A 2050-es klímasemlegességi cél elérését az EU mindenekelőtt a megújulók gyorsított ütemű elterjedésére kívánja alapozni. De többek között az ön hazája, Hollandia sem áll jól a megújulókkal, mert nem túl kedvezőek az adottságai. Máshol pedig, mint Magyarországon, az atomenergia fontos szerepet játszik az energiamérlegben. Hogyan lesznek képesek a kevesebb megújuló potenciállal rendelkező országok atomenergia nélkül elérni a klímasemlegességet?
A holland helyzet valamelyest más. Mert az igaz, hogy nagyon sűrűn lakott ország, ami például megnehezíti a szélerőművek telepítését, de a fő magyarázat, hogy Hollandia, ahol történelmileg a földgáz adta az energiamérleg javát, fáziskésésben van. De ez a helyzet most már változóban van. Eléggé egyértelmű, hogy a szénalapú gazdaságról való átállás alatt szükség lehet átmeneti energiaforrásokra, és természetesen az atomenergia is része az energiamérlegnek.
Nekem semmi bajom az atomenergiával. Nem zavar, amíg teljesítjük a 2050-es célokat. Az egyetlen dolog, amit ugyanakkor a tények alátámasztani látszanak, hogy az atomerőművek építése borzasztóan sokba kerül. Remélem, hogy a tagállamok körültekintően felmérik majd a költségeket.
Ezért más megoldások gazdaságilag előnyösebbeknek bizonyulhatnak. És hát végső soron a nukleáris energia nem is minősül fenntarthatónak, miközben a kibocsátás szempontjából mégiscsak pozitív. Azt hiszem, hogy pénzügyileg bölcsebb döntés egy hosszú távon is fenntartható megoldásba invesztálni, mint egy átmeneti állapotra fordítani a pénzt. A Bizottságnak semmi ideológiai kifogása nincs a nukleáris energiával szemben, azzal viszont tisztában vagyunk, hogy a tagállamok nagyon eltérően viszonyulnak a kérdéshez.
Azt mondta, hogy a Bizottságnak nincs előítélete az atomenergiával vagy a földgázzal szemben. Ugyanakkor uniós szinten a taxonómia rendelettől kezdve az Európai Beruházási Bank hitelpolitikájának megváltozásáig egy sor olyan döntés született, amelyek látszólag hátrányosan kezelik a földgázt és az atomenergiát. Hogyan beszélhetünk akkor még az energiamérleg szabad megválasztásának lehetőségéről?
Megállapodtunk a klímasemlegesség 2050-re történő eléréséről, ami következményekkel jár. Ha körülnéz a világban, láthatja, hogy nem csak a jogszabályok változnak, hanem a piaci befektetők is gyorsan irányt váltanak a zöld energiák felé. Nem hibáztathatja senki a Bizottságot azért, mert levonja a politikai konklúziókat abból a kötelezettségvállalásból, ami a klímasemlegesség 2050-re való elérését célozza meg. A földgáz vagy a nukleáris energia az átmenetet segítő energiaforrás? Igen, mert a szénnél kevesebb, vagy zéró kibocsátása van.
Az egy dolog, hogy a Bizottság az átmenet részének tekinti a földgázt és az atomenergiát. De vajon uniós pénzügyi források is elérhetők lesznek a földgáz-projektekre az átmenet ideje alatt?
Bizonyára látta, milyen döntést hozott az EIB a finanszírozásról (2021 végétől a bank már nem nyújt kölcsönt fosszilis projektekhez – a szerk.). Tudom, hogy Lengyelországban és máshol is élénk vita folyik az optimális energiamérlegről. Nyilvánvaló, hogy egyes országok nagyobb kihívással néznek szembe, mint mások. Ha valahol az áramtermelés 80 százalékban szénfüggő, akkor annak az országnak sokkal nagyobb átalakuláson kell átmennie, mint például egyes észak-európai tagállamoknak, ahol helyenként már 50 százalék felett van a megújulók aránya. De, a beruházásokról a tagállamoknak kell meghozniuk a döntést. Mi itt Brüsszelben készek vagyunk a lehető legnagyobb gyakorlatiasságot mutatni, de egyértelműen olyan beruházásokon lesz a hangsúly, amelyek a fenntarthatóságot szolgálják. És a földgázzal nem teljesül ez a kritérium. Jobb a szénnél és a kőolajnál, de nem fenntartható és szennyező is.
