Már csak egy "apróság" hiányzik ahhoz, hogy Orbán Viktor elhozza a világbékét

A magyar miniszterelnök „békemissziója” jelenleg éppen talán az ötödik felvonásán van túl, utoljára Donald Trumppal találkozott ebben a sorozatban Orbán Viktor – még a volt amerikai elnök elleni merényletkísérlet előtt, amelyet persze a magyar kormány irányítása alatt álló média rögtön úgy keretezett, mint egy újabb békepárti politikus elleni, a háborúpárti liberális média által felheccelt merénylő által elkövetett támadást.

Orbán turnéja alaposan kiverte a biztosítékot az Európai Unióban, szinte minden napra jut egy hír arról, miként akarják nemtetszésüket kifejezni az európai intézmények vezetői, európai parlamenti (EP)-képviselők, intézmények, vezető európai politikusok. Ha volt is valami remény arra, hogy a soros magyar uniós elnökség valamiféle – ha már itt tartunk – békét, vagy legalább fegyverszünetet hoz a magyar kormány és „Brüsszel” egyre eszkalálódó viszonyában, az legkésőbb akkor foszlott szét, amikor Orbán Viktor gépe földet ért Moszkvában. Az uniós intézmények és vezetők, illetve a magyar kormány közt, ha lehet, még feszültebb lett a viszony, Orbán Viktort pedig egyre nyíltabban tartják és nevezik Putyin bábjának, esetleg hasznos idiótájának mind az EU-n, mind a NATO-n belül, többen pedig már attól sem riadnak vissza, hogy egyenesen árulónak titulálják a magyar kormányfőt.

Ha azonban félretesszük egy pillanatra, hogy mit is jelent mindez Magyarország megítélésére, illetve mondjuk a befagyasztott uniós források formájában a jövőjére is nézve, feltehetjük a kérdést, hogy van-e bármi esélye annak, hogy Orbán Viktor turnéja közelebb mozdítja a világot az oly hőn áhított békéhez. Egyáltalán, milyen békét is akar elérni Orbán Viktor?

A béke feltételei

Mert abban talán meg lehet egyezni, hogy egy sikeres békemissziónak, azaz a háborús felek közti sikeres közvetítésnek van néhány alapfeltétele. Az egyik talán a hitelesség és a bizalom lenne. Közvetíteni egy olyan szereplő tud, akit mindkét (vagy az összes) érdekelt fél elfogad egy ilyen szerepben. Ez ugye Orbán esetében nem áll fenn, nem kell magyarázni, hogy sem Ukrajna, sem a Nyugat nem tartja hiteles és megbízható szereplőnek, de még az is kérdéses, hogy Moszkvában vagy éppen Pekingben többnek látják-e egy tologatható sakkfiguránál.

A bizalmat és a hitelességet adott esetben akár kiválthatja az erő. Azaz egy megfelelően nagy katonai és/vagy gazdasági súllyal rendelkező, a háborúzó felekre nyomást gyakorolni képes szereplő – jelen esetben ez ugye elsősorban az Egyesült Államok és talán orosz irányból Kína lehetne – akár ki is tudja kényszeríteni a békét. Nem kell magyarázni, hogy Magyarország esetén ez a feltétel sem áll fenn.

Marad tehát a minimum, egy reális, a harcoló felek mindegyike számára legalábbis elgondolkodtató béketerv. Laptársunk, a szintén a Klasszis Médiához tartozó Privátbankár egy hosszú, ide kattintva olvasható írásban már kifejtette, hogy béke akkor lehet, ha a felek egy olyan ajánlatot kapnak, amelyről úgy gondolják, a háború további folytatása nagyobb költséggel (legyen ez katonai, politikai, gazdasági, reputációs, illetve voltaképpen ezek valamiféle összege) jár, mint annak elfogadása.

