Egy esemény, amely százezreket vonzhat a Hősök terére

Petrovics Elek, aki több mint húsz éven át (1914-1935) igazgatta a Szépművészeti Múzeumot (SzM), egy alkalommal azt írta: „…az irányításom alatt működő múzeum az európai múzeumok másodvonalában az elsők közt van …”. Valóban, a vezető német, angol, francia, spanyol, észak-amerikai, vagy bécsi múzeumokkal nem vehette fel a versenyt, ahogy ma sem. Petrovics főként a múzeumi anyagerősségére utalt. Van azonban egy múzeumi műfaj, amelyben versenyre lehet kelni a legkiválóbbakkal és leggazdagabbakkal, ez pedig az időszakos kiállítások sora, ahogy a bevezetőben olvasni lehet (csak a legutóbbi évben bemutatott anyagot illetően). A bécsi Kunshistorisches Museum tavalyi Rembrandt kiállítását sem látták többen, mint az SzM Munkácsy bemutatóját. Most pedig egy hozzá képest 400 évvel korábbi festőművész időszakos kiállítása lesz az a művészeti mágnes, amely újabb százezreket vonz a Hősök terére.

Vajon miért? Ugyan kit érdekelne egy félezer évvel ezelőtti szentképfestő? Főként egy olyan, akiről azt sem tudjuk, hogy kiféle-miféle volt? Hogy magyar volt-e, vagy hottentotta? Hogy azon a néhány oltárképen kívül, amelyet ismerünk, és amelyen csak a két betű, meg talán egy évszám szerepel, és ezért úgy véli a művészettörténet, hogy elkövetőjük az a bizonyos festő lehetett? Az a bizonyos, akiről semmi mást nem tudunk bizonyosan? Az, aki – ha voltak egyáltalán más művei – csak a már említett oltárképpel vétette észre magát? Na és hol lakott? Hol élt? Kinél, kitől tanult? Hogy vetődött az akkori Magyar Királyságba? Ki rendelte tőle ezt a művet? S ha ennyire jó volt, miért nem kapott több megrendelést?

Nemcsak ezeket, hanem száz, hasonló kérdést is fel lehet tenni M S mesterrel kapcsolatban, és ha a műveiből rendezett kiállítás nem arról szól, hogy egymás mellé rakják a bizonyosan általa festett képeket, mellétesznek néhány további, esetleg neki tulajdonítható művet, akkor elindulhat a közönségmágnes. Amit feltétlenül meg kell előznie egy tudásmágnesnek. Vagy mondhatnánk tudósmágnesnek is? Jó, mondjuk és egyúttal magyarázzuk is.

Arról van szó, hogy a különböző humán tudományokban az utóbbi években, egy­-két évtizedben elindult egyfajta szemléletváltás az adott ismeretanyagban (történettudomány, régészet, irodalomtörténet, nyelvészet, történeti néprajz, stb.). Ez azt jelenti, hogy a modern, eddig talán nem létezett, de mindenképpen a természettudományok felől érkező eredmények bevonása és alkalmazása a humán tudományok egyre szélesebb körébe, segítette a tudósokat a kutatómunkában. Emellett újfajta gondolkodásra is késztette a humán tudományok művelőit. Hogy a művészettörténet társtudományaiból vegyünk példát, már csak azért is, mert a régészet és a történettudomány örömmel fogadja és alkalmazza az óriási léptekkel fejlődő archeogenetika újabb és újabb eredményeit. Ez a tudomány természetesen jóval kisebb mértékben tudja segíteni a művészettörténeti kutatásokat, de ha szükséges, akkor van helye. Sokkal fontosabb, hogy az egyes festők életművét, vagy egy-egy mű létrejöttének körülményeit kutató művészettörténészek bevonják kutatásaikba a restaurátorok munkáját, amely elsősorban kémiai és fizikai eredményekre alapozott tudomány napi gyakorlata. Márpedig ez rendkívül nagy segítség a képzőművészeti alkotásokkal (festmény, grafika, szobor, stb.) való felfedező és ténymegállapító munkában. Például, hogy milyen anyagra festettek, rajzoltak, és milyen eszközzel. Milyen anyaggal hagytak nyomot rajta. Ebben az irányban tanulmányok sorát lehetne írni. 

