A 2015. november 13-i borzalmas terrorcselekmények után egy hónappal két, első olvasatban feltétlenül jónak számító hír érkezett a francia fővárosból: egyrészt a Föld közel 200 országa jutott egyezségre a klímaváltozással kapcsolatos teendők fő irányairól, másrészt a francia szélsőjobb egyetlen régióban sem került vezető pozícióba. A címben használt kérdőjel azonban óvatosságra kell hogy intsen: bizonyára nem lehet ilyen egyszerűen elintézni, és a „jó hírek” közé sorolni a két eseményt. Ez a rövid írás arról szól, mi van a két „jó hír” hátterében.
A klímacsúcsot illetően, az ott elfogadott és 2020-tól hatályba lépő ún. Párizsi Egyezmény lényegi megállapításai a következők:
- 2100-ig az ipari forradalom előtti időszakhoz képest a globális felmelegedést jóval 2 Celsius fok alatt kell tartani, és meg kell próbálni 1,5 Celsius fok alatt tartani;
- az üvegházhatású gázok emissziója csökkentéséhez és a technológiai adaptációhoz a fejlett világ a fejlődő országok erőfeszítéseihez 2020-tól kezdve évi 100 milliárd dollárral járul hozzá, mely összeg a tervek szerint 2025-től tovább emelkedik;
- a szerződő felek az emisszió csökkentésére vonatkozó vállalásaikat (és az egész megállapodást) 2023-tól kezdődően 5 évente megújítják.
Ami az egyezmény hiányosságait illeti:
- nincsenek azonnali és drasztikus emisszió-csökkentési vállalások. Ehelyett önkéntes ígéretek vannak, melyeket a klímacsúcs előtt az országok saját belátásuk – vagyis nem a tudományosság vagy igazságosság – alapján megemeltek. A vállalások növelésének ütemezésére nincsenek kötelező előírások, nem-teljesítésük esetére nincsenek szankciók;
- a koppenhágai iratokkal ellentétben a párizsi szerződésben nincs szó a repülés és a nemzetközi vízi szállítás hatásairól, holott a két (gyorsan bővülő) szektor együtt a brit és a német összesített CO2-kibocsátással vetekszik;
- bár nyilvánvaló, hogy a 1,5 Celsius fokos cél eléréséhez az ismert fosszilis energiahordozók nagy részét nem is szabadna kibányászni, nemhogy új lelőhelyek után kutatni, a szerződésben még a fosszilis szó sem szerepel;
- a végleges szövegből kikerült a konkrét, számszerű utalás arra nézve, hogy mennyivel kell csökkenteni a kibocsátást az évszázad közepéig, holott a 2100-re megcélzott 2 Celsius fokos melegedéshez 40-70 százalékkal, a 1,5 Celsius fokos célhoz pedig 70-95 százalékkal kellene csökkenteni az üvegházhatású gázok emisszióját 2050-ig;
- a fejlett Észak által a fejletlen Dél adaptációjához beígért (2020-tól) évi 100 milliárd dollárnyi segély – mely 2025-től várhatóan (de nem kötelezően) növekedni fog – a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) által szükségesnek tartottnak kevesebb mint egyhatoda. Csak az összehasonlítás kedvéért: a Nemzetközi Valutaalap egy 2015 májusi tanulmánya (How Large Are Global Energy Subsidies? – IMF Working Paper WP/15/105) szerint a jelenlegi energiafogyasztás éves „támogatása” – vagyis azon negatív externáliák (zömmel környezeti és egészségügyi károk) költsége, amely nincs az energia árában megfizetve – évente 5.300 milliárd dollárra, a világ GDP-jének kb. 6,5 százalékára tehető;
- már önmagában az az összeg is jóval nagyobb az említett 100 milliárdnál, amelybe a fejlődő országoknak a klímaváltozás már ma is meglévő káros hatásai (áradások, szelek, viharok stb.) elleni védekezés kerül. Márpedig a klímaváltozásban a fejlett világ történelmi felelőssége vitathatatlan: fejlődésük, technológiájuk jelentős részben a fosszilis energiákban rejlő lehetőségek kiaknázására épült és épül (1. Ábra). Ezt a felelősséget azonban a Párizsi Egyezmény egyértelműen leveszi a vállukról, amikor kimondja, hogy a klímaváltozásból adódó károk és veszteségek esetén nincs helye semmiféle felelősségre vonásnak illetve kártérítésnek.
Összegezve: a Párizsi Egyezmény bár kétségtelenül történelmi jelentőségű, de tartalmában jócskán elmaradt a klímaváltozással kapcsolatos várakozásoktól és az általa támasztott szükségszerűségektől.
Másik témánk a francia regionális választások, amelyre 2015. december 6-án és 13-án került sor. Előzményként annyit érdemes tudni, hogy a közkiadások csökkentése reményében jelenleg is folyó közigazgatási reform értelmében az anyaországi régiók számát nemrég a korábbi 22-ről 13-ra csökkentették, egyúttal a kompetenciáikat – gazdaságfejlesztés (pl. cégeknek nyújtott szubvenciók), területrendezés, középfokú oktatás, közlekedés, kikötők – pontosították. A mostani választás révén a régiós közigazgatási szervek vezetői kétfordulós közvetlen és általános választással hat éves időtartamra kerülnek a pozícióikba. A választók pártok illetve pártcsoportosulások listáira szavazhatnak. Jellemzően (Korzika kivételével) minden régióban három esélyes lista alakult ki: egy baloldali, egy jobboldali és egy szélsőjobb. Mivel a listák programjai között nem voltak lényegi eltérések – mindegyik a helyi vállalkozások és munkavállalók lehetőségeinek bővítésére és az infrastruktúra javítására helyezte a hangsúlyt –, a választókat elsősorban az országos politikai törésvonalak orientálták.
