A pandémia-teremtette új élethelyzet egyik leghétköznapibb, alighanem mindenki által tapasztalt vonása az, hogy elkezdtünk a korábban megszokottnál jóval gyakrabban összeomlani. Szerencsére ez nem azt jelenti, hogy megszaporodtak volna az olyan, fegyveres ámokfutások, amelyeket például a klasszikus, Michael Douglas-féle filmből ismerünk, egyszerűen arról van szó, hogy az új helyzetben a normálishoz képest több feszültséggel kell megbirkóznunk, és időről-időre a szervezetünk úgy dönt, hogy muszáj kiengednünk a gőzt. A korlátozások szempontjából a mostani életünk a tavaszihoz képest még áldásos, legtöbbünknek jobbára a home office-szal kell megküzdenünk, míg pár hónappal ezelőtt valóban a négy fal közé voltunk zárva szeretteinkkel, akik - az ingerszegény környezet és a saját, privát szféra hiánya miatt - rendre átsodródtak a nem-annyira-szeretett kategóriába. Ahogy mi is, az ő szemükben.
A koronavírus-járvány első hullámakor bevezetett korlátozások visszahozataláról egyelőre nincs szó az országban, hiába romlanak egyre gyorsabb ütemben a fertőzöttségi és a halálozási számok is. Ha innen nézzük, akkor a józan elmeállapotunk egyelőre inkább biztonságban van, de könnyen elképzelhető, hogy a második hullám tetőzése környékén - ami a miniszterelnök előrejelzése szerint elég hamar, akár már novemberben eljöhet - a kormány mégis inkább hátrébb tolja a gazdaság mozgásban tartásának szempontját, és előrébb veszi az emberéletek megvédését. Akkor ismét jöhet a bezártság, megint mellettünk ricsajozhat a gyerek a Zoom-os tanórán, miközben épp dolgozni próbálunk, és megint az erkélyen cigizés válhat a legközelebbi rokonává annak, amit a régi világban még szabadidős tevékenységnek hívtunk. És megint nőhet a feszültség, megint egyre többször jöhet el az a pont, amikor - látszólag minden előjel nélkül - robbanunk.
Tehetünk azonban azért, hogy ezek a kiborulások ne legyenek annyira rosszak a környezetünknek - és saját magunknak se. Az összeomlást is lehet ugyanis - hangozzon ez bármilyen hülyén - jól csinálni. A Wall Street Journal több pszichológus segítségül hívásával össze is gyűjtött nyolc iránymutatást, melyeket követve, amennyire ez lehetséges, jól jöhetünk ki a mentális krachokból, sőt, még a környezetünk is fejlődhet tőlük, ahelyett, hogy csak rombolódna. Következzen hát a megoldókulcs.
Hogyan omoljunk össze konstruktívan?
Fogadjuk el
Ne ostorozzuk magunkat, és főképp ne gondoljuk magunkat gyengének. Az összeomlások ugyanannyira természetes részei az életünknek, mint a gravitáció, véli a WSJ által megszólaltatott Tal Ben-Shahar. Egy összeomlás segít abban, hogy leadjuk a bennünk felgyülemlett feszültséget, és felszabadítja azokat az energiákat, melyeket az érzéseink elfojtására fordítottunk.
Tervezzünk előre, ha lehetséges
Sokkal jobb kiakadni a szobánk magányában, mint mások társaságában - de ne felejtsük el, hogy napjaink kényszerű korona-körülményei miatt ez a kettő összecsúszhat, például egy Zoom-meeting képében. Ha azt érezzük, hogy elkezdenek összecsapni a fejünk fölött a hullámok, beszéljünk róla valakivel, legyen az a partnerünk, egy családtag vagy terapeuta. Aztán keressünk egy privát helyet, és engedjük szabadjára az érzéseinket. Magyarul: sírjunk, ordibáljunk, akár ordibáljunk sírva - kinek mire van épp szüksége a megnyugváshoz.
Mondjuk el másoknak, hogy mire van szükségünk
Egyedüllétre vagy társaságra. Emberfüggő, ki hogyan tud eredményesebben megbirkózni a saját összeomlásával: van, akinek tényleg az használ, ha leüvöltheti a könyveket a polcról, mások viszont egy öleléstől és néhány bátorító szótól érzik jobban magukat. A lényeg, hogy amint érezzük, hogy ébredőben van bennünk a vihar, mondjuk el a környezetünkben élőknek, hogy melyikre van szükségünk. Összeomolni nem szégyen, de ne azzal akarjuk önmagunkat újra felépíteni, hogy másokon verjük le a stresszt.