A háborúk általában azért törnek ki és folytatódnak, mert kezdetben mindkét (vagy több) háborúzó állam vezetői úgy vélik, fegyverekkel jobb eredményeket érhetnek el, mint azok nélkül. A két vagy több állam céljai összeegyeztethetetlenek. Azonban ahogy zajlanak a fronton az események, egyre nagyobb gazdasági áldozatokat követel a háború, fordulnak a világpolitika fogaskerekei, folyamatosan változnak ezek a számítások is, és egy ponton általában előáll az a helyzet, amikor már hajlandók a vezetők engedni a céljaikból, és ezek elég közel kerülnek ahhoz, hogy találni lehessen valamilyen kompromisszumot.

A kompromisszum itt nem holmi szóvirág, egy reális béketerv általában egyik félnek sem jó, hiszen a háború kitörésekor kinyilvánított céljait legfeljebb részben teljesíti. De nem is az a cél, hogy mindkét félnek jó legyen, hanem az, hogy a legkisebb rosszat képviselje az adott helyzetben.

Tudni kell, hol vannak a gyenge pontok

Jól látható tehát, hogy egy ilyen békének még a tervezetéhez is szükség van a valós hadi, gazdasági és politikai helyzet minél pontosabb ismeretére. A háborús felek vezetői nyilvánosan természetesen nem fognak őszintén beszélni a gondjaikról, nem ismertetik haderejük és gazdaságuk valós helyzetét, a belső elégedetlenség mértékét, és még sorolhatnánk a tényezőket, amelyek kompromisszumkészségüket befolyásolják – és amelyeket egyébként még ők maguk sem ismernek teljesen pontosan.

Ezek minél jobb megbecsléséhez hírszerzési információk, kiváló háttérelemzők, jól működő diplomáciai hálózat szükséges. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar kormány ezeknek az erőforrásoknak nem igazán van birtokában. Gondoljunk csak a külügy rendszerének orosz feltörésére (és arra, hogy ezt a magyar elhárítás nem tudta megakadályozni), a rendszeresen a kormánypropagandát (és az ezzel sokszor nagyjából megegyező orosz propagandát) kritika nélkül szajkózó „elemzőkre”, a brazíliai magyar nagykövetség és Jair Bolsonaro vendégeskedése körüli botrányra, vagy úgy általában Szijjártó Péter Moszkván és Pekingen kívül mindenhol konfliktust kereső diplomáciai működésére, és még sorolhatnánk.

Kaméleonként változó béketervek

Akkor mégis min alapszik Orbán Viktor béketerve, és mit is ajánl a magyar kormányfő a harcoló feleknek? Röviden: nagyon úgy tűnik, hogy semmin nem alapszik, mivel nincs is ilyen terv.  De akkor miről tárgyalt Orbán Viktor Kijevben, Moszkvában, Pekingben, és a „békemisszió” többi állomásán? Ez nagyon jó kérdés. Úgy tűnik, hogy mindenhol másról beszélt.

Kijevben feltehetően – bár erről ő szemérmesen nagyon keveset, Zelenszkij pedig egyáltalán nem beszélt – valamiféle határidőhöz kötött tűzszünetre igyekezett rávenni az ukrán elnököt.

„A nemzetközi diplomácia szabályai lassúak és komplikáltak. Azt kértem az elnök úrtól, hogy fontoljuk meg, nem lehetne-e a sorrendet megfordítani és egy gyors tűzszünettel fölgyorsítani a béketárgyalásokat. Egy határidőhöz kötött tűzszünet, amely lehetőséget ad a béketárgyalások felgyorsítására: ennek a lehetőségeit mértem föl”

– mondta a magyar miniszterelnök a tárgyalások e részéről. Hogy ez pontosan miként működne a gyakorlatban, nem tudjuk, de Ukrajna eddig következetesen elutasított minden, egy feltételekhez nem kötött, az orosz hódításokat mintegy szentesítő tűzszünetet. Már az is udvarias gesztusnak tekinthető, hogy Zelenszkij erre a felvetésre nyilvánosan nem reagált semmit – valószínűleg nem így lett volna, ha tudja, hogy tárgyalópartnere három nappal később már Vlagyimir Putyin oldalán fog mosolyogni Moszkvában.

Ahol aztán a magyar kormányfő az orosz elnök mellett állva végighallgatta, hogy Putyin Ukrajnával kapcsolatban elismétli a szokásos szólamait az emberi jogok ukrajnai megsértéséről, vagy a NATO által megsértett orosz biztonsági érdekekről.

Orbán szokás szerint a tárgyalások és a diplomácia fontosságáról beszélt, majd a „magyar modellt” ajánlotta a nyugati vezetők figyelmébe. Ami szerinte azt jelenti, Magyarország „tagja a NATO-nak és az EU-nak, és közben kiváló kapcsolatokat tudunk ápolni Oroszországgal. Igaz, ehhez kölcsönös tiszteletre van szükség.”

Arról is beszélt Orbán Viktor, hogy szerinte jelenleg mi a béke legfőbb akadálya:

„Az orosz biztonsági igények, valamint a NATO-tagállamok készsége, hogy ezeket megadják, egyelőre messze vannak egymástól. Ez a távolság bár jelentős, de nem áthidalhatatlan. Lehetséges olyan megállapodást kötni, amely garantálja a békét, Oroszország biztonságát és elfogadható a NATO-tagállamok számára is.”

Vegyük azért észre, hogy Ukrajnát tulajdonképpen nem említette Orbán Viktor Moszkvában. Azzal, hogy az ukránokat gyakorlatilag önálló akarat és befolyás nélküli báboknak tekinti, és az orosz biztonsági igények emlegetésével a magyar miniszterelnök Moszkvában tulajdonképpen az orosz álláspontot-világképet tükrözte.

Az orosz elnök erre válaszul újra elsorolta az orosz sérelmeket és vádakat, végezetül pedig az Oroszországnak is megfelelő békéről szólva elmondta, hogy egyelőre „nem állok készen arra, hogy erről a megoldásról beszéljek”, és azt is világossá tette, hogy a nemzetközi jogot megsértve Oroszországhoz csatolt területek (a Krímen kívül négy, különböző mértékben jelenleg is ukrán ellenőrzés alatt álló ukrán régió) ügyében nem hajlandó engedni, ugyanis ezeket szuverén orosz területnek tekinti. A NATO és az EU tagállamai túlnyomó többségükben – talán a Krímen kívül – nem hajlandók engedni az orosz területi követeléseknek, ahogy természetesen Ukrajna sem.

Kínában aztán Hszi Csin-ping oldalán a kínai béketervet méltatta a magyar miniszterelnök, amely ugyan önmagában valóban egy tárgyalási alap lehetne (ha például tisztázzák, hogy az első, az országok szuverenitásának tiszteletben tartásáról szóló pontja csak Ukrajnára vagy az Oroszország által elcsatolt területekre is vonatkozik), de a jelen formájában és a jelen helyzetben sem az orosz, sem az ukrán igényekkel nem kompatibilis.

Amerikai módra?

Végezetül Orbán Viktor tárgyalt Donald Trumppal is, akiről azt állította, megválasztása esetén egy kész, részletesen kidolgozott béketerv mentén járna el – csak éppen az nem derült ki, mi is szerepel ebben a tervben. A Trump környezetéből kiszivárgott információk szerint egyébként valami olyasmiről lehet szó, hogy Ukrajnát az amerikai fegyverszállítások leállításának, Oroszországot pedig ezek növelésének fenyegetésével kényszerítenék tárgyalóasztal mellé. De arról, hogy mi lenne a tárgyalási alap, mit javasolna Trump mondjuk az ukránoknak nyújtott biztonsági garanciák, Ukrajna NATO-tagsága, az annektált ukrán területek vagy éppen fizetendő kártérítések tekintetében, semmit sem tudunk.

Azonban az sem világos, hogy Orbán teljes mellszélességgel a Trump-féle rendezés híve lenne. Ennek ugyanis ellentmond, hogy többször is arról beszélt, „békemissziójától” már a „következő hetekben”, tehát mondjuk legfeljebb őszig valamiféle eredményt remél, márpedig Trumpot még megválasztása esetén sem iktatják be jövő januárig. Aztán – utoljára éppen múlt csütörtökön, az Európai Politikai Közösség csúcstalálkozóján – azt is elmondta néhányszor, hogy szerinte az EU-nak az amerikai külpolitikától független, „saját, európai megközelítést” kellene alkalmaznia.

Ugyanitt a magyar miniszterelnök béketeremtési erőfeszítéseiről kijelentette:

„Jól állunk, haladunk vele, nem egyszerű, ha van szembeszél, de egyelőre minden lépést megtettünk a tervek szerint.”

Majd hozzátette: „Haladok lassan, de emésztik. Remélem, hogy a következő lépésekkel előrébb juthatok.”

Együtt dübörgünk

Előrébb, de mégis merre? Természetesen elképzelhető, hogy mindezek ellenére létezik egy szupertitkos, részletesen kidolgozott magyar béketerv, de lássuk be, nem túl valószínű, hogy a magyar diplomácia képes lett volna egy ilyet összeállítani, ahogy az is, hogy ez olyan titokban tudott volna maradni, hogy egyetlen pontját sem ismerjük.

Nagyon úgy néz ki, hogy Orbán Viktor nagy békemisszója lényegében azon alapul, hogy „tessék szépen tárgyalni, beszélgetni, abból csak kisül valami, mert hát a háború nagyon rossz dolog”. Arról, hogy miről is kellene tárgyalni, Orbán Viktor tulajdonképpen semmilyen értékelhetőt nem mondott, tárgyalópartnereinek elképzelései pedig továbbra is teljesen összeegyezhetetlennek tűnnek.

Mindez legfeljebb arra lehet jó, hogy ha valamilyen csoda vagy katasztrófa folytán az orosz és az ukrán célok valóban áthidalható távolságba kerülnek, és ezt a távolságot sikerül is egy kompromisszumos megoldással áthidalni, akkor a magyar miniszterelnök elégedetten közölhesse: ő pontosan ezt mondta végig, tessék, nem is volt olyan nehéz, ugye?

Vagy ennél azért többről lenne szó? Paradox módon a jellemzően általában csak a szavazótábornak szánt üzeneteket mantrázó péntek reggeli rádiós „interjújában” viszonylag nyíltan beszélt a miniszterelnök arról, hogyan is nézne ki a béketeremtés. Először is elismerte, amire fentebb mi is utaltunk:

„Tehát nem arról van szó, hogy majd von der Leyen vagy valaki más az oroszok lelkére beszél, vagy a másik oldalról valaki az ukránok lelkére beszél, és azok belátják, hogy a béke jobb, mint a háború. Mind a két fél úgy gondolja, hogy ő a háborún nyerhet. Azt gondolják, hogy az idő az ő oldalukon van, a háború folytatása nekik hoz előnyt. És persze majd egyszer lesznek béketárgyalások is, de a kérdés az, hogy ki milyen erőben ül majd az asztalnál. És mind a két fél azt reméli, hogy az előtte álló időszakban a másik rovására és a saját javára szerez majd teret, előnyt, és ez javítja a helyzetet majd a ki tudja mikor, egyszer, ha nem lépünk, akkor sok-sok év múlva esedékes béketárgyaláson.”

