Így pusztít a kézigránát – és ezért nem robbanhatna fel senki kezében

Jókora port kavart a hazai nyilvánosságban, hogy a hétvégén egy önkéntesként minősített, kormányzati tisztviselők számára szervezett „Adaptív védelem” elnevezésű kiképzés során az egyik kormánytisztviselő, egy fiatal nő kezében felrobbant egy kézigránát. A nő olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy egyik kezét csuklónál, a másikat alkarnál amputálni kellett, azóta már túl van az életveszélyen. Azóta az is kiderült, hogy a 29 éves nő Gulyás Gergely minisztériumában dolgozik titkárnői beosztásban.

Az üggyel kapcsolatban sokan megszólaltak, felmerült a honvédelmi miniszter, a kiképzés szervezői, valamint a konkrét gyakorlatot felügyelő kiképzőtiszt mellett Szalay-Bobrovniczky Kristóf felelőssége is, de az üggyel kapcsolatban egyelőre zajlik a vizsgálat. Meglátjuk, ez mire jut, és ki fogja vállalni a felelősséget a történtekért.

Orbán Viktort hétfőn a parlamentben is megkérdezte erről Gurmai Zita MSZP-s képviselő, aki arra is célzott, hogy a köztisztviselők talán nem teljesen önként, hanem vezetői nyomásra vettek részt a kiképzésen. Utóbbi feltételezést a miniszterelnök válaszában „ocsmány hazugságnak” nevezte, és a baleset körülményeinek kivizsgálását ígérte, a karjait elvesztő nőről pedig azt mondta, „hősnek tekintjük”. Miután Gurmai nem volt elégedett a kapott válasszal, Orbán Viktor közölte vele: „Szégyellje magát!” Majd újra leszögezte, hogy a nő „önkéntesként” vállalkozott arra, hogy „elsajátítja azokat a katonai ismereteket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy szükség esetén meg tudja védeni a hazáját”.

Szerda reggel Ruszin-Szendi Romulusz, volt vezérkari főnök, a Tisza Párt szakértője ezzel szemben arról beszélt, hogy olyan levelek vannak a birtokában, amelyek bizonyítják, hogy „nagyon melegen ajánlott” volt a kormánytisztviselők számára a programban való részvétel, és azt is elmondta, hogy ő maga csak négyhetes alapkiképzése végén fogott előszzör éles kézigránátot a kezébe.

Ennek kapcsán azonban talán érdekes lehet megnézni, hogyan is működik egy kézigránát, és hogyan nyerte el ez a fegyver a mai formáját. Ha valaki azt gondolja, hogy a kézigránát nem éppen a haditechnika modern csúcsait ostromló eszköz, annak teljesen igaza van. De valószínűleg kevesen tudják, hogy pontosan mi is történik akkor, amikor valaki kibiztosít egy ilyen gránátot.

Már a bizánciak is?

De először egy kis történelem. A modern kézigránátok elődeit keresve meglepően régre, legalább a 16. század első felébe kell visszamenni az időben. Azonban ha egy kicsit megengedőbbek vagyunk, akkor bőven a lőpor feltalálása előtti időkig is elmehetünk, ugyanis már a középkorból vannak olyan feljegyzések, amelyek szerint a bizánci katonák vagy tengerészek görögtűz gyújtására képes, kézzel elhajított, általában kerámiából készült bombákat is használtak harc közben.

A görögtűz pontos összetételét, működési mechanizmusát máig sem sikerült feltárni, de a kézi bombák szempontjából nagy előrelépést a közismert – és közismerten Kínában feltalált – lőpor hozta. Nem is telt el sok idő, amíg a kínaiak, illetve a mongolok is használni kezdtek lőporral töltött, valamilyen hajítógéppel, de akár kézzel is eldobható, fémből vagy üvegből készült bombákat.

Európában a lőport kezdetben nem az ellenségre kilőtt lövedékeken belül, hanem csak azok kilövésére használták, később aztán, valamikor a 15. század második felétől, fokozatosan megjelentek a hadviselésben a fekete lőporral töltött, kanóccal ellátott kerámia-, vas-, esetleg üvegbombák is, leginkább várostromok kellékeiként mind a védők, mind a támadók oldalán.

Az 1600-as évek közepétől aztán már gyalogsági alakulatok is elkezdték használni ilyen bombákat, sőt speciális, „gránátos” egységeket is felállítottak. Maga a gránát szó egyébként nagyjából minden európai nyelvben a bomba belsejébe töltött lőpor szemcséire utaló latin granum (mag, szemcse) kifejezésből, illetve a szintén ebből származó középkori francia grenate (gránátalma) szóból származik – a korai gránátok ugyanis mind formában, mind méretben erősen emlékeztettek egy gránátalmára is.

Ezek a gránátok változóan voltak hatékony eszközök harci körülmények között. Sokszor a katonák maguk készítették a bombákat, szabványosítva pedig még a „komolyabb”, vasból öntött verziók sem igazán voltak. Ha arra gondolunk, hogy még a modern tüzérségi lövedékek közül is mennyi van, amelyik besül, becsapódáskor nem robban fel, túl korán robban, könnyen elképzelhetjük, hogy ezek a „barkácsolt” gránátok mennyire működtek megbízhatóan.

