Kevés hazai cég megy tőzsdére
A magyar cégek köztudottan "menekülnek" a tőzsde elől, csak nagyon kevesen élnek a tőkebevonás e speciális lehetőségével. Legutóbb az Állami Nyomda jelentette be ezen szándékát. Ön szerint mi az oka annak, hogy kevés hazai vállalat van jelen az értékpapírpiacon?
Bojár Gábor:
- A tőkepiaci kultúránk két szempontból is elmarad a világtól. Egyrészt a lakossági magtakarításoknak az egészségesnél sokkal kisebb hányada megy a tőkepiacon keresztül a reálgazdaságba. Másrészt a vállalkozások felkészültsége is ritkán éri még el a tőzsdén megkívánt szintet. Nekünk, vállalkozóknak azt kell jobban megtanulnunk, milyen növekedésre kell képesnek lennünk (és ezt hogyan lehet hitelesen kommunikálni) ahhoz, hogy a tőzsdei befektetők a kockázattal arányban álló megtérülésre számíthassanak. A Graphisoftnak az évezred végén viszonylag könnyű dolga volt, hiszen az IT-ipar olyan gyors növekedésen ment keresztül, hogy szinte minden IT-cég "tőzsdeképesnek" számított. Ez természetesen nem volt fenntartható, és most már nekünk is sokkal nehezebb a tőzsdén joggal elvárt növekedési ütemhez megfelelő stratégiát megtalálni és megvalósítani.
A vállalkozások idegenkedésének másik oka a tőzsde által megkívánt nyilvánosságtól és átláthatóságtól való húzódozás. Ezt a problémát azonban könnyebb legyőzni, mint az előzőt. A magyar vállalkozók tanulékonyak és hamar ki fogják számolni, hogy vagyonuk tőzsdei értéknövekedésével sokkal jobban járnak, mint a kisebb átláthatóság mellett megvalósítható "hatékonyabb" pénzkivételi módszerekkel.
Ugyancsak legyőzhető gondnak érzem a lakossági megtakarítások tőzsde felé terelését, hiszen ehhez "csak" alacsonyabb banki kamatokra és konzisztens tőkejövedelem-adózásra volna szükség. Hangsúlyozom, hogy "konzisztens" adózásról és nem adómentességről beszélek. Arra van szükség, hogy a háromféle tőkejövedelem, tehát a kamat, az osztalék és az árfolyamnyereség adója azonos legyen, és nem arra, hogy ez nulla vagy nagyon alacsony maradjon.
Az árfolyam-nyereségadó csak addig akadályozza a tőzsde fejlődését, amíg a kamatadó nulla. Ez utóbbi mellett felhozott hangzatos érv ("az egyszer már megadózott jövedelem újra megadóztatása") hamis, hiszen a kamatadó nem a már leadózott tőkét, hanem csak annak jövedelmét terheli. Le kellene már vetkőznünk azt a kommunizmusból itt felejtett beidegződést, hogy a kamat egy szociálisan szalonképesebb jövedelemfajta, mint a "tőzsdei nyerészkedés" haszna.
Tudom, hogy a bankkamat sok kisnyugdíjas szerény jövedelmét egészíti ki, míg az osztalékok és árfolyamnyereségek élvezői többnyire sokkal módosabbak. Erre az ellenvetésre két válaszom van: egyrészt a szociális kérdéseket soha nem szabadna a gazdaság és a pénzpiac jól bevált szabályzóinak torzításával megoldani, hiszen ettől csak a szociális kérdések megoldására fordítható torta lesz kisebb. Másrészt jó lenne a nyugdíjasok megtakarításainak egy részét is a tőzsde irányába terelni.
A már bejelentett tőkepiaci élénkítő csomagot - az elkerülhetetlennek látszó népszerűségi és a korrekt szakmai kívánalmak közötti - jó kompromisszumnak érzem.
Jekler Rudolf:
Ennek egyik oka az a tulajdonosi szerkezet, amely a Magyarországon működő cégekre jellemző: a multinacionális cégek meghatározó súlya a vállalati szférában. A "húzóvállalatok" között ez még inkább jellemző. Ezek a multik többnyire jelen vannak a tőzsdén, de jellemzően csak az anyacég, és az is ott, ahol bejegyezték. A helyi leányvállalatok vagy képviseletek többnyire nem a budapesti tőzsdéről biztosítják tőkeszükségletüket, hanem az anyacégen keresztül, tőkeemeléssel, vagy a vállalatcsoport egészével együttműködő bankoktól, hitelfelvétellel. A magyarországi képviseletek pénzügyi mozgástere tehát viszonylag szűk, a közös vállalati politika jegyében.
A másik ok a hazai, magyar tulajdonú vállalatok alacsony fokú érdeklődése a tőzsde felé. Ez fakadhat abból, hogy - éppen az előbb említett szerkezeti sajátosságok miatt - viszonylag kevés olyan magyar cég van, amely gond nélkül teljesíteni tudná a tőzsdére bevezetés kritériumait. Egy másik részüket talán az ezzel együtt járó átláthatósági követelmények riasztják vissza, ami visszavezethető némiképp a hazai üzleti életben fellelhető bizalmatlanságra is. Ezen a területen sokat segítene a középvállalati réteg megerősödése.
A képhez hozzátartozik, hogy a budapesti tőzsde a méreténél fogva talán nem is elég vonzó egy globális méretekben működő cégcsoportnak, hiszen a tőzsdei forgalom mértéke még a gazdaság fejlettségéhez képest is elég szerény. Magyarország részesedése a világ tőzsdei forgalmából alacsonyabb, mint amilyen a világgazdasághoz való hozzájárulásának mértéke. Valószínűleg el kellene érni egy olyan kritikus tömeget, ami után egyre-másra dönthetnek úgy magyarországi multicégek, hogy érdemes jelen lenniük a budapesti tőzsdén. A kritikus tömeg eléréséhez vezető egyik út a térségbeli tőzsdék fúziója lehet, amely Bécs-Budapest viszonylatban már el is indult.
Az előzőekből következően egyáltalán nem véletlen, hogy a hazai tőzsde húzócégeinek köre (a blue chipek) alapvetően néhány magyarországi központú nagyvállalattal egyenlő. A gazdaságpolitika ezen a magyar középvállalati szféra erősítésével, a tőzsde maga pedig a térségbeli integrációval tudna segíteni.
Ocskay Szilárd:
Magyarországon viszonylag kevés tőzsdeképes cég működik, és közülük is sokan gondolják, hogy igen bonyolult és drága mulatság kikerülni a tőzsdére. Tartanak attól is, hogy a jól működő, de kevésbé ismert vállalatok vonzereje csekély a befektetők számára, és ezért nem tudnak majd elegendő tőkét bevonni.
A kisebb cégek esetén annak a veszélye is fennáll, hogy néhány nem kívánt befektető vásárolja fel a részvényeket, és ezzel komoly befolyásra tehet szert a vállalat irányításában. A tőzsde önmagában való megítélése sem egyértelműen pozitív. A hektikus árfolyam mozgások miatt értékmérő szerepe megkérdőjeleződik: sokszor inkább egy fogadóirodának tűnik, ahol mindenféle eseményre lehet fogadni.