A szabályok értelmében az első fordulóból a minimum 10 százalékot elérő listák kerülnek tovább, miközben a minimum 5 százalékot elérőknek lehetőségük van utólag a nagyobb listákhoz csatlakozni. Mivel a választás az első fordulóban sehol sem dőlt el – azaz egyik lista sem kapott többséget –, mindenhol második fordulóra került sor. A regionális gyűlések székeit úgy osztják ki, hogy a második forduló győztese eleve kap 25 százalékot – azért, hogy kellően kényelmes többsége legyen –, majd a maradék 75 százaléknyi helyet a minimum 5 százalékot kapott listák között osztják ki arányosan.
A 2015. december 06-án lezajlott első forduló a Nemzeti Front (FN) jelentős előretörését hozta. A 2010-es legutóbbi regionális választáshoz képest a párt közel megháromszorozta a szavazati arányát és országosan (önmagában véve) a legnagyobb, legerősebb pártként került ki a küzdelemből. A 13 új régióból 6-ban győzött (2. Ábra) – volt ahol a szavazatok több mint 40 (!) százalékával. A régi felosztás szerint a 22 régió felében, azaz 11-ben (!) végzett volna az élen. A második forduló azután gyakorlatilag arról szólt, hogyan akadályozzák meg a szélsőjobbot abban, hogy bármelyik régióban is győzzön. Ehhez egyrészt az kellett, hogy az első fordulóban országos átlagban a harmadik helyen végzett baloldali lista pártjai több régióban (északon és délkeleten) is visszavonják a listáikat, s a szavazóikat a (mérsékelt) jobboldal támogatására szólítsák föl, másrészt hogy a választáson a lakosság nagyobb arányban (az első forduló 50,5%-ával szemben 58,5%-nyian) vegyen részt.
A választások eredményeképpen egyetlen régióban sem győzött az FN-lista, igaz, néhány régióban ez csak nagyon kevésen múlott. Több olyan régió is volt, ahol a második fordulóban mind a három lista (bal, jobb, szélsőjobb) több mint 30 százalékot (egyben több mint 32 (!) százalékot) kapott. Összességében a 13 régióból 7-ben a jobboldal, 5-ben a baloldal, 1-ben (Korzikán) pedig a helyi (regionalista/autonomista) erő győzött (2. Ábra). Az országosan kiosztott 1910 poszt 43 százalékát a jobb-, 35 és fél százalékát a bal-, 18 és fél százalékát pedig a szélsőjobboldal jelöltjei kapták. A címben szereplő kérdőjel tehát ez esetben azt jelent, hogy a szélsőjobb, bár sehol sem vált régiót vezető erővé, azért masszívan ott van a regionális tanácsokban, hallatja a szavát, erősíti a befolyását, és ehhez egyre több közpénzt is kap. Volt olyan régió, ahol a győztes lista vezetője szerénységre intett, mivel szerinte, az utolsó esélyt kapták most a politikusok arra, hogy valódi változásokat foganatosítsanak.
És talán ez lehet az, ami összefűzi eme írás két témáját. Az emberek egyre nagyobb arányban érzik úgy, hogy a világ jelenlegi rendje csupán néhány százaléknyi kiválasztottnak felel meg, miközben ők magukra vannak hagyva a problémáikkal. Legyenek azok gazdasági jellegűek (megélhetés, munkanélküliség), vagy a klímaváltozásból következők. Demokráciában az elkeseredés a szélsőségek felemelkedéséhez vezet, mivel akinek nincs mit veszítenie, az fogékonyabb a populizmusra, az egyszerű megoldásokra. Ugyanakkor az is látszik, hogy a gazdasági rendszerek haszonélvezői – legyenek bár jobb, vagy baloldali politikai beállítottságúak – nem érdekeltek a helyzet megváltoztatásában. Akár a pénzügyi válság, akár a klímaváltozás kezelése kerül napirendre, a problémák okozóinak valódi felelősségre vonása elmarad, s a költségek zömét a társadalom (vagy akár a világ országainak) egészére hárítják át, terítik szét. Kérdés, lesz-e valaha olyan pillanat, hogy az egyébként a status quo fennmaradásában érdekelt elitek önszántukból lemondanak kényelmük egy részéről, csupán azért, mert belátják, hogy hosszabb távon így éri meg a közösségnek (s benne nekik maguknak is). Félő, és Európa perifériáján már látható erre néhány példa (illetve próbálkozás), hogy a megoldást a főszereplők inkább a demokrácia kisebb-nagyobb mérvű csorbításában, semmint a tudomány és az emberiesség szempontjából is logikus lépések meghozatalában látják.
Somai Miklós
Tudományos főmunkatárs
MTA KRTK VGI
