Tarik Cyril Amar, az isztambuli Koc Egyetem történésze, Oroszország-, Ukrajna- és Kelet-Európa szakértő, kutatási területe emellett a második világháború, a hidegháború és az emlékezetpolitika. A kutató az orosz-ukrán válság lehetséges megoldását máshol és másképp látja, mint sok politikai szakértő. Erről nyilatkozott lapunknak.
Amar egyik twit-üzenetében arra szólította fel Joe Biden amerikai elnököt, hogy változtassa meg a hozzáállását a háborúval kapcsolatban, ahogy Hruscsov tette 1962-ben a kubai válság idején, és tudjon visszavonulót fújni. Lapunk kérdésére a történész elmondta, ezt úgy értette, hogy míg 1962-ben Hruscsov robbantotta ki az atomháborús fenyegetettséget, de végül ő volt az is, aki tudott visszavonulni, most Bidennek kellene változtatni a kérlelhetetlen ellentámadás politikáján, és ezzel megelőzni egy sokkal nagyobb konfliktust. Amar hangsúlyozta, hogy véleménye szerint nem arról van szó, hogy Putyin ne lenne lényegileg gonosz, hogy ne érdemelné meg, hogy nemzetközi bíróság elé állítsák, és hogy az Ukrajna elleni invázió ne lenne igazolhatatlan, mégis,
a Nyugatnak számba kellene vennie, mi vezetett idáig és milyen alternatívák kínálkoznak azon kívül, hogy erőből visszatámadnak Oroszország ellen.
Ez volna az ősi, úgynevezett „double-track”-stratégia, amit a NATO régebben alkalmazott, és amihez vissza lehetne és kellene nyúlni.
Vagyis Amar nem csak a támadás, hanem a kompromisszum felajánlásának szükségességét hangsúlyozza:
„Még mindig meg lehetne próbálni megegyezni, persze anélkül, hogy enyhítenének a nyomáson Oroszország ellen. Vagyis nem visszavonulásról volna szó, hanem az erő és a kompromisszumkészség együttes alkalmazásáról. Ebben az esetben viszont a NATO-nak fel kellene ajánlania, hogy Ukrajna soha nem lesz NATO-tag.”
Egy semleges Ukrajna volna a legjobb mindenkinek?
A történész hajthatatlan abbéli álláspontjában, hogy a NATO-ból való kizárás még Ukrajnának is saját érdeke. „Úgy gondolom, hogy Ukrajnának semlegesnek kellene lennie. Ez volna mindenkinek a legjobb. Ezzel nem azt mondom, hogy védtelennek kellene maradnia, és semmi esetre se legyen egyik hatalom bábja sem: rendelkezzen komoly hadsereggel, amelyik valós védelmi tevékenységet tud folytatni. Így nem jelent veszélyt Oroszországgal szemben, de meg tudja védeni magát. Az Oroszországgal való megegyezésnek pedig tartalmaznia kell, hogy amennyiben Oroszország megszegi az egyezséget, a NATO támogatja Ukrajnát. Vagyis egyáltalán nem demilitarizálásról beszélek, mint az orosz propaganda, hanem azt szeretném, hogy Ukrajna ne legyen senkié, ne legyen szatelitállam. Én éltem az országban öt évet, tudok oroszul és ukránul, komolyan mondom, hogy az ukránok érdekeit tartom elsődlegesnek.” Amar kiemelte, hogy a gerilla-háború szervezői és előzetes támogatói is a legrosszabbat teszik Ukrajnának, hiszen amennyiben erre kerülne sor, az egész ország vágóhíddá változna.
"A németek ne küldjenek fegyvert", egyébként pedig most ez kinek is a hibája?
A reguláris hadsereg támogatása más lapra tartozik, mondta a történész, ebben van ráció egyetlen dolgot kivéve: azt, hogy a németek is küldenek fegyvereket.
„Figyelembe lehetett volna venni, hogy ez borzasztó következményekkel járhat a néplélek szempontjából. Elképesztően érzékeny pontja az orosz emlékezetnek a német-orosz összecsapás, és meg kellett volna próbálni elkerülni ennek felidézését. Ez az érzékenység egyrészt teljesen természetesen épült be az oroszok lelkivilágába, másrészt később kívülről is megtámogatták állami propagandával, de a lényege, hogy ennél sokkal jobban fogadnák, ha az EU küldene fegyvereket az ukránoknak. Ez olyasmi, amivel érdemes lett volna számolni, és egyáltalán nem lett volna megoldhatatlan.”