Mégis olyan képességekkel ruházták fel ezek a kezdetleges gránátok is az egyébként kis hatótávolságú, pontatlan, lassan utántölthető lőfegyverekkel felszerelt gyalogos katonákat, amelyek – különösen közelharcban, ostromok, védelmi állások leküzdésekor, illetve azok védelmekor – nagyon jól tudtak jönni.

Ipari megoldások és gyermekbetegségek

Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy az első világháború hozta el a kézigránátok igazi aranykorát. Az igény ráadásul találkozott a modernizálódó ipar képességeivel, így a 19. század második felében megjelent, már szabványosítva gyártott első próbálkozások után ekkor kezdődött meg a kézigránátok rendszeresítése és tömeggyártása a világ haderőinél.

Ahogy az lenni szokott, az első próbálkozások során még elég különböző eredményekre jutottak a tervezők. A két alapvető megoldás a kibiztosítás után ütésre robbanó, illetve a kibiztosítás után egy – immár a gránát testébe épített – gyutacs végigégése után bizonyos idő letelte, jellemzően néhány másodperc után robbanó típusok. Előbbiekkel a fő probléma a biztonság és a megbízhatóság volt, egy rossz célzás, egy váratlan helyzet gyorsan végezhetett a gránát kezelőjével, cserébe egyáltalán nem volt biztos, hogy a célt eltalálva a gránát valóban felrobban. A begyújtás után robbanó gránátoknak szintén voltak megbízhatósági problémáik, de a későbbiekben azért inkább ezek terjedtek el.

Gondot jelentett az is, hogy a legalapvetőbb kézigránáttípus, a repeszgránát, amely a dobó oldalról kívánatos, az ellenség szempontjából nemkívánatos hatásait a gránát burkának a robbanás hatására szétrepülő repeszei által fejti ki, nagyon esetleges hatékonysággal bírt. Mivel a robbanás hatására a fémburok úgy szakadt szét, ahogy éppen a véletlen szeszélye diktálta, előfordult, hogy a felrobbanó kézigránát közvetlen közelében tartózkodó illetőn egy karcolás sem esett, viszont egy szerencsétlenül elrepülő repeszdarab még jókora távolságban is veszélyes lehetett – akár arra is, aki a gránátot dobta.

Kipróbált, nagyrészt hülyebiztos eszköz

A második világháború után aztán – noha az alapelvek nem nagyon változtak – további finomításokat végeztek a kézigránátok tervezői. Az eredmény az lett, hogy nagyon nagyrészt megbízhatóan és biztonságosan működtethető, a repeszeket nagyjából egyenlően minden irányba, és korlátozott távolságra szétszóró gránátok jöttek létre, elsőként az amerikai M67-es gránát, amely 1968-as rendszeresítése óta minimális változtatásokkal máig is használatban van az amerikai és számos más hadseregnél is.

Nagyon hasonló alapelvekre épül a Magyar Honvédség által rendszeresített, és az újdörögdi gyakorlótéren szerencsétlen körülmények között felrobbant 96M NF kézigránát is.

„A készre szerelt kézigránát a biztosító sasszeg kihúzásáig működésképtelen. A sasszeghez erősített húzókarika a gyújtóhoz van rögzítve. A kézigránátok élesítéséhez a biztosító sasszeg kihúzása szükséges, ehhez körülbelül 60–120 N erő szükséges. A biztosító sasszeg kihúzása után, amíg a biztosítókart egyik kezünkkel leszorítva tartjuk, a kézigránát nem lép működésbe. Ha a kézigránát eldobása után a gyújtófejben lévő forgatórugó a biztosítókart legalább 50°-os szögben elfordítja, beindul a robbanási folyamat, és a késleltetési idő letelte után bekövetkezik a robbanás”

– olvasható a „Katonai alapismeretek” című, 2010-ben a Zrínyi Kiadónál megjelent tankönyvben ennek az eszköznek a működéséről.

Ennek fényében azért felmerülnek kérdések arról, hogy miként is robbanhatott fel egy ilyen gránát a civil köztisztviselő kezében. Hiszen három biztonsági lépcső is be van építve a rendszerbe, a sasszeg és a biztosítókar mellett egy harmadik feltételnek is teljesülnie kellett: az eldobás után a gyújtófej elfordulásának. Tehát – amennyiben a gránát rendeltetésszerűen működött – akkor ez a baleset csak úgy történhetett meg, hogy a gránátot már eldobták vagy mondjuk leejtették, és ezután újra megfogta a szerencsétlenül járt civil.

Márpedig az eset óta megszólalt szakértők közül többen is hangsúlyozták, hogy az ilyen kiképzéseken a gyakorlódobást egy fedezékből hajtják végre, és azt is a kiképzendők fejébe verik, hogy amennyiben véletlenül ezen belül landolna a gránát, akkor azt nem szabad újra megfogni, hanem gyorsan ki kell menekülni ebből a térből. Ha ezt valaki magától nem tenné meg, akkor a kiképzést végrehajtónak kell onnan gyorsan kimenekíteni az illetőt.

Egyelőre nem tudjuk, pontosan mi történt tehát, a műszaki hiba lehetőségét sem lehet kizárni az emberi hiba mellett. Az viszont biztos, hogy régi, kipróbált technológiával történt a szörnyű baleset, és pontosan az ilyen esetek elkerülésén már legalább egy évszázada, de voltaképpen több száz éve dolgoznak a hadmérnökök, fegyvergyártók.

(Warfare History Network, Wikipedia)