12p

NIS2: rohamosan közeleg a határidő, kerülje el a bírságot!
Mit jelent a gyakorlatban a NIS2 a vállalkozások számára?
Hogyan válasszunk szolgáltatót a megfelelőség biztosításához?
Milyen eszközökkel lehet erősíteni a védelmet és mit kell tenni, ha támadás ért minket?

NIS2 újratöltve - IT-biztonság a gyakorlatban

2024. június 18.

Részletek és jelentkezés itt!

Akkumulátorgyártó nagyhatalommá vált Magyarország – állítja a kormány. A gyártás mellett később az újrahasznosítás is fontos iparággá válhat, melyből hazánk szintén kiveheti a részét. Ez viszont további környezeti terhelést generálhat. Litkei Mátéval, a kormányközeli Klímapolitikai Intézet igazgatójával a lapunknak adott interjúban ezekre a kérdésekre kerestük a választ.

Nagyon sokat lehet arról hallani, hogy a Távol-Keletről Magyarországra települő akkumulátorgyáraknak milyen óriási víz- és áramigénye van. Mit gondol erről?

Az, hogy mennyi energiát használ egy gyár, önmagában nem határozza meg, hogy mennyire terheli a környezetet. Hiszen, ha Magyarország teljesíti azokat a céljait, amelyeket a jelenlegi klímatervben és energetikai startégiában meghatározott – például, hogy 2030-ra 90 százalékban karbonsemlegesen állítjuk elő a villamos energiát, amely most is több mint 60 százalék –, akkor az áramfelhasználás önmagában nem jelent majd jelentős környezeti terhelést.

Mi a helyzet a vízfelhasználással? Ez különösen az egyre aszályosabb Alföldön kérdéses.

A víz az egy sokkal kritikusabb pont. Debrecenben a kitermelhető maximális vízmennyiség nagyjából napi 75 ezer köbméter, ebből a lakosság és a városi infrastruktúra napi 40 ezer köbmétert használ el. A debreceni teljes ipari park számára 24 ezer köbméter víz felhasználására építették ki az infrastruktúrát. Ez tehát a maximális terhelhetőség, az ott lévő valamennyi gyár összfogyasztása számára. Így azok a számok, amelyek a kínai CATL akkumulátorgyár 40–60 ezer köbméteres vízfogyasztásáról szólnak, irreálisak, mert maga az infrastruktúra sem bírja el.

Az akkugyár 22 520 köbméteres vízigényének nagyobb része, 85 százaléka tisztított szennyvízből származna, amit a debreceni szennyvíztisztító valószínűleg bővítés nélkül is ki tud majd szolgálni. A CATL gyár dokumentációjában emellett az szerepel, hogy a maradék 15 százalékot, 3378 köbméter napi vízfogyasztást a debreceni vízinfrastruktúrából venné a gyár, erre kapott engedélyt. A maximális vízigény pedig, amely terhelés kivételes esetben egy nap az infrastruktúrára érkezhet, legfeljebb 6242 köbméter lehet. A gyár vízrendszere részben zárt hűtőrendszerként működik, amelyet egyszer kell feltölteni. A rendszer azonban párolog, ezért a hiányzó mennyiséget – ez a körülbelül napi 3378 köbméter – pótolni kell.

Litkei Máté: a kiterjesztett gyártói felelősség elve szerint a gyártónak kell gondoskodnia az elhasznált akkumulátorok visszagyűjtéséről is. Fotó: Facebook/Litkei Máté
Litkei Máté: a kiterjesztett gyártói felelősség elve szerint a gyártónak kell gondoskodnia az elhasznált akkumulátorok visszagyűjtéséről is. Fotó: Facebook/Litkei Máté

Miért beszélnek mégis ennél jóval nagyobb mennyiségről?

A számokból az látszik, hogy a beruházás kritikusai alighanem azért 40 ezer köbméteres városi infrastruktúrát terhelő vízfogyasztásról beszélnek, mert a lakossági vízhasználaton felül ez már valóban meghaladná a Debrecenben kitermelhető összmennyiséget. De még egyszer mondom, hogy ezek a számok irreálisak.

Több megjelent cikkben is olvasható, hogy a komáromi, koppánymonostori akkumulátorgyár – amely jelenleg a negyedik legnagyobb Európában – vízigényét az ipari park közműrendszere nem tudta kiszolgálni, ezért Tatáról építettek ki egy vezetéket, amelyen tatai karsztvizet szállítanak, hogy legyen elegendő víz a gyár működéséhez. Ez a helyi városvédő egyesület szerint nagyon környezetromboló.

