El sem hiszem. E sorok megjelenésekor már csak másfél nap, azaz 36 óra lesz hátra a szavazóurnák megnyitásáig. Nem azért érzek emiatt megkönnyebbülést, mert már alig várom a vasárnap reggel 6 órát, hogy beléphessek a nekem kijelölt körzet egyik fülkéjébe.
Hanem azért, mert végre vége lesz ennek az őrületnek, ami már több mint két éve, a kegyelmi ügy kipattanása és Magyar Péter aktivizálódása óta tart. De tulajdonképpen nem is két, hanem négy éve. Igen, azóta, hogy a Fidesz (a KDNP-vel karöltve) behúzta az újabb kétharmadot, még picit magabiztosabban, mint négy évvel korábban. Amivel nem szűnt meg a plakátháború, csak a választási célzatúak helyére a brüsszelezősek, a sorosozósak kerültek – jobban mondva, kerültek vissza. Mindössze az volt új elem, hogy az EU „sara” ezúttal az orosz szankciók kivetése volt, amelyet a nemzeti konzultáción részt vettek 97 százaléka elítélt.
Normális esetben a választási kampánynak, a plakátok megjelenésének a voksolás előtti néhány hétre kellene korlátozódnia. Sok helyen voltam a világban, de sehol nem találkoztam ilyen sok idővel a választások előtt politikai célzatú hirdetésekkel. Ott hagyták élni az embereket. Persze mindig voltak és lesznek is tüntetések, ha sokan nem értenek egyet a kormány intézkedéseivel – ahogy ezek nálunk is előfordulnak –, s szoktak követelni előrehozott választásokat is, de ha ez nem ért célt, akkor megvárják a ciklus végét, hogy aztán a szavazófülke magányában foglaljanak állást.
Hivatalosan nálunk is csak ötven nappal a szavazás előtt indult a választási kampány, de ez csak azt jelentette, hogy a kormánypártok plakátjai mellett megjelentek immár az egyéb pártokéi is.
A Holdról idekeveredő ebből a permanens, négy éve tartó kampányból arra következtethetne, hogy a kormányon lévő erő a meggyőző fölénye (kétharmad) ellenére fél a hatalma elvesztésétől. Emiatt nem áll szóba például a kormány tevékenységével bármilyen kritikát is megfogalmazó újságírókkal (meg másokkal, például az elemzőkkel, szakértőkkel stb. sem, de én most maradnék a saját kaptafámnál). Ellenzékinek címkéznek, olyannak, akit mások – pártok, Brüsszel, Soros, majd az ukránok, Zelenszkij stb. – mozgatnak. Ami persze sértő, hiszen azt feltételezi, hogy nincs önálló gondolatom.
Fotó: DepositPhotos.com
Még az a régi, még a gyerekkoromból sokszor egymás között elpuffogtatott mondás sem vigasztal, hogy mindenki magából indul ki. Vagyis vannak olyan újságírók, akik nem a saját véleményüket, kérdéseiket, álláspontjukat fogalmazzák meg – sajnos ezt az érzést a Kormányinfón tapasztaltak hétről hétre erősítik, például azzal, amikor egy ott nem lévő ellenzéki politikusról, pártról faggatják a szóvivőt, és még véletlenül sem a kormány munkájáról.
Én annak szellemében tevékenykedek immár több mint három és fél évtizede, ami a szeretett szakmám pont a rendszerváltás előtti megkezdésekor belém égett. Nevezetesen, hogy a média a negyedik hatalmi ág, amely egy demokráciában a másik három klasszikus (törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás) mellett meghatározó ellenőrző és véleményformáló szerepet tölt be.
Ezt gyakoroltam akkor, amikor olyan párt képviselői voltak kormányon, amelyre szavaztam. És akkor is, amikor olyan, amelyre nem. A különbség az volt, hogy 2010-ig szóba álltak velem, azután már nem.
Én már csak olyan vagyok, hogy bízom abban, még megérem, a kormánykritikus, vagy egyszerűen csak kérdező újságíróknak is adnak interjút, meghívják őket a háttérbeszélgetésre, vagyis minden olyan eseményre, mint az eltérő véleményt nem megfogalmazó „kollégákat”.
Az igazi újságíró ugyanis a munkája közben nem kormánypárti vagy ellenzéki, hanem: újságíró.
Csak remélni tudom, bárki is nyerjen vasárnap, ebben (is) lesz változás.
A rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