És az atomenergiával mi a helyzet?
Az EU főleg nukleáris kutatást finanszíroz. De, ismétlem magam: látható, hogy még Franciaországban is változik a légkör, ahol hamarosan nagy horderejű beruházási döntéseket kell hozni atomerőművek életciklusának lejárata miatt. A megújulók mellett szóló üzleti érvek egyre erősebbnek tűnnek Franciaországban is.
De vajon beszélhetünk-e konszenzusról a tagállamok között a klímasemlegesség kérdésében? Mintha Lengyelország nem állt volna be még a sorba.
Lengyelország a hozzájárulását adta, csak júniusig időt kért annak felmérésére, hogy képes lesz-e megfelelni a céloknak. Az Európai Tanács zárókövetkeztetései világosan fogalmaznak. De, júniusig kell várni annak eldöntésére, hogyan lehet ezt megvalósítani. Ez érthető is tekintettel arra, hogy milyen hihetetlen átalakuláson kell keresztülmennie az országnak, a költségekről nem is szólva. Még mindig úgy látom, hogy Varsóval tárgyalva pozitív eredményre jutunk júniusig.
És mi fog történni február és június között, ami meggyőzheti a lengyeleket arról, hogy beadják a derekukat?
Először is, a lengyelek elvégzik a saját elemzésüket arról, ez mit fog jelenteni számukra. Másodszor, mindez egybeesik a többéves keretköltségvetésről folyó tárgyalásokkal. Ne legyünk naivak: ameddig nincs megállapodás, azok a tagállamok is körömszakadtáig ragaszkodnak az álláspontjukhoz, amelyek több pénzt remélnek az átállásra. Mihelyt többet tudunk a költségvetésről, más ügyekben is előreléphetünk. Úgy látom egyébként, hogy a méltányos átállási alapról szóló javaslatunkat és benne az összeget üdvözölte a lengyel kormány.
De, vajon ez a pénz (2 milliárd euró) mire lesz elég?
A méltányos átállási alap nem az egyetlen pénzügyi forrás. Ha a beruházási szükségleteket vesszük, akkor évente minimum 260 milliárd eurót kellene az átállásra költeni. A méltányos átállási alap ebben hasznos szerepet játszhat. De ez nem az átmenetet hivatott segíteni, hanem a méltányos átmenetet, ahol hátrányos helyzetben lévő szektorokon és régiókon kell segíteni. És ne feledjük, hogy még mindig 30 szenes régió van Európában, a legtöbb éppen Lengyelországban, miközben más energia-intenzív ipari létesítmények is óriási kihívás előtt állnak.
Elképzelhetőnek tartja azt, hogy az egyes tagállamok számára eltérő határidő legyen a klímasemlegesség elérésére?
Nem hiszem, hogy ez lehetséges. Mert ha belemegyünk ilyen differenciálásba, akkor más országoknak kellene túlteljesíteniük. A szolidaritás egyik formájának is tartom, hogy mindenki magára vállalja a célt.
De, a szolidaritás része az is, hogy támogatjuk a tagállamokat a cél elérésében. Lengyelország számára nem a cél halasztása a megoldás, hanem a több beruházás és nagyobb európai finanszírozás. Ha az ETS (kibocsátás-kereskedelmi rendszer) továbbra is sikeres lesz és a kibocsátási egységek ára tovább emelkedik, akkor a szén üzleti modelljének hamar befellegzik. Mint aki bányászvidékről származik, mindig azt mondom, kérdezzen meg egy bányászt, hogy szeretné-e, ha a fia is bányász lenne. Nem hiszem, hogy igennel válaszolna.