Sajnos ezt a megoldást nem ismerem, erről szakvéleményt nem tudok megfogalmazni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a karsztvízhasználat egy érzékeny kérdés. Én azonban mindenképpen azt szorgalmazom, hogy a körforgásos gazdálkodás irányába kell elmozdulni. Ha tehát vizet használunk, akkor használjunk olyan vizet, amelyet előtte már hasznosítottunk, ha lehet minél többször, ezzel is csökkentve az ökológiai lábnyomot.

Ezért amellett, hogy honnan jön a víz, fontos azt is megnézni, hogy milyen minőségben távozik az a víz. Debrecenben a kiadott engedélyek egy közel teljesen zárt üzemegységre vonatkoznak, ami annyit jelent, hogy elvileg onnan sem a vízbe, sem a levegőbe, sem a talajba nem kerülhet az uniós és a hazai szabályozás határértékeit meghaladó mennyiségű szennyező anyag. Ezek a szabályozások pedig – különösen a magyar – igen szigorúak. Bíznunk kell abban, hogy ezeket be is fogják tartani, ha pedig az üzemeltető nem tartja be, akkor a hatóságok és a civil szervezetek éberségét nem kerüli el az eset.

Az akkumulátorok gyártásáról és a gyárak környezeti terheléséről sokat beszélnek, de kevesebbet hallani arról, hogy mi lesz a veszélyes hulladéknak számító elhasznált akkumulátorokkal? A gyártás mellett újrahasznosító kapacitásnak is ki kell majd épülnie, amely akár a gyártás nagyságrendjével megegyező környezeti terheléssel is járhat. Mit lehet erről tudni?

Kiterjesztett gyártói felelősség elve szerint a gyártónak kell gondoskodnia a visszagyűjtésről is.

Egy uniós irányelv, hogy a gyártónak már a tervezés folyamatában gondoskodnia kell az akkumulátor visszagyűjtéséről és újrahasznosításáról. Akkumulátorok esetében 2025 környékén születik meg az az átfogó szabályozási keretrendszer, amely alapján megkezdődik ennek a szabályozásnak a konkrét alkalmazása. Ez alapesetben azt jelenti, hogy a gyártónak kell gondoskodnia arról, hogy a legyártott akkumulátort, meghibásodás esetén vagy az életciklusa végén a felhasználó visszajuttathassa hozzá. Azonban az uniós országok többségében – mivel számos forgalmazó van, amelynek nem minden esetben van gyártóbázisa az adott országban – az állam építi majd ki ezt az infrastruktúrát, amely egységes lesz. A gyártótól pedig díjfizetés fejében átvállalja a visszagyűjtéssel kapcsolatos szolgáltatást. Tehát, röviden, az állam fog gondoskodni a visszagyűjtésről. Az állam pedig valószínűleg azt a koncesszióst bízza majd meg, amely a hulladékgazdálkodást is menedzselni fogja. Magyarországon ilyen lehet például a Mol.

Erre a feladatra mennyire van/lehet felkészülve a Mol, mekkora fejlesztési, beruházási igényt jelent ez a társaság számára?

Sajnos ezt nem tudom megítélni, a Mol illetékesei tudnának kielégítő választ adni.

Mi az, ami már most kiderül az újrahasznosítás uniós szabályozási terveiből?

Annyi a szabályozással kapcsolatban már most is pontosan tudható, hogy 2027-re 63 százalékban kell teljesülnie a begyűjtési célnak. Ez annyit jelent, hogy a forgalomba helyezett akkumulátorok 63 százalékát vissza kell gyűjteni, 2030-ra pedig 73 százalékban van ez az érték meghatározva. Ez egy viszonylag meredeken felfelé ívelő szám, különösen ahhoz képest, hogy ma a lítiumion-akkumulátorok körülbelül 5 százalékát gyűjtik vissza az EU-ban.

A visszagyűjtéssel párhuzamosan az újrahasznosítás is fel fog pörögni, hiszen a szabályozás szerint 2025-től a visszagyűjtött lítiumion-akkumulátorok 65 százalékát, 2030-tól pedig 70 százalékát újra is kell hasznosítani. Itt feltehetően belép majd egy olyan szereplő, amely csak az újrahasznosításra specializálódik.

Maga az irányelv tehát teljesen egyértelműen kimondja, hogy erről gondoskodni kell.

Tehát a gyártás mellett, ahhoz kapcsolódóan a termék újrahasznosításában is nagy gazdasági potenciál rejlik?

