Aki ránéz arra a krikszkrakszra, ami a Sotheby’s június végi londoni aukcióján bukkant fel, bizonyára azt hiszi, hogy a kép ára legfeljebb egy pohár sörével vetekedhet. Ha tréfának tekinti a dolgot, azt is mondhatja, hogy egymilliót ér. Esetleg, ha nagyon dörzsölt, úgy nyilatkozhat, hogy bármennyit megér és ezen persze jót nevethet.
Az világosan látszik, hogy az említett alkotást (nevezhetjük falfirkának is) nem tubusból spriccelték, hanem valamilyen vékony, egyenes vonalakat hagyó eszközzel készítették. Igaz, a falfirka ritkán szokott megfelelni a festmény műfaji követelményeinek. Ha jobban szemügyre vesszük, akkor az is kiderül, hogy aki ezt oda mesterkedte, határozott vonalakat húzott. Vagyis biztos kézzel valósította meg, amit akart. Ha pedig még tovább nézzük, azt is felfedezhetjük, hogy a színeket nem véletlenül vagy kapkodva választotta ki. Előbb-utóbb az is feltűnhet, hogy a vékony vonalakon kívül satírozások is láthatók a felületen, és ezek segítségével mintha egy fej, halálfej vagy koponya tűnne ki a kavalkádból.
Aki sok falfirkát látott már életében és nemcsak látta, hanem nézte is ezeket, bizonyára felfedezte, hogy készítőik értékelhető tehetséggel, jó színérzékkel és szerkesztői készséggel bírnak. A műalkotás szerkesztését, felületen való elhelyezését, annak biztos egyensúlyát vagy szándékos kibillentését, valamint a színkezelést, a színharmóniát vagy szándékos diszharmóniát képzőművészeti egyetemeken, főiskolákon és tanfolyamokon tanítják. Vagyis mindez megtanulható, elsajátítható.
Vannak azonban olyan embertársaink, akik mindenféle okítás nélkül tudják ezeket: a falfirkászok egy része az ösztönös tehetségek közé tartozik. Aztán, hogy mire használja a tehetségét – feltűnésre, balhéra, világmegváltásra vagy csak tudatni akar valamit a környezetével – az ő dolga, a saját elhatározása. Ezek a „krikszkrakszok” aztán elkopnak vagy lekopnak, lemossák vagy átfestik legtöbbjüket, és ezzel feledésbe is merülnek.
Zajos siker, avagy miből lesz a cserebogár?
Az a falfirka viszont, amiről korábban szót ejtettünk, olyan műalkotás, ami a Sotheby’s június 24-ei londoni árveréseinek egyikén bukkant fel félszáz társával együtt. Aznap este el is kelt, mégpedig 5,4 millió angol fontért, ami mai árfolyamon valamivel több, mint 2,5 milliárd forint. Ez majdnem a legmagasabb leütési ár volt aznap este, és ha a szokásos százalékot is hozzátesszük (ezt a
hazai aukciós házak közvetítői díjnak nevezik), akkor a vételár meghaladta a 6,6 milliárd fontot, ami 3 milliárd forint feletti összeget jelent.
Ez a falfirka nem akármilyen társaságban volt. Közvetlenül előtte egy Picasso-kép kelt el, az utána következők pedig a XX. század nagyjai: David Hockney, Roy Lichtenstein, Tamara Lempicka és Man Ray voltak, a korábbi évszázadból pedig Claude Monet, Jean Dubuffet, Alfred Sisley, Camille Pissarro, Henry Matisse, Pierre-Auguste Renoir és mások művei is kalapács alá kerültek. De hát akkor ki is ez művész, aki ilyen előkelő társaságban is sikeres tudott lenni? Jean-Michel Basquiat, aki 1960-ban született New Yorkban és ott is halt meg 1988-ban. Az említett, olajkrétával papírra rajzolt, 61,6x45,8 centiméteres tétel pedig „Cím nélkül”, illetve „Indián fej” címmel futott.
Basquiat élete és halála
Szülei Haitiből és Puerto Ricóból vándoroltak be, majd Brooklynban telepedtek le. Basquiat tízéves korától kezdve alkotott, főként a street art műfajában: bátran és szabadon. Húszéves korában kezdett ráterelődni a közfigyelem, a galériások és a műkritkusok is ekkor figyeltek fel rá. Az igazi áttörést az hozta, amikor megismerkedett Andy Warhollal, aki barátjául fogadta, és amikor a legmenőbb galéria tulajdonosa, Larry Gagosian kiállítást rendezett számára és megvette a műveit. Kiállításai voltak Amerika-szerte és Nyugat-Európában, együtt dolgozott Andy Warhollal. Egyre felkapottabb lett: a nyolcvanas évek végén évi másfélmillió dollárt keresett. Szinte végzetszerűen rászokott a drogra. Túladagolásban halt meg négy hónappal a 28. születésnapja előtt.
Basquiat sokat dolgozott, számos műve lett fontos gyűjtemények darabja, több alkotása került múzeumba. Mintegy tízéves alkotói életműve korai halála után felértékelődött, és jócskén emelte az életében is felkapott művész alkotásainak árát.
A Sotheby’s árverésén részt vevők többsége telefonos kapcsolattartók segítségével licitált, és ami még érdekesebbé tette az eseményt, az az volt, hogy egyenes közvetítésben tették lehetővé az érdeklődők számára.
A felsorolt impresszionista és modern klasszikusok művei már a becsérték-megállapítások során sem érték el a XX. század második felében élt és alkotott modern művészek képeinek árát, ennek ellenére volt olyan tétel – például egy-egy
Sisley, vagy Renoir festmény –, ami el sem kelt az igazán nem csillagászati előzetes várakozás besorolásán.
Egy merész újító
A legmagasabb vételára egy Tamara Lempicka-festménynek volt, amely az art deco jellegzetes csúcsművei közé tartozik. A Magyarországon aránylag kevéssé ismert lengyel származású festőnő (1898-1980) műve, A szép Rafaela 1927-ben készült, olajfestékkel, 64,2 x 91,3 centiméteres vászonra festve. Ez a festőnő életművének egyik legismertebb darabja. Visszaemlékezése
szerint a párizsi Bois de Boulogne-ban sétálva arra lett figyelmes, hogy az előtte sétáló nőt a szembejövő férfiak kivétel nélkül alaposan megbámulták. Lempicka ezért sietve megelőzte és meggyőződött a szépségéről. Megszólította és felajánlotta, hogy lefesti. Azután egész évben őt festette.
Ezekkel az aktképekkel lett nemzetközileg ismert és elismert. Az még az art deco időszakában is ritkaság volt, hogy festőnő ilyen erőteljesen erotikus, már-már pornográf aktot fessen, és a leplezetlen, őszinte megfogalmazás erősítette a Rafaeláról festett
képek sikerét. A több mint fél évszázados pályafutásának legsikeresebb művei mai napig az art deco korszakban készült festményei. A szép Rafaela még Picasso festményénél is magasabb áron kelt el: közel 7,5 millió angol fontot, vagyis nagyjából 3,5 milliárd forintot adtak érte. Ebből azt a tanulságot is bátran levonhatjuk, hogy a nemzetközi műkereskedelemben nincs
uborkaszezon.