Az ETS, a kibocsátás-csökkentés piaci módszere
Az Európai Unió emisszió-kereskedelmi rendszere (EU ETS) a világ első és máig legnagyobb, az üvegházhatást okozó gázkibocsátás kereskedelmi rendszere, amelyet 2005-ben hoztak létre a nagy szennyező ipari létesítmények kibocsátásának piaci eszközökkel történő csökkentésére. 2013-ban már több mint 11 ezer gyár (főleg acél és cement), nehézipari üzem, hőerőmű, olajfinomító és egyéb létesítmény tartozott a rendszerbe 31 országból (az EU28-on túl Norvégia, Svájc és Izland).
A rendszer működésének lényege, hogy minden évben csökkenő számú CO2 kibocsátási egységet bocsátanak a létesítmények rendelkezésére, és aki túllépi a számára megszabott mértéket, annak vásárolnia kell másoktól. Aki pedig jobban teljesít, az értékesítheti a piacon a kvótát. Az európai ETS az uniós üvegházhatású gázkibocsátás nagyjából 40 százalékát fedi le.
A Bizottság 2018-ban 1,65 milliárdra becsülte a forgalomban lévő kibocsátási egységek számát. A rendelkezésre álló kvóták száma alacsonyabb volt a teljes éves keresletnél. A kibocsátási egységek aukciójából származó bevételek a 2017-es 5,5 milliárd euróról 2018-ra 14,1 milliárd euróra emelkedtek, tükrözve a kvóta tonnánkénti átlagos árának növekedését 5,8 euróról 15,5 euróra (2018).
Az ETS-nek ma már része a légiközlekedés, jóllehet a szektorban elég magas az ingyen szétosztható egységek száma. Az Európai Bizottság nem zárja ki, hogy a zöld megállapodás keretében az ETS reformját kezdeményezze, megfontolva az épületek és a közlekedés CO2-kibocsátásának beterelését a rendszer alá. Ezt azonban alapos hatástanulmánynak kell megelőznie.
Az Ön dolgát nagyon megkeseríti az, hogy elhúzódik a megállapodás a következő többéves pénzügyi keretről?
Tény, hogy számos dolgot nem láthatunk tisztán addig, amíg nincs megállapodás a rendelkezésre álló források volumenéről. De, először fordul elő az, hogy nem az MFF-től (keretköltségvetéstől) tesszük függővé a klímacél elérését. Nem az van, hogy előbb azt mondjuk, hogy ennyi pénz van és kész. Hanem akkor is lépünk, ha a következő pénzügyi keretben nem lesz elegendő pénz mindenre. A társadalmunk gyökeres átalakulásáról szól a klímasemlegesség, ami három kihívást ötvöz egyszerre: a klímaválságot, az ipari forradalmat és a demográfiai változásokat. Ebben az átalakulásban nem lehet mindent előre megtervezni. Lesznek váratlan sikerek és kudarcok is. De a lényeg, hogy egy pillanatra sem szabad szem elől veszítenünk a célt. Ez egy hosszú távú projekt.
A városok központi szerepet játszanak majd ebben a zöld átállásban. Ehhez képest nem sok saját uniós forrás felett rendelkezhetnek, és egyes tagállamokban, így Magyarországon, még politikai vita tárgya is az, vajon a kormány juttat-e majd elég felzárkóztatási pénzt a fővárosnak. Mit tud még tenni a Bizottság annak érdekében, hogy nagyobb pénzügyi mozgásterük legyen a nagyvárosoknak?