Fontos leszögezni, hogy ez nem pusztán kötelességünk lesz, de érdekünk is. Az Európai Unióban gazdaságstratégiai jelentőségű kérdéssé fog válni, hogy itthon tartsuk a kritikus nyersanyagokat, és saját magunk dolgozzuk fel, hasznosítsuk, ezért kiemelt szempont lesz a használt akkumulátorok újrahasznosítási rendszerének kialakítása és technológiai fejlesztése is, mert ezzel csökkenteni tudjuk a nyersanyagfüggőségünket.

Úgy tudom, hogy a lítiumion-akkumulátorok újrahasznosítása standardizálási és anyagszétválasztási problémák miatt jelenleg nagyon alacsony arányú, 5 százalék alatti Európában. Mire lehet a későbbiekben számítani?

A technológia még viszonylag friss, emiatt még kellő számban alapanyagként szolgáló hulladék termékek, elhasznált akkumulátorok még nem állnak rendelkezésre. Arra kell számítani, hogy a technológia fejlődésével, valamint a hulladék alapanyag mennyiségének a növekedésével párhuzamosan jelennek majd meg azok a cégek, amelyek rentábilisan ezeket újra is tudják hasznosítani. Ehhez azonban folyamatos működés kell, melyhez nagy mennyiségű alapanyagra, valamint a technológia fejlődésére is szükség van.

Jelenleg nagyon gyorsan fejlődik az akkumulátor technológia, a folyamatos innováció miatt pedig igen különbözőek az akkumulátorok, nincs ipari szabvány, így pedig meglehetősen bonyolult az újrahasznosítás is. Ahogy azonban a technológia kiforr, a standardizálás foka – és a visszanyerhető alapanyagok ára is – el fog érni egy olyan szintet, ahol már jobban megéri majd újrahasznosítani, mint bányászni. A szabályozás ezt a szintet hamar ki fogja kényszeríteni: ha a szabályozás kötelezővé teszi a visszagyűjtést és az újrahasznosítást, akkor gyártóknak nem lesz érdekük sok különböző technológiával készült terméket előállítani, amelyhez aztán sok különböző újrahasznosítási technológiát kénytelenek alkalmazni. Abban lesznek érdekeltek, hogy egy szervizhálózattal, egy újrahasznosítási egységgel mindegyiket tudják kezelni. A költségracionalizálás szempontjából ez a célravezető.

Mégis, mennyire bonyolult jelenleg az újrahasznosítás folyamata?

Tudni kell, hogy a lítiumion-akkumulátorokban található anyagok nehéz kezelhetősége és az anyagok bonyolult szétválaszthatósága miatt jelenleg a legtöbb üzemben még kézi erővel történik az akkumulátor-cellák újrahasznosítása. A cellák szétszerelése nagyon nagy odafigyelést és óvatos eljárást igényel, hiszen rendkívül veszélyes eljárásról van szó. Levegővel érintkezve gyulladásveszély léphet fel, de más veszélyek is vannak. De még egyszer mondom, ahogy a standardizálás előrehalad – és erre a gyártók is rá lesznek kényszerítve, hiszen nem lesz mindegy, hogy az újrahasznosításhoz sok ezer ember kéziereje kell, vagy csak néhányé, aki a gépeket kezeli –, úgy a robotizálás ezen a területen feltehetőleg gyorsan átveszi majd az emberi munkaerő szerepét. Egy gyorsan fejlődő iparágról van tehát szó, ahol a szabályozási környezet is rászorítja a cégeket, hogy standardizáljanak.

A kötelező újrahasznosítással várható tehát, hogy megjelenik egy piaci rés, hiszen eddig ez nem volt feladata senkinek. Szerintem tehát önmagában nem olyan nagy probléma, hogy jelenleg nincs meg az újrahasznosítás technológiája, hiszen még nem volt meg az előfeltétele: sem hulladékalapanyag nem volt elég, sem kötelező feladata nem volt ez senkinek. Most pedig lesz alapanyag, és pénzt fog kapni, aki ezt meg tudja oldani. Igaz, hogy a most legyártott akkukat még kézi erővel kell szétszedni, de hosszabb távon ez nem marad így. Gyors változás várható ezen a téren, valószínűnek tartom, hogy 5–10 év múlva már az automatizált megoldások lesznek többségben.

Jól értem tehát, hogy eleinte Magyarországon is nagy munkaerőigényű iparág lesz az újrahasznosítás? És ebből adódik a kérdés, hogy lesz-e elég munkaerő, miközben már a debreceni gyár esetén is felvetődött, hogy nincs annyi munkaerő, mint amennyit a gyár igényelne.

