Szabadon lebegő figyelem, vagy kritika
Az interjú mindig meghatározott tere, ideje, és a többnyire előre átgondolt kérdéscsomag alkotják az interjú felépítését, struktúráját. Ezen belül próbáljunk meg minél inkább a jelöltre hangolódni, és olyan módon figyelni rá, hogy minél inkább elkerüljük a jelölt kategorizálását, kritikai megítélését. Halasszuk ezt a döntési folyamat végére! Engedjük, hogy egy fajta érdeklődő, megítélésmentes módon legyünk jelen. Próbáljunk meg arra figyelni, hogy mi történik köztünk és a jelölt között, mintha egy jelenetben vennénk részt.
Milyen szavak, érzések, vagy akár felvillanó képek futnak keresztül a gondolatainkon eközben? Eleinte csak az interjú után nevezzük meg azokat az érzésféleségeket, gondolatokat, amik a beszélgetés közben felmerültek bennünk. Egy idő után rátanulunk arra, hogy észrevegyük, a beszélgetésből két-három, jelentősebb benyomás emelkedik majd ki. Ha ezeket megnevezzük, és így tudatosítjuk, akkor kezelhetővé tesszük. Ekkor megpróbálhatunk összefüggő láncot alkotni belőlük. Így a jelölt munkához és munkakörnyezetéhez való viszonyának legfontosabb jellemzőit emelhetjük ki. A folyamat egy puzzle kirakásához hasonlít. Gyakran az ellentmondásos, látszólag össze nem illő részek összeillesztése a leginformatívabb.
A legfontosabb, hogy eleinte csak magunkban és magunknak, de megfogalmazzuk ezeket a gondolatokat, képeket. Adhatunk címet is nekik.
Ha úgy érezzük, hogy ezeket a gondolatokat tapintatos, nem indiszkrét, a jelöltet nem sértő-bántó módon ki tudjuk fejezni számára is, akkor a jelölt rengeteg értékelhető, hasznos információval válaszol. Például azon kapjuk magunkat, hogy a jelölt halkan beszél, vagy nem beszél halkan, de mégis el-elterelődik a figyelmünk, kényelmetlenül érezzük magunkat, és valójában unalmasnak találjuk az egészet. Ekkor megpróbálhatunk utánajárni annak, hogy valami egész más foglalkoztatja őt, esetleg utálja azt, ha számon kérik, és van-e olyan helyzet, amiben ő ki tud nyílni. Tehát ha azt gondoljuk, hogy láthatóan (az átlagosnál inkább) nehéz ez a helyzet számára, akkor egyszerűen és kedvesen kimondhatjuk: nehéz dolog, ha az embert felvételi céllal interjúzzák.
Fogalmazzuk meg
Az interjú után mindenképpen próbáljuk meg szavakba önteni az érzéseinket. Ekkor már megtehetjük, hogy az összes egyéb információhoz illesztjük hozzá azokat. Ha mindezeket leírjuk, csak a magunk számára, használható "érzelmi térképet" kapunk. Egy idő múlva pedig nyomon követhetjük a saját magunk számára kidolgozott rendszer fejlődését is. Később mindennek végiggondolása sokkal kevesebb időt vesz majd igénybe.
Minél gyakorlottabbakká válunk ezen a téren, annál megfelelőbb módon tudjuk majd beszédben is kifejezni azokat. Ily módon már az interjú során letesztelhetjük érzéseinket. Amennyiben újabb lendületet tudunk adni a beszélgetésnek, észlelésünk pontosan működött. Amennyiben a jelölt elutasítja a kérdésünket, el kell döntenünk, hogy a feltételezésünk helytelen volt, hogy nem megfelelő módon fogalmaztunk, vagy a jelölt a felmerülő problematikát teljesen elutasítja, azzal nem akar foglalkozni, viszont ezért változtatni sem tud rajta.
Ennek a fajta képességünknek a fejlesztése az átlagosnál több időt, gyakorlatot, esetleg külső segítséget igényel, például esetmegbeszélő csoportok formájában. Előnye viszont az, hogy nagyon fontos információkat nyerünk általa, és éppen azokon a területeken, amiket egyébként igen nehéz megítélni.
Ezzel a technikával elevenebbé tehetjük a jelöltekről kialakított képet, és nyugodtabb szívvel válaszolhatunk kérdésünkre: beleillik-e a jelölt az adott munkakörbe és az adott szervezetbe?
Szirmay Ágnes
Érzéseink az interjú alatt
Hogyan emelhetjük ki a lényeget a jelöltek érzelmi megnyilvánulásaiból, azok bennünk keltett visszhangjából, és miként kerülhetjük el azt a csapdát, hogy saját érzelmi ízlésünk eltorzítsa a döntésünket? Mit tegyünk, hogy érzéseink, megérzéseink az objektív, jó döntések meghozatalában segítséget jelentsenek? Az állásra jelentkezőkkel készített interjúk során szintén beleütközünk ezekbe a kérdésekbe.
