A Bundesliga és a La Liga újrakezdése után a futball szerdán visszatér az angol bajnokságba is, és ahogy közelednek a meccsek, úgy szaporodtak meg a hírek a játékosok és a klubok tevékenységéről. A három hónapos szünet alkalmat adott arra is, hogy a focivilág kicsit saját magáról is elmélkedjen, például, hogy milyen üzleti modell szerint működhet tovább a futballbiznisz. A minap Arsene Wenger, az Arsenal edzőlegendája fejtette ki, hogy a nagyobb verseny érdekében és a kiszámíthatóság ellen a kluboknál be kellene vezetni egy költési limitet. Mindeközben befejeződött a Manchester City kétéves Bajnokok Ligája (BL)-eltiltásával – amelyet az UEFA pénzügyi szabályainak ismételt és súlyos megsértése miatt szabtak ki a klubra – kapcsolatos fellebbezés tárgyalása is, ám ítélet csak júliusban várható. Angliában pedig komoly médiavisszhangot váltott ki, hogy a BL-győztes, és minden valószínűség szerint pár héten belül angol bajnok Liverpool viszont elállt az 54 millió fontba kerülő Timo Werner megszerzésétől – pénzügyi okokra hivatkozva. Befutónak tűnik viszont az a Chelsea, amelynek átigazolási tilalma – amelyet az átigazolási szabályok megsértéséért kapott – éppen ezen a nyáron jár le.
A vörösök ráadásul két hónappal korábban még megpróbálták igénybe venni több száz alkalmazottjuk után az állami támogatást, és csak a szurkolói felháborodás miatt léptek vissza. Három angol első osztályú klub viszont használja ezt a forrást. Noha a Liverpoolhoz hasonlóan az állami támogatást a szurkolók miatt végül a Tottenham sem veszi igénybe, a Spurs azért 175 millió fontos hitelt felvesz a Bank of England által a COVID-19 negatív hatásainak ellensúlyozására elkülönített keretéből, mert számításaik szerint 200 millió fontot veszítenek a járvány miatt.
Adódnak tehát kérdések, szép számmal. Hogyan lehet az, hogy az egyik legjobb financiális helyzetben lévő klub, a Liverpool – a hivatalos indoklás szerint – „nem engedheti meg magának” egy 54 milliós játékos leigazolását, noha a játékos és a klub is egymást választotta? Hogyan lehetséges, hogy a BL-döntőt játszó klubok állami segítséget kérnek? Hogyan lehetséges, hogy a Chelsea rövid tilalom után akár százmillió fontos összeget is képes elkölteni játékosokra (mert nem Werner az egyetlen, hiszen az Ajaxtól már megszerezték Hakim Ziyech-et is 34 millió fontért, és többeket is komolyan szóba hoztak a londoni kékekkel)?
A futballt egyre inkább a pénz irányítja, ez már közhelynek tekinthető. Az UEFA és az egyes bajnokságok irányító szervezetei különböző szabályozásokkal igyekeznek korlátok közé szorítani a pénz totális uralmát – ellentmondásos eredményekkel, ráadásul az alacsonyabb osztályokban már korántsem dúskálnak a pénzben a klubok. Arsene Wenger most például olyan javaslattal állt elő, hogy az adott országok bajnokságaiban a kevésbé tehetős csapatokat segítsék ki, és adjanak pénzt az utánpótlásnevelésre. A Manchester City fellebbezési meghallgatása befejeződött, ítélet júliusban várható, de igazán senki sem hiszi, hogy a leggazdagabb klubok pozíciói megrendülnének – a klubok közti szakadékok megmaradnak: már országon és egy bajnokságon belül is, de Európa nyugati és keleti fele között, valamint Európa és a világ többi része között is.