Ehelyett inkább nézzünk másik irányba, mert már eddig is arról volt szó, hogy mi mindent lehet látni MS mester néhány festményén kívül (az előző sorokban említetteket például a kiállítás utolsó termében). Az alapállás úgy szól, hogy nem tudjuk: MS mester ki volt, hogy hívták, mikor született, merre járt, mit csinált, meddig élt? És mégis kiállítást csinálunk az ismert műveiből, valamint azokból a további festményekből és grafikákból, amelyeket esetleg neki tulajdoníthatunk. És akkor ezt hogy csináljuk meg úgy, hogy a szűken vett szakmának is mondjunk-mutassunk valamit, no meg a közönségnek is élvezetet nyújtsunk?

Természetesen úgy, hogy rögtön a bejárat közelében elhelyezünk egy időskálát, amelyen az európai és magyar történelem olyan eseményeit tüntetjük fel időrendi sorrendben, amelyek körbeveszik azt az időszakot, amely M S mester működése táján lehetett, Hunyadi Mátyás halálától a török hódítás kezdetéig (1490-1541). Vagy például bemutatjuk, hogy miért a felvidéki bányavárosok (Selmec-, Körmöc-, Besztercebánya) voltak a komoly művészi teljesítmények mestereinek megrendelői. Néhány hete az aranyforint 700 éves jubileuma alkalmával részleteztük ezt a kérdést.

Vagy: mivel a Szent Katalin templomot (amelyben az M S jelzéssel és 1507-esévszámmal jelzett képek a főoltár triptichonját díszítették) a század közepén a török fenyegetés miatt átépítették, a főoltárt lebontották és a festmények szerteszét széledtek (az 1800-as évek végén még a nagyhírű Lille-i múzeumba is került belőlük), azóta most először tudták összeszedni közülük azt a hetet, aminek a nyomát lehetett követni. Közel ötszáz év után most először voltak együtt. A nagy pillanat kissé bulvárízű szenzációja helyett nézzük inkább egyrészt a szakma, másrészt a kiállítás látogatóinak ismeretszerzése felől.

M S mester életművéből mostanáig csak azokat lehetett az ő keze munkájának nyilvánítani, amelyeket legalább a szignójával ellátott. Most azonban a biztosan általa alkotott művek alapján szét lehetett nézni az európai és észak-amerikai múzeumok gyűjteményeiben, raktáraiban, valamint magángyűjtőknél, hogy hol vannak alkalmasint jelöletlen, de stílusukban, megformálásukban, témaválasztásukban és megfogalmazásukban hasonló rajzok, metszetek, festmények, amelyek bizonyos jellemzők alapján meggyanúsíthatók M S mester keze nyomával.

Alaposan át lehetett tanulmányozni olyan rajzokat, metszeteket, amelyek Albrecht Dürer hatását mutatták, esetleg a korabeli nagy német festő- és grafikusművészekét (Schongauer, Wolgemut).

Így aztán fokról fokra, lépésről lépésre mind közelebb és közelebb lehetett kerülni ahhoz, hogy tudományos biztonsággal ki lehessen jelenteni: ez és ez a festmény, grafika, metszet M S mesternek tulajdonítható mű. Az adott művet alaposan megkutatva, írott dokumentumokat kikeresve egyre közelebb és közelebb lehetett jutni annak a kérdésnek a megoldásához, hogy ki is volt valójában M S mester. Hogy hol lakott, hol dolgozott, hogyan élt. 

Az egész művészettörténészi kutatómunka valójában hasonlít egy nyomozáshoz, amikor a megfelelő szakemberek eltűnt személyek után nyomoznak. Ebben az esetben azonban az eltűnt személynek mintegy félezer éve nyoma veszett, és sok jel arra mutat, hogy a keresett személy saját maga tüntette el a festői élete nyomát. Mindaz, amit a művészettörténészeknek sikerült kideríteniük, egyelőre még alig több, mint feltételezés: ezt ők maguk is tudják. Mint ahogy azt is, hogy még rengeteg további munka szükséges a teljes és tudományos bizonyossághoz. Ezt ugyancsak jól tudják, de körülbelül félúton a teljes bizonyossághoz mégis érdemes volt egy ilyen kiállításon bemutatni az eddig elért eredményeket. Részint a szakmának, részint pedig az érdeklődő közönségnek, mert az eddig elért eredmények látványosak és jó irányba mutatnak. Pontosan ez az a közbülső állomás, amikor nem szabad az elért eredményekre ráülni és sütkérezni a félút elérésének kétes dicsőségében. Helyette keményen tovább kell dolgozni az eddigiek szerinti gondolatmenetben és gyakorlatban, majd egy idő múlva (ami akár 10-20 év is lehet) le lehet aratni a babérokat.

Petőfi Sándornak van néhány örökérvényű sora:

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel…