Tudja, honnan származik a forint elnevezése?

Vágjunk a közepébe: az Anjou házból származó Károly Róbert uralkodásának idején, 1325-ben verték az első magyar aranypénzt, a forintot, amely nevét a Firenzében, 1252-ben kibocsátott fiorino után kapta, igaz, hogy akkor már több itáliai város, valamint Franciaország és Anglia is bevezette. A XIII-XIV. század fordulóján az Európa-szerte elindult gazdasági, valamint az annak nyomán kialakuló kereskedelmi fellendülés, a városiasodás nyomán szükségessé vált mindenütt egy értékálló és értékes valuta bevezetése és az Anjouk nápolyi házából származó királyunk, aki az utolsó Árpád-házi uralkodót, III. Andrást követően került a trónra, nyilvánvalóan magával hozta azt a fajta gondolkodást, amely lehetővé tette ezt a – gazdaságilag és társadalmilag is – fontos lépést.    

Ahhoz, hogy jól értsük, miről is van szó, kicsit hátrébb kell lépnünk az időben. Még csak nem is Szent Istvánig, akinek uralkodása elején jelent meg az első magyar pénz, a róla elnevezett ezüst dénár, amely még az ő uralkodása alatt, utódjainak az idejében pedig még erősebben értékét vesztette. Ennek sokféle oka volt, a történettudomány alaposan feldolgozta. A legközismertebb közülük az a tevékenység, amelynek során az érmék tulajdonosai vékonyan körbevágják az ezüstpénzt, amelynek eredeti súlya 1,26 gramm, átmérője 22 milliméter volt (ha ezzel az érmével fizettek, az kevesebbet ért, de a lenyírt ezüst az övék maradt). A korai Árpád-korban még nem terjedt el a Kárpát-medencében a fémpénz, mint fizetőeszköz, helyette az úgynevezett „természetes fizetőeszköz” volt szokásban és érvényben, ami a korábbi, nagyállat-tartó nomád társadalomban gyökerezett.

Kristó Gyula történész így írt a korabeli természetes fizetőeszközről: „István törvényeinek egyszeri átolvasása világossá teszi számunkra, hogy a Kárpát-medencei népesség legfőbb értékmérője még nem a pénz volt, hanem a tinó, vagyis a fiatal (még igába nem fogott) ökör.”

Ennek pedig ott találjuk az előzményét, hogy a vándorlás során a nomád állattenyésztő törzsek, majd a honfoglalás után a Kárpát-medencében letelepedett nép nem használta a fémpénzt fizetőeszközként, hanem termékcsere folyt. Az arany-, vagy ezüst bizánci vagy más kibocsátású (például arab) fémpénzeket, ha kaptak is az áruik, vagy a termékeik ellenértékéül, ékszerként, vagy díszként használták, esetleg beolvasztották és használati tárgyakat öntöttek belőlük. Nem volt érték a számukra, ezért lehetett a temetkezések régészeti feltárása során sok nemesfém pénzt a sírokban találni. A „kalandozások” során szerzett különféle nyugat-európai pénzek is hasonló sorsra jutottak.

A szabad, nomád társadalmakban az uralkodó nem szedett adót. Hogy is tehette volna? Ha megpróbálja, akkor a megadóztatni szándékozott család kapja magát és odébb költözik. Adót csak letelepedett, huzamosabb ideig helyben élő népségtől lehet szedni, szabad nomádoktól nem. Ezért – még ha hűséget fogadtak is fejedelmüknek, de – nem lettek alattvalói. Alattvalók a meghódított, más népek tagjai voltak. Ők adóztak is. Még alávetettnek sem kellett lenniük, hiszen az éves adókkal megvásárolták a szabadságukat, mint például a szászok, akik a 933-as merseburgi csata után már nem fizették.    

Az Árpádkor utolsó fél évszázadában, de főként IV. Béla uralkodása (1235-1270) után egyre erősebb lett a pénzforgalom összevisszasága, szinte párhuzamosan az akkori oligarchák hatalmának növekedésével. Ennek erős bizonysága, hogy az 1301-ben utód nélkül elhunyt utolsó Árpád-házi király, III. András halála után a Károly Róbert pártján álló főnemesek megkoronázták, de valójában csak az évtized végére ismerték el királynak, végül 1310-ben a valódi koronával megkoronázták Székesfehérvárott. A mellékelt térképen jól látható, hogy az országnak mekkora részén volt kizárólagos, szinte uralkodói hatalmuk ezeknek a kiskirályoknak, akiket Károly Róbertnek hosszú évek során, egyenként kellett legyőznie. Szent Istvánhoz, vagy a mások által honalapítóként elismert IV. Bélához hasonlóan lecserélte a főnemesség nagy részét azokra az alacsonyabb nemesi sorból kiemelt, hozzá hű emberekre, akikre bízvást támaszkodhatott. Még így is merényletet követett el ellene 1330-ban Zách Felicián, a korábban elhunyt Csák Máté bizalmasa. A király megmenekült, a merénylőt és családját kíméletlenül megölték, kiirtották.

A hatalmi helyzet megszilárdulásával párhuzamosan igyekezett úrrá lenni a gazdasági helyzeten is (jellemző, hogy a kiskirályok a saját birtokukon, amely több vármegye nagyságúra is kiterjedhetett, saját pénzt verettek). Ebben segítségére volt, hogy a korábban ugyan már felfedezett és csordogálóan üzemelő körmöcbányai helyszínen pénzverdét alapított a hozzárendelt jogosultságokkal, 1325-től fokozatosan, átgondoltabb, átfogó intézkedéseket léptettek életbe. A több lépcsőben, 1325-1338 között végrehajtott reform eredményeképpen kiszorult a pénzüzletekből a korábban használatos ezüstdénár és ezüstrúd. Új, nagy értékű arany- és ezüstpénzek verését irányozták elő, ezért az ország gazdaságát 1325-ben aranyvalutára állították át. Megszüntették az évenkénti pénzújítás káros rendszerét, a kamarai haszon pótlására új adónemet vezettek be, a rendes telekadót. A magyar aranyforintok verését a budai verdében „firenzei mintára” 1325-ben kezdték meg. Ezt bizonyítja, hogy az olmützi püspök alig egy évvel későbbi végrendeletében már kilencven magyar királyi aranyról rendelkezett. Körmöcbányán 1327-28-tól kezdődött a pénzverde munkája, (ez a műhely a mai napig működik, igaz, hogy már csak emlékpénzt állítanak elő benne).

Károly Róbert aranyforintja nemcsak kinézetében utánozta a firenzei előképet, hanem a tartalmában is. Ez azt jelenti, hogy kevés híján 24 karátos tiszta aranyból volt az alapanyaga. Pontosabban 0.9698 százalékos (mondhatnánk: 23 karátos) aranyból, amire azért volt szükség, mert a színarany súlyra nehéz ugyan, anyaga viszont puha, és ezért gyorsan kopik, ezüsttel ötvözve azonban kevésbé. Károly Róbert aranyforintjának a teljes súlya 3,55, színsúlya 3,52 gramm volt, ami úgy állt össze, hogy a zsinórmértéknek vett budai (vagy bécsi) márka, amely akkoriban súlymérték volt és mai méreteink szerint 245,53779 grammot nyomott (innen eredezik a máig használt uncia, ma is így mérik a tőzsdéken az aranyat). Ebből a precízen kimért aranylemezből 69 darab aranyérmét kellett előállítani – így jött ki az egyes érrmék súlya.

Hogy a pénzérme jó minőségű legyen, ezért Itáliából hozatott mesterembereket és őket Körmöcbányán telepítette le a Csehországból és Sziléziából származó mesterekkel együtt. Így nemcsak a hazai gazdasági és pénzügyi körülményeket szilárdította meg hosszú időre, hanem egész Európában elfogadottá ette a magyar forintot. Az ő idejében a XIV. századi magyar aranybányászat és aranymosás (nem pénzmosás!) mai súlymértékben évi 1000 kilogramm aranyat állított elő, Csehország évi 100 kilogrammot, Európa összes többi országa további 100 kilogrammot. Ez az előny Amerika felfedezése és (főként Dél-Amerika) aranyának Európába hozásáig tartott, de Magyarország Hunyadi Mátyás utáni lejtmenetéről nem Kolumbusz Kristóf tehet.