Mindez mégsem magyarázza, hogy miként lehet, hogy egy BL-győztes, a tavaly és tavalyelőtt összesen 139 millió fontos profitot termelő Liverpool nem engedheti meg magának az 54 millió fontba kerülő Timo Werner megszerzését, míg a Chelsea, amely tavaly 96 millió fontos veszteséggel zárt, igen. Tegyük hozzá, hogy a londoni kékek 2004 és 2013 között – jórészt még megmenekülve a pénzügyi szabályoknak (az UEFA Financial Fair Play: FFP) való megfelelés alól – 670 millió fontos veszteséget halmoztak fel…
Kezdjük az utóbbival. A Chelsea tavaly nyáron eladta legértékesebb játékosát a Real Madridnak, Eden Hazard 100 millió euróért távozott a spanyol fővárosba. Rajta kívül – és ez is fontos része a Chelsea FFP bevezetése utáni stratégiájának – számos kevéssé ismert, többnyire kölcsönben szereplő játékostól váltak meg, a Transfermarkt adatai szerint összesen 145 millió euróért. Az angolul loan armynak becézett kölcsönben játszó játékos-hadsereg jelentős része sosem játszott a londoniaknál felnőtt szinten, őket kifejezetten ilyen, befektetési céllal tartották a klubnál. (Megjegyzendő, hogy a Transfermakt adatai alapján az elmúlt öt évben a Chelsea is a nettó módon keveset – 126 millió eurót – költő klubok közé tartozott, bár a Liverpool (119 millió) és a Tottenham (118 millió) még náluk is kevesebbet. A legtakarékosabb klubnak a Norwich bizonyult, amelynek adásvételi egyenlege 28 millió eurós pluszban áll pillanatnyilag. A legnagyobb nettó költők listáját a két manchesteri klub vezeti, 669 millió és 539 millió euróval.)
A játékosok eladása mindazonáltal minden klub fontos bevételi forrása. Elég csak a Liverpoolra gondolni, amely a brazil Philippe Coutinho értékesítéséből származó mintegy 140 millió fontból volt képes rekordösszegekért megvásárolni Alisson Beckert vagy Virgil van Dijkot.
Van azonban még egy elem, amely megkülönbözteti a két klub gazdálkodását. A Chelsea gigantikus veszteségeit ugyanis a tulajdonos, Roman Abramovics fedezte és fedezi most is. Ez kiderült a klub januári pénzügyi jelentéséből is: az orosz milliárdos a 2018-as 69 millió fontos támogatás után 2019-ben 247 millióval segített klubjának, és a pénzügyi beszámoló 12. oldalán ígéretet tett a jövőbeni támogatásra is.
Vagyis amellett, hogy míg a Liverpool Coutinho 2018 januári eladása után tudott kiköltekezni, a Chelsea ezt most, az átigazolási tiltás lejárta és Hazard tavalyi kiárusítása után tudja megtenni, a tulajdonos is mindig kész akár százmilliókkal kisegíteni a klubját – a pénzügyi szabályok nagyobb dicsőségére.
Ezzel szemben a Liverpool tulajdonosai, a Fenway Sport Group és annak tulajdonosai John W. Henry, Mike Gordon, aki egyben a Liverpool egyik vezetője is, és Tom Werner, a klub elnöke, rögtön a tíz évvel ezelőtti vásárláskor leszögezték: céljuk ugyan a győzelem, de a klubnak stabil és kiszámítható módon, piaci alapon kell működnie, azaz a bevételeikből kell fenntartania magát. Más szavakkal ez azt jelentette akkor és most is, hogy a tulajdonos nem fog játékosvásárlásra külön pénzt adni. Beruházásra igen, így nyújtott kamatmentes kölcsönt a klubnak stadionbővítésre, valamint a melwoodi edzőközpont áthelyezésére (50 millió fontot), amelyek egyébként összhangban állnak az FFP rendelkezéseivel, amelyek beruházásokra, értéknövelő befektetésekre (az utánpótlásnevelés és a stadionbővítés, -építés ilyen) lehetőséget ad.
A Liverpool most azt a stratégiát követi, hogy minden fontos játékosával újraköti a szerződéseket, így magasabb bérekkel, hosszabb ideig tartó kontraktusokkal láncolja magához a kulcsembereket, Salahot, Manét, Firminót és a többieket. A hírek szerint Wijnaldummal is közel a megegyezés, míg Virgil van Dijk pedig a klub legjobban kereső játékosa lesz – heti 220 ezer fontot rebesgetnek a jólértesültek. Sztárjait nem akarja eladni, viszont a jelenlegi helyzetben az olyan játékosok, mint a Herthában kölcsönben focizó Marko Grujic, Xherdan Shaqiri, a Bournemouthban játszó Harry Wilson nem mozgatják meg a topcsapatok játékosmegfigyelőinek fantáziáját, a többieknek viszont nem nagyon van pénzük igazolásra. Őket legfeljebb köcsönbe tudják küldeni – amiből viszont bevétel nem igazán lesz.
Ha tovább kutatunk a részletek iránt, az is kiderül, amiről eddig elég keveset beszéltek a futballbiznisszel kapcsolatban. A Liverpool bevételei 533 millió fontra rúgtak a tavalyi évben, míg a fizetésekre 310 milliót költött a klub – derül ki a klub tavalyi évre vonatkozó beszámolójából.