A nemzetközileg elismert, német-tunéziai gyökerekkel rendelkező történész azt állítja, ez a helyzet nem biztos, hogy előállt volna, ha a NATO nem kecsegteti Ukrajnát a belépés lehetőségével, és bár Putyin lépése – ezt többször hangsúlyozza – nem védhető, a Nyugat sokat tett azért, hogy a jelenlegi háborús helyzet előálljon. „Putyin háborús bűnös, ahogy egyébként szerintem George W. Bush és Tony Blair is az iraki háború miatt mellesleg, és nagy eséllyel egyikük sem fog nemzetközi törvényszék elé állni. Az orosz elnök lépéseit elítélem. Mégis, vegyük számba, hogy mit tettünk mi azért, hogy idáig fajulljon a konfliktus”, magyarázza Amar.
„Egyrészt megígértük az oroszoknak 1990-ben és 1993-ban, hogy nem fogjuk bővíteni a NATO-t, ezt pedig vagy nem szabadott volna megígérni vagy be kellett volna tartani. Másrészt viszont Grúziának és Ukrajnának is ígéretet tett a NATO a felvétellel kapcsolatban, mindezt viszont úgy, hogy semmifajta tervet nem készített, határidőt sem szabott, vagyis nem tett konkrét előkészületet, valószínűleg mert tudta, hogy nem fogja felvenni. És mi történt később? Mindkét országot megtámadta Oroszország. Először Grúziát, és a NATO nem tett semmit.
Véleményem szerint kiszolgáltatta őket Oroszországnak úgy, hogy tudta, hogy nem fogja megvédeni őket egy éles helyzetben, hiszen ha megteszi, kitör a harmadik világháború, ezt pedig senki nem akarja megkockáztatni. Ez súlyos felelőtlenség volt, ilyet nem szabadott volna csinálni.”
„Harmadrészt pedig”, teszi hozzá Amar „amikor az oroszok azt kérték, hogy a NATO fejezze be a bővítést, meg kellett volna tenni. Ez egy érthető kérés volt a részükről, a NATO legutóbbi bővítési kísérletei valóban súlyos érdekeket sértettek.”
Magyarországgal kapcsolatban pedig megemlíti, annyiban mindenképpen össze lehet hasonlítani az '56-os magyar helyzetet a mostani ukrán háborúval, hogy a nyugati hatalmak akkor is az ellenállásra bíztatták a magyarokat, holott pontosan tudták, hogy egy éles helyzetben nem fognak segíteni.
Mi van a humanitárius eszmék mögött?
Az Ukrajna-kutató szkeptikus az amerikaiak jóakaratával szemben: „Úgy gondolom, hogy az Egyesült Államok használja Ukrajnát, és Európának szembe kellett volna szállnia a nyitott ajtók politkájával a NATO tekintetében. Ez igazából nem tett jót Ukrajnának, nem tett jót Grúziának sem. Hogy egész pontosan mire használja Ukrajnát az USA, nem tudom, de ez a politika nem az ország javát tekiti elsődlegesnek.”
„A humanitárius érvek sajnos nem csábítanak el”, mondja Amar, „főleg, ha nagyhatalmaktól származnak. Hallottunk már hangokat arról, hogy a háború hosszan tarthat, súlyos áldozatokkal. Aki itt hosszú, véres háborúra készül, az nem az ukránok érdekeit nézi, hanem használja és feláldozza őket.”, jelenti ki a történész.
A nukleáris háború veszélyét taglalva, Tarik Cyril Amar úgy gondolja, „annyira mindenképpen reális opció, hogy érdemes aggódni rajta és a politikai vezetők gondolkodását meg kell, hogy határozza. Én azt remélem, hogy ezen a ponton a valószínűsége elég alacsony, de tudnunk kell, hogy most olyan kritikus pontján vagyunk a történelemnek, mint a hidegháború legfélelmetesebb időszakaiban voltunk, akár Kubára gondolunk, vagy Berlinre 1961-ben vagy a Jom-kippuri háborúra.”