Talán tudja, hogy Michael Bloomberggel együtt elnököljük a polgármesterek globális szövetségét. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan együttműködési forma, amit érdemes lenne meghonosítani európai léptékben is. Miért? Mert a legnagyobb kihívások a városok előtt állnak. Gondolok Közép- és Kelet-Európára, ahol a levegő minősége jelent súlyos problémát, vagy Dél-Európára, ahol a természeti katasztrófák vagy a hőség. De a leglátványosabb eredményeket is itt lehet elérni, például a tömegközlekedés zöldítésével, vagy a lakóépületek szigetelésével.
Tervezem az európai városok koalíciójának létrehozását, aminek tagja lehet London és Osló is. Európai szintű összefogás jöhetne létre például a zéró kibocsátású tömegközlekedés megteremtésére. Jelenleg a városok önállóan pályáznak elektromos buszok beszerzésére. De, mi lenne, ha növelnénk a volument, 2-300 helyett 5-6 ezer busz beszerzésére írva ki pályázatokat? Ez az európai buszgyártóknak is nagy ösztönzést adna. Egy másik elképzelés a lakóházak szigetelése és energiaellátása mondjuk napelemekkel, amit az EIB-vel már egy ideje finanszírozunk. Ennek nagyon jó a megtérülése, ám gondot okoz az, hogy miképpen lehetne növelni a volumenét. A budapesti lakáshelyzetre való tekintettel, ez nagyon vonzó perspektíva lehetne. És egy kormány miért akarna közbelépni, ha egy ilyen európai mértékű nagyvárosi koalíció alakul? Nem hiszem, hogy ez problémát szülne.
Ha már a nagyvárosok levegőszennyezéséről beszélünk, híve a kibocsátás-kereskedelmi rendszer kiterjesztésének az épületekre és a közúti közlekedésre?
Mielőtt bármit is tennénk, hatásvizsgálatokra van szükség. Mint tudja, gyakran vagyok bírálatok tárgya az Európai Parlamentben, ahol egyesek túl lassúnak tartják a haladást. De, én tartom magam a tényekhez. Az épületeknél, különösen a cementgyártásnak nagy hatása van a CO2-kibocsátásra. Ugyanakkor olyan újítások vannak folyamatban, amelyek számottevően csökkenthetik az emissziót. Megtámogathatjuk ezeket az innovatív tevékenységeket, hogy gyorsabb eredményt hozzanak, vagy bevihetjük az épületek kibocsátását az ETS ernyője alá. Ugyanez érvényes a közúti közlekedésre is. De, figyelem: az ETS nem lehet alternatívája a gépjárművek kibocsátására megszabott határértékeknek (ez jelenleg 95 mg CO2). Ilyen nem fordulhat elő.
Nem beszéltünk még a zöld átállás egyszerű polgárokra gyakorolt hatásáról. Mindenki egyetért azzal, hogy az átalakulás nem rakhat túlzottan nagy terheket a háztartásokra és a hátrányos helyzetű társadalmi rétegekre. De hogyan kerülhetjük el, hogy a nagy zöld átállás ne vezessen társadalmi felforduláshoz, mint amilyen például Franciaországban a sárga mellényesek mozgalma?
Mindenekelőtt, nem szabad azt mondani a polgároknak, hogy az egész nem fogja érinteni őket. Ez a folyamat mindenkit érint. Másodszor: a kormányoknak gondoskodniuk kellene a terhek igazságos elosztásáról. Szolidaritásnak kell lennie tagállamok között és tagállamokon belül is. Végül ugyancsak fontos, hogy senkit sem szabad magára hagyni.
Van egy dolog, amit ugyanakkor minden ország megtehet, és ez pedig az adók súlypontáthelyezése. Tegyék olcsóbbá a munkát és drágábbá a szennyezést!