Van azonban egy lényeges különbség, ami egyébként bármelyik klub beszámolójából is sejthető-látható: a Liverpool esetében a bankban levő készpénz összege 37,5 millió font volt a pénzügyi beszámoló szerint, de a goal.com-nak név nélkül nyilatkozó bennfentes ki is mondja:
a futball üzleti szempontból készpénzvezérelt, éppen ezért nem annyira gazdag egy klub, mint amennyire annak látszik. A kiadások ugyanis folyamatosan fizetendők, a bevételek viszont jellemzően a szezon végén és elején realizálódnak.
Kulcskérdés ugyanis, hogy mindig a megfelelő időben álljon rendelkezésre elegendő mennyiségű pénz. A név nélkül nyilatkozó bennfentes szerint a legfontosabb az éves készpénztervezés a kluboknál: a játékosok bére, a hitelek visszafizetése, és az új játékosok vásárlásának ütemezése. Szerinte éppen ezért a klubok üzletileg pengeélen táncolnak, főleg a játékosok csillagászati fizetései miatt.
Ahogy a lapnak nyilatkozó Kieran Maguire, a Liverpool Egyetem sportközgazdásza már április elején elmondta: ha sokmilliós béreket kell kifizetni, miközben a bevételek hónapokig nem jönnek, előbb vagy utóbb kifogynak a klubok a készpénzből. (A cash hiánya már korábban is okozott likviditási problémákat: a Barcelona például már 10 éve is 125 millió font kölcsönt vett fel játékosai bérének fizetésére, de a katalánok tavaly is kaptak 140 millió eurót két amerikai befektetési banktól, hogy rendelkezésre álljon mindig a pénz játékosvásárlásra – és bérfizetésre.)
Mind Maguire, mind a név nélkül nyilatkozó bennfentes egybehangzóan azt állítja, hogy a futball legnagyobb rákfenéje a teljesen elszállt játékosfizetések, valamint a csak 12 hónapra tekintő készpénzalapú tervezés. Ehhez képest a Premier League klubjai pont tavaly júniusban szavazták meg a játékosok fizetési sapkájának eltörlését. Hiszen addig érvényben volt, hogy egy klub csak annyival költhet többet fizetésekre, amennyivel nőttek a bevételei (ennél jóval bonyolultabb volt a szabályozás, de a lényeg, hogy volt valamiféle határa a költekezésnek).
Csak két példa: az Everton játékosai fizetésére 154 millió fontot költ, míg bevételei alulról súrolják a 188 milliót. Az egyenlőtlenségeket pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy a Manchester City tízszer annyit költött tavaly bérekre (7 millió font az egy játékosra jutó átlagos bérkifizetés) mint a bajnokság 7. helyén álló Sheffield United (700 ezer font/év/játékos).
Maguire a másodosztályú Readinget is megemlíti, ahol minden megkeresett száz font bevételre 226 font bérkifizetés jut. A sportközgazdász tovább sorolja a lehetletlen példákat: a klubtulajdonos érdekeltségi körébe tartozó cégnek eladott stadion névadói jogoktól kezdve, az olyan szponzorokon át, mint az autókkal nem rendelkező taxitársaságig, amely szponzorál egy klubot, vagy a játékos édesanyjának fizetett óriási összegekig, amelyek egytől egyig kívül esnek az FFP hatókörén. Nevetséges – teszi hozzá végül.
Az angol klubok bevételeinek legnagyobb szeletét adó közvetítési bevételeknél ugyan év közben is van kifizetés, ami viszont most éppenséggel nehezíti a jelenlegi helyzetet. És ezzel el is érkeztünk a Timo Werner-igazolás másik kulcsmomentumához.
A futball 3 hónapra leállt, nem voltak mérkőzések, így a klubok több fontos bevételi forrástól estek el. Így például a Manchester United első negyedéves beszámolójából kiderül, hogy a klub közvetítésből származó bevételei a felére, 26 millió fontra estek vissza 2020 első három hónapjában. Akkor még a világ egyik leggazdagabb klubja úgy számolt, hogy a márciusban elmaradó közvetítési bevételek miatt 15 millió fontot kell visszafizetnie a tévécsatornáknak. Azóta eltelt három hónap és ami biztosnak tűnik, hogy a klubok nemcsak bevételeket buktak, de vissza is kell fizetniük a tévécsatornáknak komoly összegeket. Hogy mennyit, még bizonytalan, de a The Athletic értesülései szerint az biztos, hogy július végéig a külföldi közvetítések jogával rendelkező társaságoknak 107 milliót vissza kell utalniuk. Ha pedig valamilyen oknál (például a járvány második hulláma miatt) fogva mégsem tudnák befejezni a bajnokságot, akkor a teljes visszafizetendő összeg 762 millió fontra rúg. Ami akkor is tekintélyes summa, ha az – bár nem egyenlően, de – eloszlik 20 klub között, és nem is mindet kell a következő szezonban visszafizetni, csak a 2021-22-es szezonban.
