Gáspár Máté 2025. március elsején váltotta Mácsai Pált az Örkény Színház igazgatói székében. A szakember a korábbi gyakorlattól eltérően menedzseri-igazgatói szemlélet alapján vezeti az intézményt, amiben a frissen kinevezett művészeti igazgató, Polgár Csaba segíti. Gáspár Máté korábban dolgozott a Krétakör Színház ügyvezetőjeként, alapító főszerkesztője volt a népszerű Pesti Est Súgó programmagazinnak, de tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, valamint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Elméleti Intézetében is. Polgár Csaba 2007-ben szerződött az Örkény Színházhoz, ahol színpadi szerepei mellett állandó rendezőként és az Örkény Stúdió művészeti vezetőjeként is tevékenykedik, miközben más budapesti és európai színházakban is rendez.
A március elsejei igazgatóváltás óta több mint két hónap telt el. Ez nem sok idő. Akkor sem, ha a „váltásra hangolás” az átmeneti időszakban – amikor Mácsai Pál mellett Gáspár Máté is aktívan részt vett a színház életében – már a 2024/25-ös évad elején elkezdődött. Hogyan élték meg az elmúlt két hónapot, milyen tapasztalatokkal gazdagodtak?
Gáspár Máté: A váltás a színházi évad közepén történt. Az, hogy erre tudatosan készültünk – szeptember elejétől én is napi szinten benne voltam a folyamatokban –, lehetővé tette, hogy ne legyen durva a változás. Egyik nap befejeződött a február, másnap elkezdődött a március, ezzel az átadás-átvétel gyakorlatilag le is zajlott. Menet közben cseréltünk helyet a kormánynál.
Az időpont nem volt ideális, mert pont ekkorra esik a következő évad előkészítésének legintenzívebb időszaka, a műsorterv véglegesítése, a munkatársak és színészek szerződtetési tárgyalása. Ez ebben a helyzetben több volt, mint formalitás: mélyebb beszélgetések zajlottak a kollégákkal. Ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy márciusban ötvennél is több megbeszélésünk volt. Úgy ment el a hónap, hogy szinte észre sem vettem. Az áprilisra ugyanezt tudom mondani.
Polgár Csaba: Az elmúlt fél évben már a következő évadot készítettük elő. Annyiban volt más a helyzet, mint korábban, hogy törekedtünk a folytonosságra a két éra között, hiszen nem egy teljesen új társulat szerveződött.
Csaba már 2007 óta az Örkény Színház tagja, belelát minden folyamatba. Ön viszont szakemberként jóval később, 2020-ban került képbe, egyes források szerint akkor, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen felmondott. Azóta tartott az együttműködés az Örkénnyel?
G. M.: Nem volt szó folyamatos együttműködésről, alkalmanként találkoztunk Mácsai Pállal. Amikor eljöttem a Színműről, megkeresett, hogy vállaljak valamilyen szerepet az Örkény működésében. Volt egy felvetése, amire akkor nemet mondtam: nem éreztem aktuálisnak, időszerűnek. Utána egyszer Csabáékkal is találkoztam, amikor a művészeti vezetéssel finanszírozási kérdésekkel fordultak hozzám, de nem éreztem, hogy ez valamiféle puhatolózás lenne a közös munka irányába.
Fotó: Dala Gábor
Akkor ezért írta az ügyvezetői pályázatában, hogy „megtisztelő meglepetésként” érte Mácsai Pál felkérése …
G. M.: Tényleg az volt, teljesen váratlanul ért. Ha nem lenne félreérthető, azt mondanám, hogy derült égből villámcsapásként. De nem úgy éltem meg (nevet).
Kezdettől fogva nyíltan kommunikálták, hogy szeretnék kettéválasztani az igazgatói-menedzseri és a művészeti vezetői feladatkört. Az igazgatóváltás ezért új pozíció létrejöttét is eredményezte: a színháznak lett egy művészeti vezetője Polgár Csaba személyében. Ön eddig színészként, rendezőként dolgozott az Örkényben. Nem okozott nehézséget a váltás, a plusz feladat?
P. Cs.: Művészeti Tanács korábban is működött a színházban, de művészeti vezetői pozíció valóban nem volt. Ez nagy felelősséggel jár, de bízom benne, hogy a helyzet jelentősen nem fog változni.
A társulaton belül nem okozott bizonytalanságot az új éra kezdete? Mennyire nyitottak a tagok és a munkatársak az új vezetés javaslataira, a kilátásba helyezett változásokra?
P. Cs.: A helyzet újdonsága ösztönszerűen magával hoz egy bizonytalanságot. Itt van egy intézmény, amit korábban egy ember vezetett, ő volt a középpontban.
Nem lehet anélkül elkezdeni egy új időszakot, anélkül változtatni, hogy ez ne billenjen meg. Amikor a komfortzónából ki kell lépni, az senkinek sem jó. Rengeteg kérdés merülhet fel az itt dolgozókban, de a társulaton belül nincs bizonytalanság. Azt látom, hogy a kollégák érdeklődők és nyitottak.
Gáspár Máté a pályázatában úgy fogalmazott: érezte, hogy a kezdeti bizalom megvolt iránta a társulat részéről, különben nem is pályázott volna.
G. M.: Valóban az volt az egyetlen előfeltételem, hogy senki ne érezze a szerepvállalásom betolakodásként. Egyikünknek sem könnyű. Csabának azért nem, mert a társulat által megszokott, jól ismert helyzetből kell előrelépnie, amivel óhatatlanul megváltoznak a viszonyok. Nekem pedig azért nem, mert kívülről jött emberként próbálom rávezetni az itt dolgozó 120 embert – akik az előző igazgató vezetése alatt megtanulták az együttműködés szabályait –, hogy bizonyos dolgokat ezentúl másként fogunk csinálni. Mindezt nem kivagyiságból teszem, nincs bennem „reformdüh”, egyszerűen más ember vagyok, mint Mácsai Pál, és csak a saját módszereimmel lehet esélyem, hogy hozzá hasonlóan eredményes legyek.
A közös célunk az, hogy ketten, kvázi tandemben vezessük a színházat a gazdasági és a műszaki részleg munkájával kiegészülve. Utóbbi az infrastrukturális adottságok kezelése és a produkciók színpadra állításával kapcsolatos alkotói és technikai feladatok ellátása szempontjából nélkülözhetetlen. De az értékesítés – ide tartozik a kommunikáció és a közönségszervezés is –, valamint a külső kapcsolatok építése is fontos. Ezeket a területeket kell ügyvezetőként jól koordinálni, és ez az én elképzelésem szerint egy megosztottabb, delegáltabb feladat, mint a korábbiakban volt.
Jelenleg három közönségfogadó helyük van. A színpad, a stúdió és a fiatalok és pedagógusok nevelését, bevonását, találkozását segítő ÖrkényKöz. 2024 őszétől a Merlin Színház fenntartása is önökhöz tartozik. Mik a terveik az új hellyel, ami két évtizede még befogadó színházként működött és számtalan független társulatnak biztosított bemutatkozási lehetőséget?
G. M.: A Merlin 2010 óta üresen áll: a Tarlós-érában bezárták, lepusztult. Az új városvezetés első feladata az volt, hogy olyan állapotba hozza, ami nem jelent balesetveszélyt az ide látogatókra. Az üzemeltetésére több javaslat is volt, végül úgy döntöttek, hogy egy meglévő intézményhez csatolják, szem előtt tartva, hogy a kulturális funkció ne vesszen el. Így került az Örkényhez. Szeretnénk, ha egy olyan összművészeti-kulturális találkozóhellyé alakulna, ahova az emberek szívesen betoppannak ‘csak úgy’, és ahol az önkifejezés lehetőségei is megvannak. Nem az Örkény negyedik játszóhelyeként kezeljük, azért vállaltuk az üzemeltetését, hogy megnyíljon a város felé, kulturális köztérként újraalakulhasson a mai kor igényei szerint. Az ide tervezett események körülbelül egyharmadáról gondoskodna az Örkény, kétharmadát befogadnánk.