Akkor tehát mit kellene tenni Orbán Viktor szerint? „És ha a háborúzó felek nem akarnak békét, akkor azt a kérdést kell föltenni, hogy a világ nagy erőközpontjai hajlandóak-e közösen föllépni a békéért. […] Nem mondom, hogy kényszeríteni kell, mert ez nem egy helyes kifejezés, de rá kell őket vezetni, el kell őket vinni, a háborúzó feleket annak a megértéséhez, hogy az egész világ elvárja, nem kéri, könyörög, belátást kér, elvárja, és erővel érvényt is fog szerezni annak, hogy béketárgyalásnak márpedig lenni kell. Három ilyen szereplő van: a kínaiak, az amerikaiak, meg mi, az Európai Unió. Ha ez a három erőközpont egy nyelven beszél, és megegyezik egymással, hogy márpedig békének lenni kell, akkor el tudjuk vezetni a háborúzó feleket oda, hogy leüljenek egy tárgyalóasztalhoz, és legyen tűzszünet.”

Ezzel a megközelítéssel azonban vannak problémák. Ukrajnára valóban erőteljes nyomást tud gyakorolni a nemzetközi közösség, hogy hagyja abba, de legalábbis függessze fel a háborúskodást. Nyugati katonai és pénzügyi támogatás nélkül az ukrán haderő tényleg korlátozott ideig lenne képes szervezetten harcolni az orosz haderő ellen. De Oroszország esetében más a helyzet. Kína képes lenne megnehezíteni Oroszország dolgát, hogy folytassa a háborút, de a hatás nem hónapokban, hanem években mérhető lenne, az orosz gazdaság és hadiipar egy jó darabig önmagában is képes lenne még valamilyen szinten fenntartani az orosz háborús erőfeszítéseket. Ahogy maga Orbán Viktor is többször elmondta, Oroszország még ebben a kivéreztetett, meggyötört formájában is nagyhatalom, ráadásul nukleáris arzenállal rendelkező nagyhatalom.

A fenti szcenárió tehát azt jelentené, hogy ahhoz a bizonyos tárgyalóasztalhoz az oroszok ülnének le az erő pozíciójában. Ők tartanak megszállva ukrán területeket, ők lennének képesek egyedül is folytatni a háborút. Várható tehát, hogy hajlandóak lennének egy tényleg hosszútávú békét lehetővé tévő kompromisszumra?

A másik érdekesség abban, amit Orbán Viktor mondott, hogy azt is elismerte, nem sok értelme van a felek „lelkére beszélni”. És hogy a három nagy erőközpont, amely valódi változást érhet el, az az Egyesült Államok, Kína, illetve az Európai Unió. Jelen állás szerint Orbán Viktornak egyiknek a politikájára sincs valódi ráhatása. Trump még csak reméli, hogy az elnökválasztás után ő lesz döntési pozícióban, de az amerikai exelnökről egyébként is többször bebizonyosodott, hogy alapvetően csak az erőt tiszteli, márpedig Magyarország erőt éppenséggel nem tud felmutatni az Egyesült Államok irányába. Hszi Csin-pingről remélhetőleg senki sem gondolja, hogy a „lelkére lehet beszélni”, Kína nyilvánvalóan a saját hosszútávú érdekei mentén, például éppen az esetlegesen Trump vezette Amerika ellen eszkalálódó kereskedelmi háborúra készülve cselekszik. Az Európai Unióban pedig odáig jutott Orbán Viktor, hogy jelenleg még akkor is inkább az ellenkezőjét tennék a brüsszeli vezetők annak, amit ő javasol, ha az egyébként egyértelműen a tökéletes megoldás lenne.

Ha tehát valamilyen formában mégis bekövetkezne egy Orbán Viktor által felvázolt helyzet, akkor is legfeljebb a viccbeli, a hídon az elefánttal együtt átmenő kisegérhez hasonlóan azt mondhatná el a magyar miniszterelnök a világ nagy erőközpontjairól, hogy „halljátok, milyen hangosan dübörgünk és milyen szép békét teremtettünk?”