A cikk a Piac & Profit magazin február-márciusi számában jelent meg.
A magazin az Inmedio és Relay újságárusoknál kapható, de digitális formában is hozzájuthat. Előfizethet egy évre, de akár egy számot is megvehet. Megrendelését itt adhatja le>>>
Olyan változásoknak vagyunk tanúi, amelyek jelentősen befolyásolják a jövőnket. Egyre hosszabb ideig élnek az emberek, akik kényelmesebben és biztonságosabban szeretnének élni, lehetőleg minél kevésbé betegen. Ezt szolgálja a technológia fejlődése, az új eszközök megjelenése a gyógyításban, illetve az adatok és azok feldolgozásának képessége is új minőséget hozott az egészségügyben. A társadalom relatív jóléte pedig azt eredményezte, hogy mindezeket képesek vagyunk finanszírozni.
Fogyasztóvá váltak a betegek
A demográfiai változásoknak következményei vannak: a betegek egyre idősebbek, és egyre összetettebbé válnak az igényeik is. A pozitívumok közül ki kell emelni, hogy örvendetes módon egyre többen élik túl a szívrohamot, az agyvérzést. Nekik azonban a kórházi kezelés után még figyelmes gondozásra van szükségük. Például az agyvérzést túlélőknek a 40 százaléka segítségre szorul a mindennapi tevékenységeinek elvégzése során, miután kikerül a kórházból. Míg Magyarországon az akut szívkatéteres beavatkozást követően a 30 napos halálozási adatok kiválóak, addig az egyéves túlélés tekintetében a legrosszabbak között vagyunk Európában. Az akut beavatkozáson áteső betegeknek mindössze a 7,5-8 százaléka kapcsolódik be ugyanis a rehabilitációba.
Figyelmen kívül nem hagyható jelenség továbbá, hogy mind több beteg viselkedik fogyasztóként. Egyre magasabbak az elvárásaik, a betegek (a családjukkal, gondozójukkal egyetemben) megkövetelik, hogy több információt biztosítsanak számukra, hogy hozzáférjenek a legmodernebb kezelésekhez, és minél fejlettebb intézményekben lássák el őket. Vagyis aktívan be szeretnének kapcsolódni az egészségügyi döntésekbe.
Mindennek folyományaként gyorsan nő a kereslet az olyan magánszolgáltatók iránt, amelyek előtérbe helyezik a betegek kényelmét és elégedettségét. Emiatt léteznek (és fejlődnek) a privát ellátók, nemcsak nálunk (ahol az állami egészségügy színvonala, hogy udvariasan fogalmazzunk, még jelentősen emelhető), hanem az olyan, az állami/közösségi egészségügyet általános elismerést kiváltóan működtető országokban is, mint Ausztria, Hollandia, Izrael vagy éppen Svájc.
Tény, hogy a magas minőségű ellátáshoz specializált, nagy kapacitású kiválósági központok kellenek. Egyértelműen bizonyítható, hogy a tevékenység volumene és az eredményesség között pozitív korreláció figyelhető meg. Ezt a kapcsolatot a tervezett ellátásnak már sok területén bizonyították, például az ízületi helyettesítő műtéteknél, a szürkehályog-, a gyermekgyógyászati és a rákműtéteknél csakúgy, mint a sürgősségi ellátás esetében (nagyfokú sérülés, agyvérzés és szívrohamok stb.).
Ezek vagy önálló intézmények vagy egy nagyobb csúcskórház, illetve egyetemi klinika részlegei. Nálunk is találni minderre példát: ilyen állami kiválósági központ jellegű szakkórház az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet, vagy megemlíthetem az Országos Gerincgyógyászati Intézetet, amelyet a Budai Egészségközpont Kft., tehát egy magánvállalat működtet.
Ráadásul a klinikai fejlődésnek köszönhetően már egyre több procedúrát lehet végrehajtani akár kórházon kívül is. Ez utóbbira vannak magyar magánfinanszírozású példák is: számos kisebb kiválósági központ (kórház, egynapos műtéteket végző egészségközpont) működik már a szemészeti, ortopédiai vagy éppen szülészeti tevékenységeket magas színvonalon kínálva.
A Róbert Károly Magánkórház, a Maternity, a Kastélypark Klinika vagy az Emineo jó példa ezekre, és a sort még lehetne folytatni. Látni kell, hogy a magángazdaság sokkal gyorsabban képes reagálni a változó és kielégítetlen keresletre, mint az állami intézményrendszer.
Humánintenzív szektor
Mint más ágazatok esetében, itt is az a legfontosabb kérdés, hogy mibe kerül a szolgáltatás, és ki fizesse a számlát? Az egészségügyi kiadások növekedése várhatóan továbbra is gyorsabb lesz a GDP-növekedésnél a gazdag országokban, de számos fejlődő országban is. Az előrejelzések szerint 2040-re az amerikai egészségügyi kiadások meghaladják a GDP 24 százalékát, fokozatosan növekedve a mai 17 százalékról. (Már ez utóbbi is extrém magas, hiszen az USA-t közvetlenül követő országokban sem nagyobb ez az arány 12 százaléknál.) Nálunk ez jellemzően 7 százalék körüli érték, most éppen valamivel alacsonyabb is.
A másik, szintén felmerülő probléma a tőkeszükséglet, egyáltalán, a tőke elérhetősége. Az infrastruktúra elöregedőben van, és szükség lenne további beruházásokra az új technológiákhoz. Magyarországon sokáig még a GDP növekedési ütemét sem érte el az egészségügyre fordított összegek növekedése. Aztán 2012-től jelentős fordulat következett be, amikortól ezek a közkiadások végre nagyjából a GDP növekedésének arányában növekedtek. Az európai uniós támogatások az elmúlt időszakban jelentős beruházási erőforrásokat biztosítottak (elsősorban) a vidék egészségügyi intézményrendszerében. Az Egészséges Budapestért Program pedig azt ígéri, hogy a következő időszakban Budapesten is hasonló léptékű fejlesztések valósulnak majd meg.
