Sok a bizonytalansági tényező, hogy pontosan mennyi is lehet majd a telekommunikációs szektorra háruló internetadó összege, de azt sejteni lehet, hogy a cégek adózott nyereségéből (már amelyiknek van ilyen) jelentős részt (a Nemzetgazdasági Minisztérium 20-25 milliárd forinttal számol) fog kiharapni az új közteher.
Innentől kezdve pedig több eset lehetséges. Vagy sikerül valamilyen úton-módon áthárítani a költségeket a lakosságra, vagy pedig a telkocégeknek maguknak kell kiadásaik mérséklésével, vagy a fejlesztések visszafogásával, késleltetésével megoldani a kialakult helyzetet. Eddig ez egy klasszikus túlélési modellnek tűnhet, amely nem ismeretlen a gazdaságban, azonban most nem bankolásról, közművekről, vagy cipőfelsőrész-készítésről van szó, hanem a nagybetűs alapszolgáltatásról, az internetről.
Mivel az adó az előfizetésekre vonatkozik, a szolgáltatók elvileg abban lesznek érdekeltek, hogy minél kevesebb előfizetést, minél magasabb áron tudjanak értékesíteni. Ehhez azonban az kellene, hogy a piac valamennyi szereplője egyszerre emelje a tarifákat és rákényszerítse a felhasználókat, hogy racionalizálják internethasználatukat (például közös előfizetések, megosztott wi-fi hálózattal). Az egyszerre történő áremelés azonban csúnya dolog, kartellezésnek hívják és a kormány egészen biztosan árgus szemekkel figyeli majd a szektor minden mozdulatát a következő években.
Ha a felhasználókat nem sikerül „rábírni” a magasabb előfizetési díjak kifizetésére, (ez ugyanakkor okulva a bankadó példájából, amit teljes egészében át tudtak hárítani a pénzintézetek, nem valószínű) akkor nem marad más, mint az egyéb költségek (bekötés, modem, stb.) emelése, amelyet azok az emberek, akiknek igazán fontos az internetkapcsolat, ki fognak fizetni, mások ugyanakkor, akiknek nem kardinális kérdés a világháló, vagy akik csak mostanában ismerkedtek vele, le fognak mondani az előfizetésről. Persze ez is egyfajta fogyasztói racionalizálás, csak pont nem olyan, mint amire a társadalomnak szüksége lenne. Ez a lépés egyértelműen növeli majd a digitális szakadékot és ha rosszindulatúak szeretnénk lenni, akkor pont azok kerülnek még messzebb az internettől, akiknek a közmédián kívül ez lett volna az egyetlen lehetősége, hogy az ország helyzetéről több forrásból tájékozódjon.
A második opció, hogy a szolgáltatók semmilyen módon nem tudják áthárítani a költségeket, vagyis működésüket kell racionalizálni. Mivel azonban egységnyi tőkére kevesebb adózás utáni nyereség jut, nem kizárt, hogy a hazai telekommunikációs cégek anyavállalatai inkább tőkét vonnak ki, vagy kevesebbet injektálnak magyar leányaikba. Ennek eredménye lehet a létszámleépítés, vagy az elmaradó infrastruktúra-fejlesztés. Mi a felhasználók ezt hosszabb szolgáltatás-kimaradásokból vehetjük majd észre, amelyeket a karbantartók egy részének elbocsátása után nagyon hosszú ideig tart majd orvosolni, és persze a telefonos ügyfélszolgálatok sem lesznek elérhetők a többszörösére emelkedő hívások miatt, amelyeket szintén kevesebb ember fogad majd. Onnantól kezdve nem lehetünk biztosak abban, hogy otthoni gépünket bekapcsolva lesz is internet, nem mondhatjuk azt főnökünknek, hogy „ma otthonról dolgozom”, de persze az sem lesz biztos, hogy munkahelyünkön lesz-e net.
Bármit is hoz a jövő, abban egészen biztosak lehetünk, hogy komoly társadalmi kárai lesznek az új köztehernek, amely kivétel nélkül mindenkit érint majd.
Szász Péter
mfor.hu