Fotó: Dala Gábor
P. Cs.: Az Örkényben mindig fontos volt, hogy a független szakmai szférával is tartsuk a kapcsolatot. A Merlinben annak látom a lehetőségét, hogy erre hosszú távon legyen egy platform.
De fontos tisztázni, hogy mi nem a függetlenekhez képest határozzuk meg magunkat. Odafigyelünk rájuk a lehetőségeinkhez mérten, igyekszünk szolidárisak lenni, ám tisztában vagyunk vele, hogy más helyzetben vagyunk.
G. M.: Minden lehetséges alkalommal vagy magunk kezdeményezünk szolidaritási akciót, vagy csatlakozunk egy már működőhöz. Ez egyrészt azért fontos, mert jelzi, hogy a szakma egységes, és nem lenne szerencsés elhazudni, vagy nem tudomásul venni az összefonódásokat, másrészt a személyes történeteink is ezer szállal kötődnek egymáshoz. Amikor felmerült, hogy kőszínházba jövök igazgatónak, sokan azt gondolták, hogy ‘na, milyen jó nagykövete lesz majd a független szemléletnek’, hiszen az én színházi múltam onnan ered. De nem a független nosztalgia vagy a húsz évvel ezelőtti munkám emléke hozott ide. Azért is vágtam bele ebbe a kalandba, mert érdekel, hogyan lehet az intézményi működést átgondolni és fenntarthatóvá tenni, mit kezdhetünk ma egy önkormányzati fenntartású, a város közepén elhelyezkedő, értelmiségieket megszólító szellemi-kulturális műhellyel.
Mivel az Örkény Színház fenntartója a Fővárosi Önkormányzat, minden évben fixen számíthatnak támogatásra: ez 2023-ban nagyságrendileg 801 millió forint volt. Vagyis nem kell létbizonytalanságtól tartaniuk. Ami persze nem jelenti, hogy mindenre jut pénz, vagy hogy emiatt ne kellene saját bevételi források után kutatniuk. Gazdasági szempontból mi jelenti a legnagyobb kihívást? És milyen alternatív bevételkiegészítési megoldások jöhetnek szóba?
G. M.: Egyfelől szuper dolog, hogy a fővárosi önkormányzat a kizárólagos fenntartónk, mert egyetlen köldökzsinóron függünk, és velük rendkívül korrekt a kapcsolatunk, ahogy a másik négy fővárosi fenntartású színháznak is. Másfelől viszont, ahogy más intézmények, úgy mi is nehéz helyzetben vagyunk.
A fenntartói összeg, amit támogatásként kapunk, pont annyi, mint öt évvel ezelőtt. Miközben – ha csak az inflációt nézzük – látható, mennyire elértéktelenedett a pénz, amiből gazdálkodnunk kell. A mostani körülmények között nincs remény arra, hogy ez megváltozzon, így feszes és takarékos üzemmódban kell dolgoznunk. Mivel fővárosi fenntartású színház vagyunk, jelenleg nem is számíthatunk semmilyen kiegészítésre az államtól. Nonszensz, amikor a politikai viszonyok ennyire felülírják a művészeti munkát. De nekünk ezen a terepen kell mozognunk.
Mit tudunk tenni? Egyrészt próbáljuk a saját bevételeinket növelni: ezt a néhány évvel ezelőtti jegyáremeléssel nagyjából ki is maxolta a színház. Ennek eredményeképpen viszont a bevételünk körülbelül egyharmada saját forrásból származik, míg kétharmada az önkormányzati támogatás. Igyekszünk európai pályázati forrásokat keresni, és bekapcsolódni olyan együttműködésekbe, amelyekkel pénzt lehet behozni. De ez sosem fogja kiváltani vagy akár csak részben pótolni a fenntartói szubvenciót. Pályázhatunk ügyesen, nyerhetünk 20-40 ezer eurós projekttámogatást, ami jó pénz, de semmiképpen sem több, mint a kiegészítés egy 1,2 milliárd forintos költségvetésű intézmény esetében.
A pályázatából kiderül, hogy a következő öt évben nem számol markáns bevételnövekedéssel, sem az önkormányzati támogatás összegének jelentős emelkedésével. Ennyire borúlátó?
G. M.: Bízom benne, hogy ez nem marad így. Azt látni kell, hogy ez a támogatás elégtelen ahhoz képest, hogy mi a feladata egy önkormányzati fenntartású színháznak, és mik a működési keretei, beleértve az infrastruktúrát és a személyi állományt. Nem panaszként mondom, ez tény. Nincs arányban az elvárás és a biztosított forrás. Ilyenkor át lehet gondolni a feladatvállalás volumenét, és lehet tárgyalni erről, ám a szakpolitikában országos szinten nem vagyunk igazán erősek. A másik lehetőség a belső ambíció, rutinok, szokások felülvizsgálata. Hogy az elmúlt öt-tíz-tizenöt évre visszatekintve tudunk-e valamit úgy alakítani, hogy a működés hatékonyabb, fenntarthatóbb, olcsóbb és gazdaságosabb legyen.
Említek egy példát: a teljesítménymutatót illetően két dolognak kell megfelelnünk. Egy évadban legalább 180 előadást kell játszanunk, és átlagosan 75 százalékos látogatottságot kell hoznunk. Ehhez képest az Örkény idén 380-nál is több előadást fog játszani, és 99 százalékos lesz a kihasználtság. Ez szuper, erre mindenki büszke lehet. Ugyanakkor azt is meg kell nézni, hogy ebből mi az önként vállalt túlteljesítés, mi fakad az alkotói vágy fékezhetetlen burjánzásából, és mi az önkizsigerelő rutin eredménye. Egy ilyen volumenű vezetőváltás akkor lenne felszabadító és perspektivikus, ha járna hozzá valamiféle „beköltözési csomag”: egy szabadon felhasználható, szemmel látható összeg. Amit fel lehetne használni például az arculat megújítására, a terek átgondolására, műszaki-technikai modernizációra, új munkatársak bevonására vagy a meglévők továbbképzésére. Rengeteg olyan részfeladat van, amit nehéz kigazdálkodni a rendelkezésünkre álló forrásokból.
Mennyire engedhetik meg maguknak a luxust, hogy az aktuális kultpolitikai események beleszóljanak az évadtematikákba? Ezeket a hatásokat nem lehet kizárni akkor sem, ha a színház alapvetően, vagy mondjuk inkább, hogy ideális esetben nem a politika eszköze, a politizálás színtere.
P. Cs.: Előadásokat csinálunk, főleg esztétikai és emberi, morális szempontokat szem előtt tartva. Hogy ez kiben hogyan csapódik le, ki hogy használja fel, más kérdés.
G. M.: Minden színháznak megvan az évek során kialakult közönségbázisa. Ezt a kört mi tágítani próbáljuk. Erre lehet megoldás az is, ha olyan előadást készítünk, ami direkt módon reflektál az elmúlt év történéseire, azokat dolgozza fel egy fiatalabb generáció szemszögéből.
Terveik szerint a tematikus évad lesz mostantól az új irány, ami azt jelenti, hogy egy-egy évad egyetlen központi gondolatsor köré épülhet. A biztonsági pilléreket – például, hogy minden évben legyen klasszikus és népszerű kortárs bemutató – azért megtartják az évadtervek összeállításakor?
P. Cs.: A színházi térképen jelen vannak a színvonalas magánszínházak: olyan társulatok, amelyek a saját pénzüket teszik kockára. Értelemszerűen biztonsági játékot játszanak, be kell vonzaniuk a nézőket, és ezzel semmi gond nincs. Nekünk viszont kötelességünk nem biztonsági játékot játszani. Az a dolgunk, hogy folyamatosan megkérdőjelezzük az eddig megismert biztos formákat, mert egyébként meg ki csinálja, ha nem mi.
A repertoár összeállítása annyiban alakul másként, hogy igyekszünk letapogatni olyan témákat, amelyek közösségként, társulatként érdekelnek minket vagy jelen vannak az életünkben, és vonalvezetőként használva, ezek alapján összerakni a soron következő évadokat.
G. M.: A jövő évad egy kicsit vagányabbra sikeredett, mint ahogy a konszolidált pályázati elképzelésben szerepel. Nagy klasszikus bemutatónk például nem lesz, ami biztonsági pillér lehetne. Ugyanakkor olyan projekteknek is esélyt adunk, amelyeket mások esetleg nem vállalnának be. Fontosnak tartjuk, hogy legyen bemutatkozási lehetőségük a fiatal színészeknek, hogy dolgozzunk első drámás szerzővel, hogy legyen pályakezdő rendezőnk. Mi erre használhatjuk a viszonylag biztonságos hátterünket, persze mindent alaposan átgondolva és megtervezve. Kőszínházként a meghatározó pillanataink továbbra is az új bemutatók lesznek, és az ezekhez kapcsolódó események. A tematikus szerkesztés segédeszköz lehet, ami könnyebben értelmezhetővé teszi a szándékainkat.
Mire lennének a legbüszkébbek öt év múlva, ennek a ciklusnak a végén?
P. Cs.: Ha ugyanígy együtt ülnénk (nevet).
G. M.: Ezeknek a helyzeteknek van egy embertpróbáló volta. Nemrég ismertük meg egymást, nem vagyunk évtizedes cimborák. Ilyen szempontból ez egy emberkísérlet (nevet). Ha megszületik a vágy, hogy a következő ciklusra együtt adjunk be egy programot, az például nagy siker lenne. Azt jelentené, hogy amit csináltunk és ahogy csináltuk, működik és van benne perspektíva. Mi hozná meg a kedvemet ahhoz, hogy egy következő körön is elgondolkodjam? Az, ha a színházat egy nyitottabb hellyé tudnánk tenni. Ami megnyilvánul abban, hogy nem csak 7-től 10-ig működik; hogy fejlődünk. Olyan kapacitásokat fedeztünk fel és aknázunk ki közösen, amelyek saját magunk és a közönség számára is meglepetést jelentenek, és ezáltal új kötődések, kapcsolódások jönnek létre.
P. Cs.: Jó lenne, ha minden évben lenne egy külföldi kooprodukciónk. Én már azzal elégedett lennék, ha Közép-Európába ki tudnánk lépni, és azt tudnánk mondani, hogy van egy létező kapcsolat, mondjuk, Prága, Bécs, Pozsony, Budapest, Újvidék és Sepsiszentgyörgy között.
G. M.: Ehhez az egyik első, jól látható lépés, hogy beléptünk az Európai Színházi Konvenció ernyőszervezetébe, amitől nemzetközi kapcsolódások létrejöttét várjuk.
Van válságterv arra az esetre, ha kiderül, hogy mégsem tudnak konfliktusmentesen együtt dolgozni?
P. Cs.: Nincs.
G. M.: Ebben a felállásban az a jó, hogy mindenki a saját attitűdjét, tapasztalatait hozza. Lényeges, hogy a céljaink közösek legyenek és ezekben értsünk egyet. A legnagyobb ellenségünk az időhiány, a kapkodás, ami kapcsolatokat kezdhet ki, rossz döntéseket eredményezhet. Kérdés, hogy hány ebből fakadó döntésünk lesz, és azok milyen súlyúak lesznek. Ám eddig a színház stabil és elhivatott gárdája minden ilyet bravúrosan megoldott.