Muszáj kitérni a humánerőforrásra. Az egészségügyben az egész világon munkaerőhiány van, amely ráadásul fokozatosan növekszik. Ez egy humánintenzív szektor, a költések 50-60 százaléka végső soron a személyzeti költségekre megy el. Nálunk van olyan közkórház, amely már az extremitás kategóriájába tartozik a maga 75 százalékos (!) mutatójával. A szakemberhiány mindenütt az első számú probléma, és ez csak rosszabb lesz.
Az EU-hoz való csatlakozásunk óta eltelt 15 évben sok ezer orvos és ápoló élt a lehetőséggel, és külföldre ment dolgozni. Ez és a magánellátók fejlődése egyértelműen feszültséghez vezetett az állami ellátórendszerben. Emiatt nálunk az átlagosnál nagyobb probléma a korfa: sajátos U alakú a dolgozó orvosok korösszetétele.
Hol vannak a teljesítményt mutató adatok?
Már szóba került a digitális technológia, de vissza kell térni rá, mert robbanásszerűen növekszik az elérhető adatok volumene és típusa, aminek nagy jelentősége van a klinikai döntéshozatalnál. Egyre több országban digitalizált a teljes egészségügyi ellátórendszer. Mi is beléptünk ezen országok sorába: ráadásul szinte a teljes lakosságra kiterjedő egységes adatbázis jött létre. Nagyon nagy dolog, hogy az EESZT (Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér) a teljes, OEP/NEAK által finanszírozott ellátási körben egységes, digitalizált információt biztosít a rendszer minden szereplője számára. Még inkább így lesz ez az idei év közepétől, amikor az államival párhuzamosan működő magán-ellátórendszer is bekapcsolódik a rendszerbe – azok a nagyobb magánszolgáltatók, akik ma számlát adnak, nyilvánosak a beszámolóik, jogilag releváns és adekvát szerződéses rendszerben tevékenykednek.
A fejlett világban egyre több előírás van, amely alapján a szolgáltatóknak különböző mutatókat kell mérniük, számolniuk és azután elérhetővé tenniük az emberek számára. Napjainkban Kanadában, Skandináviában és az Egyesült Királyságban törvény kötelezi a szolgáltatókat arra, hogy közzétegyék a minőségi mutatóikat. Ezek közé tartozik például a halálozási ráta, a betegek visszavétele, a fertőzési ráták. Néhány szolgáltató önként megoszt további információkat is.
Mi ma e tekintetben igencsak hátul kullogunk. Lényegében semmit nem tudhatunk meg arról, hogy milyen egészségnyereséget biztosítanak ma az ellátók a hozzájuk fordulóknak. Ez nem csupán a magánszolgáltatók esetében van így, hanem eléggé sajátos módon az állami ellátórendszerben is. Ami azért különösen abszurd, mert ezek az adatok (egész pontosan azok jelentékeny része) már ma is rendelkezésre állnak.
Ösztönzőket is tartalmaznak ezek a rendszerek. Sok esetben pénzügyi bónusz jár a magas színvonalú szolgáltatásért. Svédországban például teljesítményalapú kifizetések vannak minőségi célokhoz kötve, összhangban a klinikai előírásokkal. Angliában az NHS (National Health Service) szolgáltatóit az úgynevezett CQUIN (Commissioning for Quality and Innovation) rendszerrel ösztönzik a minőség fejlesztésére: pluszforrásokat kapnak, ha előre tudnak lépni az NHS standard szerződésük alapján.
Nálunk ezzel szemben TEK van. Ez a területi ellátási kötelezettség nevű rendszer azon alapul, hogy az egyes TAJ kártyák (kibocsátáskori állapot) lakóhely szerint besorolódnak az állami, NEAK által finanszírozott ellátási körbe. Az adott TAJ kártya szempontjából TEK-es ellátó csak akkor küldheti tovább a beteget egy a hierarchiában feljebb álló intézménybe (diagnosztikára vagy kezelésre, beavatkozásra), ha bizonyítani tudja, hogy az adott ellátást nem képes a betegnek nyújtani. Ellenkező esetben köteles a hozzá tartozó beteget ellátni.
Hálapénzen vett minőség?
Ám a mai kor betegei nem úgy „működnek”, ahogy ezt a jellegzetes tervutasításos rendszerben fogant struktúrában elképzelték. A páciens oda igyekszik eljutni, ahol a rendelkezésre álló információi szerint jobb (a lehető legjobb) ellátást fogja megkapni. Ez egy jellegzetes, informalitáson alapuló rendszer, amikor a pletykák, a „barátoktól”, ismerősöktől származó információ alapján választják ki az ellátó helyet. Természetes, hogy egy ilyen rendszerben a beteg hajlandó fizetni, abban a reményben, hogy jobb helyre és azon belül is jobb orvoshoz (személyzethez) jut. Így vált a hálapénz az állami egészségügyi intézményrendszerben a minél jobb szolgáltatás elérésének alapvető „kellékévé”.
Mindenesetre azzal, hogy az EESZT-n keresztül a magánszolgáltatóknak is kötelező lesz ez évtől jelenteniük, először nyílik lehetőség arra, hogy a szektorról valós tényeken alapuló, elemzések elvégzését támogató képet kapjunk. Amennyiben ezek az elemzések nyilvánosságra is kerülnek, akkor végre nem hallomás, hanem valós információk birtokában születhetnek meg a betegek döntései.
Szerző: Lantos Csaba magán-egészségügyi befektető