Ezt rég meg kellett volna már tenni, de a pénzügyminiszterek idegesek tőle, mert nem tudnák előrejelezni a bevételek nagyságát. Bárkivel beszélek a politikusoktól kezdve az üzleti világig, mindenhol elmondom, hogy a beruházások ösztönzéséhez elengedhetetlen, hogy a szénkibocsátás megdráguljon a fenntartható energiaforrásokhoz tevékenységekhez képest. Ha nem akarod, hogy a polgárok fizessék meg az árát, akkor más területeken kell nekik adókedvezményeket nyújtani. A munkában és más területeken. A tagállamok esetében azonban nagyon eltérő a kiinduló helyzet. Közép- és Kelet-Európában különösen nagy a kihívás és ez összefügg a szovjet történelmi örökséggel, az energiaárak korábbi erőteljes szubvencionálásával. Az emberek több generáción keresztül ahhoz voltak hozzászoktatva, hogy az energia nem kerül semmibe.
Mikorra várható a 2030-as klímacélok felülvizsgálatára vonatkozó bizottsági javaslat?
Ahogy azt az előbb is mondtam, átfogó hatásvizsgálat nélkül semmibe sem fogunk bele. Nagy nyomás nehezedik ránk annak érdekében, hogy még a nyár előtt kezdeményezzük a 40 százalékos kibocsátási érték felemelését az 50-55 százalék közötti szintre. De a hatástanulmányon dolgozó szakértők szerint ez nem lehetséges nyár előtt, lehetséges viszont a nyár végéig. Ha legkésőbb szeptember végén ki tudunk jönni a javaslattal, akkor azt beterjeszthetjük az EP és a Tanács elé, még jó időben, a novemberi skóciai klímacsúcs előtt.
Miért van szükség egy klímatörvényre, amit tavaszra ígért a Bizottság? Mi lenne a hozzáadott értéke?
Erre azért van szükség, hogy fegyelmet kényszerítsen az érdekeltekre a 2050-es klímasemlegességi célt illetően. Nem szabad, hogy ez úgy nézzen ki, mint egy karácsonyfa, amire mindenki felaggat egy díszt. Hanem fontos, hogy néhány egyértelmű paraméter legyen. És ha ezt elfogadjuk, akkor számonkérhetővé válik a 2050-es célig elvezető pálya.
A von der Leyen -bizottság a zöld megállapodás részeként egy karbon import adót vagy hozzájárulást is belengetett, amit a külföldi cégekkel fizettetnének. El tudna árulni erről részleteket?
Ha azt akarjuk, hogy ez az intézkedés összhangban legyen a WTO szabályaival, akkor a következő megközelítést kell alkalmaznunk. Egyeztetjük a partnereinkkel, hogy mi is, ők is aláírtuk a párizsi klímacélokat, mi pedig ilyen és ilyen intézkedéseket foganatosítunk az elérése érdekében. Ha nekik is van ilyen tervük, akkor minden szükséges lépést megteszünk annak érdekében, hogy a minimálisra csökkentsük a szénszivárgás, azaz az európai cégek elvándorlásának esélyét, vagyis nem lenne szükségünk egy ilyen importvámra a határon. Ám, ha nem tesznek semmit és a szénszivárgás veszélye egyre nagyobb lesz, akkor nincs más választásunk, mint ennek a kiigazítása akkor, amikor a külföldről érkező termékek átlépik a határt. Szent meggyőződésem, hogy ez az érvelés megállja a helyét a WTO előtt. De, vajon mindez kizárná-e a viszontválaszt mások részéről? Biztosan nem, hiszen egyesek nagyon dühösek lesznek. Ha csak az acélbehozatalt nézzük, a törököket, az amerikaiakat és a kínaiakat ez sújtani fogja. Viszont nincs mese: ha megtesszük ezt a nagy irányváltást, az egyenlő feltételeket biztosítani kell a határon, ha a piac maga nem képes korrigálni. Hogy hogyan határozzuk meg az adót? Feltettem ezt a kérdést a különböző iparágak képviselőinek, akik azt mondták, hogy nem olyan bonyolult a szén lábnyomának megállapítása függetlenül attól, hogy acélról, gépjárműről vagy másról van szó.