Mutassunk példát másoknak a "jó összeomlásból"
Rosszul összeomlani a legkönnyebb dolog a világon: mások társaságában üvöltözünk, a falba bokszolunk, felrúgjuk a kutyát, akár mindezt gyerekek előtt, jól rájuk ijesztve. Próbáljunk meg erőt venni magunkon, és az előbbi megoldások helyett példát mutatni a környezetünkben lévőknek a "jó összeomlásra". A fenti tanácsokat összegyúrva ez nagyjából úgy néz ki, hogy amikor feltörne belőlünk a pusztíthatnék, legalább annyi időre még kordában tartjuk az érzelmeinket, míg elmondjuk a környezetünkben lévőknek - és különösen a gyerekeknek - , hogy most épp nagyon rosszul érezzük magunkat, és elvonulunk, hogy kiadjuk a feszültséget. Vagy ha nem egyedül dühöngenénk, hanem más vállán sírnánk, akkor megkérjük a célszemélyt, hogy tartson velünk, mert szükségünk van a segítségére. Aztán amint megteremtettük magunknak a saját kis safe space-ünket, jöhet, aminek jönnie kell. Ha így járunk el, megmutathatjuk a többieknek - és, ismét: legfőképp a gyerekeknek - hogy teljesen természetes dolog, ha valakit néha maguk alá gyűrnek az érzelmei, hogy ezekről szabad nyíltan beszélni, hogy nem kell azokat elfojtani, és hogy fel lehet szabadulni alóluk destruktív helyett produktív módon, másokat nem bántva.
Kipróbálhatunk egy "alternatív lázadást"
Amikor kiakadunk, lázadunk, lázadni pedig automatikusan a felettesünk ellen szoktunk. Aki igazán drasztikusan jár el, az akár fel is mondhat indulatból, de ennél azért gyakoribbak azok az esetek, amikor feszültségünkben ellövünk egy faragatlan e-mailt a főnökünk felé. Ehelyett próbáljunk meg másként lázadni, mondjuk úgy, hogy értesítjük a munkatársainkat, vagy bárkit, aki épp el akar minket érni akkor, amikor a saját érdekében nagyon nem kéne, hogy néhány óráig nem leszünk gépnél/telefonnál. És akkor néhány óráig tényleg ne legyünk, helyette csináljunk valamit, amit élvezünk, és mondjuk tekerjünk fel hozzá valami zenét - nyilván itt se olyat, amit utálunk.
Nyugtassuk le a testünket, és a lélek követni fogja
Bár az összeomlás pszichés dolog, valójában sokat tehetünk a katyvaszból való kimászásért pusztán a testünkkel is. Így: merítsük az arcunkat nagyon hideg vízbe. Ez merülési reakcióra utasítja a testünket, vagyis az elkezdi lejjebb skálázni az érzelmi reflexeket. Ezután jöhet valami intenzív edzésforma - elmehetünk futni vagy nyomhatjuk a fekvőtámaszokat a szobánkban kifulladásig, mindegy, hogyan mozgunk, a lényeg, hogy tényleg keményen odategyük magunkat, és adjunk le egy jó adag energiát. Aztán lélegezzünk számolásra: hatig tartson a belégzés, nyolcig a kilégzés. Végül jöjjön egy kis Jacobson-féle progresszív izomlazítás: belégzésre feszítsük meg egyes izmainkat, aztán néhány másodperc múlva kilégzéssel engedjük ki őket. Mozgassuk így át a teljes testünket.
Ássunk az összeomlásunk mélyére
Miután elült a vihar, ne hagyjuk reflexió nélkül. Vizsgáljuk meg, hogy pontosan miért és mitől telt be a pohár - így állíthatjuk a negatív eseményt a személyes fejlődésünk szolgálatába.
Engedjük el
Kérjünk bocsánatot, ha minden elővigyázatosságunk ellenére mégis megbántottunk másokat. Aztán bocsássunk meg magunknak: az összeomlás emberi dolog, ráadásul utána tiszta lappal kezdhetünk újra. Kutatások szerint az újrakezdésben segíthet az is, ha kiválasztunk rá egy konkrét dátumot. Érdemes lehet tehát megpróbálni a következőt: válasszuk a ma éjfélt fordulópontnak, és határozzuk el, hogy a holnap már jobb lesz.
(WSJ)