Ugyanez a helyzet a meccsbevételekkel is: ezekből a Liverpoolnak 80-84 milliója származott az elmúlt két évben. Ám az idén mindegyik március-májusi bajnokit zárt kapuk mögött rendeznek, de nem kerülhet sor a szokásosnak mondható, és zsíros bevételeket hozó nyári turákra sem, így körülbelül 25 millió font körüli bevételkieséssel kalkulálhatnak a vörösök ezen a címen. Sőt, itt is számíthat a klub arra, hogy a szezonbérlettel rendelkezőknek vissza kell fizetnie az elmaradó mérkőzések miatt pénzt, hiszen a hátralevő találkozókat zárt kapuk mögött kell lebonyolítani.
A szponzori bevételek is komolyan megcsappanhatnak, hiszen a klubok mérkőzések és azok közvetítése híján nem tudtak szerződés szerint teljesíteni, sőt, maguk is komoly megszorításra kényszerülhetnek (gondoljunk egy tetszőleges légitársaságra példaként), ami ráadásul a jövőbeni szponzorációs bevételeket hiúsíthatja meg.
A kluboknak jelentős kereskedelmi bevétele származik az eladott mezekből, ajándéktárgyakból, sapkákból, sálakból, pólókból és hasonlókból is. Tekintve például az amerikai munkanélküliségi adatokat, a kényszerszabadságokat, fizetéscsökkentéseket szerte a világban, érthető módon a vásárlóerő is megcsappant, nem beszélve arról, hogy maguk a boltok is zárva voltak. A Liverpool például tavaly 188 milliós bevételt realizált ezen a címen, 34 millióval többet, mint az azt megelőző évben. Idén ezen a soron biztos, hogy alacsonyabb összeg szerepel majd, főleg úgy, hogy a klub éppen most váltott mezgyártót. A New Balance helyett a Nike szállítja a következő szezontól a klub mezeit, és a deal a jelenlegi helyzetben cseppet sem látszik előnyösnek a klub számára. A gyártócserét ugyanis amiatt forszírozta a klub kereskedelmi részlege, mert a Nike olyan bolthálózattal bír szerte a világon, amellyel a New Balance nem ér fel, és az innen származó, az eladott mezek utáni részesedésből kínált jóval magasabb részt (20 százalékot) a Nike, míg a fixen fizetendő rész évi 30 millió font lesz. A Liverpool így a Manchester United gyártói szerződéséhez (ez évi 75 millió font) hasonló volument (évi 60-70 millió fontot) remélt az üzlettől, ám a koronavírus-járvány okozta válság miatt világszerte megcsappanó vásárlóerő felettébb kétségessé teszi ezt a várakozást.
A Liverpool ráadásul februárban mutatta be – majd a járvány kitörése után el is halasztotta a munkák megkezdését – a városi tanácsnak az újabb stadionbővítési terveit, amelyek költségei 60 millió fontot tennének ki.
Összegezve tehát az a klub, amelyik a piacról él meg, kénytelen szembenézni a megcsappanó bevételekkel, miközben a fő kiadást jelentő béreket folyamatosan fizetniük kell, fokozottan menedzselni a rendelkezésre álló készpénzállományt, és néha választani szükséges a hosszú távú sikeres működés megalapozása (Kirkby edzőközpont és az Anfield 61 ezresre bővítése) és a rövid távú sikerek fenntartása (Werner leigazolása) között. Ha egy másik klub viszont folyamatosan támaszkodhat tulajdonosa kiapadhatatlannak látszó pénztárcájára, ráadásul éppen egy éve adta el a legdrágább játékosát, máris érthetőbbé válik, miért mondott le a Liverpool Wernerről, és miért szerezheti meg a Chelsea.
A jelenlegi válsághelyzet arra is rávilágít, hogy bár a futball óriási üzlet, és a topklubok valóban gazdagok, gazdagságuk, üzleti modelljük azonban rendkívül törékeny, és nagyon észnél kell lenni, vagy nagyon mély pénztárcával kell rendelkeznie az egyesületeknek, hogy hosszú távon is zökkenőmentesen tudjon egy klub működni.