Ezt sajnos még nem lehet megbecsülni, mivel azt sem tudhatjuk biztosan, hogy nálunk fog-e az újrahasznosítás, mint iparág kiépülni.

A számokból látható, hogy a visszagyűjtött akkumulátorok egy része nem lesz újrahasznosítva. Mi történik majd a sok hulladékkal?

A nem újrahasznosított mennyiség veszélyes hulladéknak minősül, amelyet a hulladékgazdálkodási rendszernek a megfelelő módon kell kezelni. Ehhez a meglévő infrastruktúrát bővíteni kell, és biztosítani, hogy a hulladékkal ne juthassanak szennyező anyagok a környezetbe. Az újrahasznosítási technológia fejlődésével azonban a korábban felhalmozódott és ledeponált veszélyes hulladék is átminősülhet újrahasznosítható másod-nyersanyaggá, amely akár export termékként is megjelenhet.

Az, hogy a gyártónak kell gondoskodnia az elhasznált akkumulátorok visszagyűjtéséről, azt is jelenti, hogy a hazánkban gyártott és idővel elhasználódott termékek mind visszakerülnek Magyarországra?

Nem ezt jelenti. Fontos leszögezni, hogy ha Magyarországon is került legyártásra egy termék, attól még nem biztos, hogy Magyarországon jelenik meg hulladékként. Hiszen jelentős részeben európai autógyártóknak lesznek ezek értékesítve, így túlnyomó részben más országokban válnak majd hulladékká. A gyártónak a kötelezettsége, hogy a helyi visszagyűjtő infrastruktúrába eljuttassa az adott országban hulladékká vált termékét. Nincs azonban arra vonatkozó kötelezettség, hogy ennek a gyártás helyén kell történnie.

Hol fogják a veszélyeshulladék-lerakókat kialakítani?

Jelenleg is kiterjedt veszélyes hulladék gyűjtő hulladékudvarhálózat áll rendelkezésre, illetve veszélyes hulladék égető és lerakással ártalmatlanító létesítmények is vannak. A Li-ion akkumulátor gyűjtésének műszaki követelményei nem sokban térnek el az ólomsavas akkumulátorétól, így a meglévő hálózat bővítésével könnyen áthidalható az átmeneti tárolás kérdése. Lerakás helyett pedig a cél a minél teljesebb újrahasznosítás, hiszen az akkumulátorokban számos Európában csak csekély mértékben megtalálható alapanyag van.

Sokan nem is annyira a gyár működéséből adódó környezetszennyezéstől, hanem a tárolt veszélyes anyagoktól és a veszélyes hulladékoktól tartanak. Mennyiben jogos ez a félelem?

A jogszabályok biztosítják a környezetvédelmi határértékeket. A szakhatóság és a civil szervezetek kontrollja kíséri az üzemek működését. Nyilván mindenkinek az az érdeke, hogy az ipari létesítmények ne tegyék tönkre a környezeti értékeinket. Azonban a jelenleg elérhető környezetvédelmi mérések alapján sem a levegőben, sem a talajban, sem a vízben nem találtak határértéket meghaladó szennyező anyagokat például a gödi gyár körül. Nincs tehát okunk azt feltételezni, hogy egy újabb idetelepülő gyár a szennyezés szándékával érkezne. Nyilván zavaró tud lenni egy ilyen gyár építése és működése – például a közelben lakók számára a határérték alatti zajszennyezés is tud kellemetlen lenni –, de tágabb horizonton a jelenlegi elérhető adatok alapján egy ehhez hasonló, zöld átállást segítő technológiai beruházássokkal kisebb környezeti terheléssel jár, mint amekkora hasznot hoz országos, vagy európai szinten.

LEGYEN ÖN IS ELŐFIZETŐNK!

Szerkesztőségünkben mindig azon dolgozunk, hogy higgadt hangvételű, tárgyilagos és magas szakmai színvonalú írásokat nyújtsunk Olvasóink számára.
Előfizetőink máshol nem olvasott, minőségi tartalomhoz jutnak hozzá havonta már 1490 forintért.
Előfizetésünk egyszerre nyújt korlátlan hozzáférést az Mfor.hu és a Privátbankár.hu tartalmaihoz, a Klub csomag pedig egyebek között a Piac és Profit magazin teljes tartalmához hozzáférést és hirdetés nélküli olvasási lehetőséget is tartalmaz.


Mi nap mint nap bizonyítani fogunk! Legyen Ön is előfizetőnk!