Az öt évvel ezelőtt felújított és díszesen helyreállított Román Csarnok (román, mint európai művészeti-építészeti stílus) átadása óta példátlan esemény kezdődött múlt kedden a Szépművészeti Múzeumban. Az 1945-ös ostromban tönkrement és a háború utáni ideiglenes helyreállítást követően raktárként szolgáló reprezentatív épületrész átadása eredeti céljának megfelelően régi adósság volt.
Hasonló (ha nem is háborús) tartozás volt a grafikai kiállítótér rendbehozatala és modernizálása is. Hogy ezt miért tarthatjuk fontos eseménynek, ahhoz érdemes felidézni a Szépművészeti Múzeum emblematikus igazgatójának, Petrovics Eleknek (1873-1945) az irányítása alatt álló intézményre vonatkozó szavait. Petrovics 1914 és 1935 közt volt meghatározó egyénisége nemcsak a Szépművészeti Múzeumnak, hanem a két világháború közti teljes magyar múzeumi életnek is. Szerinte „… a Szépművészeti Múzeum a világ legjobb múzeumai közt kétségtelenül a másodvonalban az elsők közé tartozik. Ez alól a grafikai gyűjtemény kivétel...” Ennek oka nemcsak a gyűjtemény rendkívül nagyszámú anyaga volt. Már Petrovics igazgatása idején tízezer felé közelített az egyedi rajzok száma és százezer felé a sokszorosítási eljárásokkal készült nyomatoké (fametszet, rézmetszett, rézkarc, mezzotinto, litográfia, szitanyomat – hogy csak a legismertebb technikákat említsük). Azonban a Grafikai Osztály részét képező műalkotások nemcsak számuk szerint (sőt, főként nem azért) nyomnak a latban, amikor európai, vagy még messzebb kiterjedő összehasonlításba kezdünk, hanem a művek művészeti minősége és alkotóik művészeti nagysága miatt.
A múzeum grafikai anyagának létrejötte mindenekelőtt az Esterházy-gyűjtemény megszerzésének köszönhető, amely 1871-ben került köztulajdonba. Ebben több mint 3500 rajz és több mint 51 ezer metszet volt, olasz, német, francia és németalföldi rajzok, többek közt Leonardo, Raffaello, Dürer, Altdorfer, Poussin és Rembrandt művei. További fontos gyarapodás volt a Bécsben élt magyar festőművész és gyűjtő, Delhaes István hagyatékából a 2683 rajz és 14 453 metszet megszerzése, miután örökségét a magyar államra hagyta.
A múzeum épületének átadása előtt, de a gyűjtemény összeállításában, katalogizálásában és további művek vásárlásában kiemelkedő szerepe volt Térey Gábornak (1864-1927) és Meller Simonnak (1875-1949), akik 1896-tól, illetve 1901-től kezdve dolgoztak e téren. Térey 1904-tól az Országos Képtár, 1926-ig pedig a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának volt a vezetője. Ő hozta létre a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményét, az ő érdeme a grafikai anyag első tudományos feldolgozása. Meller Simon 1901 és 1924 között az Országos Képtár és a Szépművészeti Múzeum munkatársa volt, s mint a grafikai gyűjtemény igazgató-őre, számos, fontos mű beszerzése fűződik az ő tevékenységéhez, például az 1920-as évek elején Picasso grafikákat (!!!) javasolt vásárolni a múzeumi gyűjteménybe, ami szerencsére megvalósult.
A múzeum életében fontos szerepet játszó Majovszky Pál (1871-1935) nevét szinte kötelező itt említeni, mivel a hivatali teendőin túl a múzeumnak (vagyis a magyar társadalomnak) adományozta a magángyűjteményét, benne számos kiemelkedő hazai és külföldi (a saját idejében) kortárs, modern alkotással. Petrovics Elekkel karöltve elősegítette, hogy a nagybányai művésztelep alkotóinak festményei-grafikái bekerülhessenek a múzeum értékei közé (akkoriban a Szépművészeti Múzeum a magyar képzőművészet kiemelkedő alkotásainak is otthona volt). Ezenkívül halála előtt egy évvel a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának ajándékozta a metszet-, és modern rajzgyűjteményét. Ebben Cézanne, Corot, Courbet, Daumier, Degas, Delacroix, van Gogh, Manet, Rodin, Signac és Toulouse-Lautrec, rajzok voltak találhatók.
A grafikai gyűjteményről szólva kiemelkedő helyen kell említeni Hoffmann Edith művészettörténészt (1888-1945), aki pályája első felében Petrovics Emil támogatásával, majd élete utolsó tíz évében a grafikai osztály vezetőjeként és tudományos igazgatóként működött. Ő dolgozta fel a múzeumba került Majovszky gyűjteményt, francia, német és magyar grafikusokról, festőművészekről irt tanulmányokat, rendezett műveikből kiállításokat.
A múzeum épülete jelentős károkat szenvedett Budapest 1944-45-ös ostromakor, a gyűjteménynek is hányatott sorsa volt. Pedig a háború Magyarországhoz közeledtekor több, fontos magángyűjtemény értékeit vitték a múzeumba, azt gondolván, hogy annak pincéjében azok nagyobb biztonságban lesznek. A hatalmas művészeti értékeket még az ostrom előtt bepakolták, majd Pannonhalmára és Szentgotthárdra vitték, onnan pedig Ausztriába, ahol az amerikai csapatok vették át és őrizték 1946 nyaráig, amikor is az Aranyvonatnak elnevezett szállítmánnyal (amely a Magyar Nemzeti Bank elrabolt és kivitt aranytartalékát is tartalmazta) végül visszakerült. (Így kerülhetett sor 1946. augusztus 1-én a forint bevezetésére, amely az akkori világ legnagyobb inflációjának vetett véget.) Az itthon maradt művészeti értékek sem úszták meg. A magán- és közgyűjtemények anyagát a szovjet csapatok dézsmálták meg, erről Mravik László művészettörténész Sacco di Budapest című alapmunkájában lehet részletesen olvasni.
A normális életbe való visszatérést megnehezítette Hoffmann Edith váratlan halála 1945 tavaszán, az árván maradt osztályt és gyűjteményt ideiglenesen Balogh Jolán, a régi magyar anyag gondozója vette át. Rövid ideig Genthon István (ejtsd: zsanton) lett a múzeum igazgatója, aki kezdeményezte a megemlékezést Hoffmann Edithről, s ez végül 1948-ban sikerült, amikor is a grafikai teremben emlékkiállítást rendeztek a tiszteletére. Ekkor már Vayer Lajos vezette a grafikai osztályt, de mivel kinevezték az ELTE művészettörténeti tanszékének professzorává, 1951-ben átadta a megtiszteltetést Fenyő Ivánnak (1905-1978), aki 1977-ig állt a Grafikai Osztály élén.
Őt Gerszi Teréz (1927-2023) követte, aki 1993-as nyugdíjba vonulásáig volt a grafikai gyűjtemény és osztály vezetője. Vezetői és kutató tevékenysége következtében újabb felívelő korszaka lett a múzeum grafikai anyagának. Nemcsak a szakmailag dícséretes kiállítások és a hátterükben lezajlott, alapos és szakmailag nemzetközi szintű művészettörténészi kutató-, feltáró-, és publikációs tevékenységnek köszönhetően, hanem azért a tevékenységért is, amelynek következtében a következő nemzedékek tudósaiból ütőképes csapatot épített ki.
A Gerszi Terézzel egy generációba tartozó Kaposi Vera (1923-1993) mellett egyre nagyobb szerepet kapott a kutatásban és az eredmények publikálásában Zentai Lóránt (1942- ), Czére Andrea (1945- ), Geskó Judit (1954- ), Bodnár Szilvia (1955- ) és Gonda Zsuzsa (1960- ) is.
A tehetséges fiatalok bevonása a tudományos munkába lehetővé tette, hogy a grafikai osztály tudományos műhelyként funkcionáljon és a múzeum elismertségét növelje nemcsak hazai, hanem a jól megérdemelt nemzetközi viszonylatban is. Ennek kulcsa nem volt más, mint a nagy elődök évszázaddal korábbi tevékenységének követése: folyamatosan figyelni, értékelni és beszerezni a legkiválóbb kortárs alkotók hozzáférhető műveit.
A mostani rekonstrukció tervezésekor abban a dilemmában kellett döntést hozni, hogy az utóbbi egy-két évtizedben divatossá vált grafikai bemutató terekhez hasonlóan mindent kipakoljanak és megvalósítsák a „fehér kocka belülről” mintáját, vagy nem. A „vagy nem” végül győzött, noha több munkát és több költséget jelentett. Mégis volt egy hatalmas nyeresége, pontosabban kettő. Az egyik, hogy megmaradtak azok a tárlók, amelyek egyszerre szolgáltak a grafikai lapok őrzését és a kiállításokon látható művek bemutatását. A másik, hogy a magyar szecesszió kimagasló alakjának, az építész és iparművész Toroczkai Wigand Edének (1869-1945) a múzeum számára tervezett speciális múzeumi bútorai nem a tűzifa-telepen végezték, hanem eredeti funkciójukban maradtak meg.
Összesen hat, szabadon álló, nyeregtetős, vitrines tárló, valamint a falak mentén kialakított, ablakokkal ellátott szekrénysorba 1906-ban költöztették be a gyűjteményt. A hat szabadon álló tárló alsó része is műveket rejt. A teljes bútorzat közel 100 ezer mű raktározására valamint 200-250 lap egyidejű bemutatására alkalmas. Egyébként Toroczkai tervezte az emeleti termek (a Régi Képtár) belsőépítészeti berendezéseit is, ami érdekesen mutatja az épület eklektikus külső megjelenésével szemben a termek (nem a csarnokok!) stílusváltását. Hiszen a XX. század első évtizedének második felében addigra a szecesszió számított kortárs művészetnek: Lechner Ödön már tíz évvel korábban elkészült az Iparművészeti Múzeum példaadó, magyar népi motívumokat felhasználó szecessziós épületével.
A tárlók tehát maradtak, de az oldalfalak felülete nagyobb lett és a világítás is a mai elvárásoknak megfelelően modernizálódott (egyúttal a fogyasztást illetően) olcsóbb is lett, a halogén lámpákkal.
A változásokat és változtatásokat a június 13-ai - Georg Baselitz (1938- ) és Andrea Schiavone (1510/15-1563) grafikáinak helyet adó - nyitókiállításon lehetett megfigyelni, a hétköznapok gyakorlatához közelítve. A tárlók tetején elhelyezett fotókon, grafikákon, dokumentumokon tanulmányozni lehetett a múzeum és a grafikai részleg történetét, a falakon pedig a későreneszánsz velencei mester és a XX. század második felének nagy jelentőségű német művészének munkái láthatóak. A fél ezredévnyi távolságban élt-élő és alkotott-alkotó művész művei milyen kapcsolatban állnak, állhatnak egymással, gondolkodásuk és alkotói attitűdjük hogyan kérdez-felel-felesel, nemcsak egymást illetően. Valamint nemcsak a kurátorok (az osztályt jelenleg vezető Bódi Kinga és a társkurátor Kardos Eszter) elképzelései és gyakorlati megvalósítása alapján, hanem a tárlatlátogató közönség és a szakmai érdeklődők elvárása szerint. Ami nyilvánvalóan mutatja, hogy mennyi mindenre kell és érdemes figyelni egy kiállítás (főként pedig egy ünnepélyes újranyitás kiállítása) esetében.
A nyitás és újranyitás alkalmat ad arra, hogy sok-sok kérdést tegyünk fel. A kurátoroknak is, a múzeum vezetésének is, a művészettörténész szakmának is, a kulturális élet irányítóinak is, a tárlatlátogató közönségnek is, a kritikusoknak is. Sőt, azoknak a magán-, és intézményi gyűjtőknek is, akik tudják (vagy esetleg nem tudják), hogy mi a célja a képzőművészeti alkotások beszerzésének, gyűjtésének, őrzésének, állagmegóvásának és a következő generációk számára történő (eszmei és gyakorlati, virtuális és fizikai) továbbadásának.
Hadd legyek egyetlen mondat erejéig XIX. századi.
A nemzet gyarapodása.
