burnett szokott sírni.
Huszonöt napja állandóan arcok fordulnak felénk, élők vagy halottak, és nem lehet kitérni előlük. Lehet megpróbálni segíteni nekik valamennyire, de nem lehet megváltoztatni a veszteségeiket. A háborús hírek, a beszámolók, a cikkek, amiket össze kell rakni, a tudósítások, amelyeket le kell fordítani, az emberek, akikkel beszélni kell, hogy mondják el, mit éltek át, mindegyik valójában megannyi arc. Mind felénk néznek, és azt mondják, „ne fordítsd el a fejed!”. „Kérlek.”
Ez egy őrület, mert nem tudok belenézni ennyi szembe. Nem olyan kicsi a szívem, de nem tud befogadni ennyi szenvedést. Végiggyalogol rajtam Mariupol, Odessza és Kijev összes halála, elsőként persze a várandós anyáké és a gyerekeké, aztán a nagymamáké, aztán a szerelmeseké, aztán az apukáké meg az egyetemistáké meg a katonáké meg a kutyáké meg a macskáké meg mindenkié, és közben tudom, hogy a szerencsés oldalon állok: nekem legfeljebb csak meg kell írnom. Legfeljebb csak rá kell néznem arra az emberre, leggyakrabban csak a fényképen, ez aztán igazán semmiség.
Nehéz úgy bánatosnak lenni, hogy mások az életükért futnak versenyt, de úgy tűnik, mégsem lehetetlen. Nem ér kimerülni, amikor még a macskánkat sem vesztettük el egyelőre, amikor még van gáz és van meleg víz, amikor csak olvasni és leírni kell azt, amit mások átélnek, amikor csak közelít még a többi katasztrófa, amikor mi valójában még csak messziről vagyunk fenyegetve, amikor csak arról számolunk be, hogy élelmiszerválság lesz, de még nincs, vagy nincs akkora, amikor másoknak az élete ténylegesen porrá válik, és nyilvánvalóan soha nem lehet már ugyanúgy visszaépíteni. Mert tegyük fel, hogy vége lesz a háborúnak, akkor majd milyen otthonba térnek vissza a mostani menekülők?
Mekkora helye van ilyenkor a saját gyomorgörcsnek és a saját remegésnek?
Nem túl sok, de mégis megérkezik.
Talán azért is, mert néha nagyon nehéz visszanézni. Főleg mindenhova, ahonnan a hangot halljuk.
