Most már évek óta sorozatos aszályoktól szenved Madagaszkár. A helyzet különösen a sziget déli régiójában súlyos, ez a terület most az elmúlt 40 év legdurvább szárazságát éli meg. Gyakorlatilag semmi sem terem már meg itt, emberek millióinak nem jut elegendő élelem, sőt, az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) már júliusban 14 ezer embert sorolt az éhínség ötös szintű kategóriájába, ami azt jelenti, hogy nekik már egyáltalán nem volt mit enniük.
Az ENSZ augusztusban kijelentette: az országban a történelem első klímaváltozás okozta éhínsége pusztít. Sem a helyi kormány, sem a WFP nem követi nyilvánosan, hogy hányan halnak éhen Madagaszkáron, de az AFP hírügynökség már nyáron legalább 340-re becsülte az áldozatok számát, az aszály pedig azóta sem enyhült.
A megrázó állapotokról most egy a szigetország déli részén praktizáló, névtelenségét megőrizni kívánó orvos írt cikket a Guardianre. Az alábbiakban a teljes szöveg fordítását közöljük.
Madagaszkár kiszárad – nincs termés, csak éhínség
Nincs már semmi, amit betakaríthatnánk, semmi sem terem meg a földeken, hát ezért éheznek az emberek Madagaszkáron. Az esős évszak mindig különleges volt, az a fontos időszak, amikor mindenki haszonnövények, mint maniüóka ültetésébe fogott. De az elmúlt három évben alig kaptunk esőt. Megváltozott az éghajlat Madagaszkáron, talán a globális klímaváltozás miatt. Régebben még voltak egymástól különböző évszakjaink, de már nincsenek, minden kicsit zavarossá vált. A táj láthatóan nagyon száraz, nincsenek többé levelek a fákon. Nehéz már zöld területeket találni, minden aszályos és szürke.
Idén még rosszabb a helyzet, mert az esős évszak olyan későn érkezett, hogy az emberek többsége nem tudott akkor ültetni, amikor szokott. Ezért látunk most mindenhol éhínséget, különösen a gyerekek körében, és a legrosszabb talán még hátravan. Orvos vagyok, terhes nőket és újszülötteket látok el, így a munkahelyemen is szembesülök az éhezéssel.
Látjuk rajtuk, amikor hozzánk szólnak, hogy mennyire éhesek, látjuk, hogy anélkül jöttek el hozzánk, hogy előtte bármit is ettek volna. Van, aki ki se bírja várni, míg rá kerül a sor, és inkább hazamegy, hátha otthon mégis talál valami élelmet. Sokan viszont el se jönnek - ha nem ettél semmit, nem bírsz 20 kilométert gyalogolni a rendelőig. Sokan pedig attól félnek, hogy bár elbaktatnak idáig, mi se fogunk tudni nekik enni adni.
Próbálunk segíteni: néha veszek kaktuszfügét, és azt adom a sorukra váró asszonyoknak. Apróság ez, de úgy érzem, fontos. Az éhség mindenhol ott van Dél-Madagaszkáron. Akinek földje, állata van, eladja, hogy ételt vehessen az árán, de őket meg kihasználják, visszaélnek a kétségbeesésükkel. Másoknak meg semmijük sincs. Ők hamuval kevert kaktuszlevelet esznek, csak hogy ne éhezzenek, hogy megszabaduljanak az üresség érzésétől.
Vannak, akik elmenekülnek, és azt remélik, jobb életet találhatnak másutt. Egyszer találkoztam egy férfival, aki 200 kilométert gyalogolt az otthonából feleségestül, gyerekestül. Mások erre nem hajlandók - nem akarják elhagyni a földjüket, az otthonukat.
A vízzel van itt a baj. Vannak itt olyan helyek, ahol egyáltalán nincs víz. Lehet, hogy 20 kilométert is kell gyalogolnod, hogy a kiszáradt folyó medrében vizet találj - egy-két méter mélyre kell leásnod a homokban, ott lesz a víz, jó koszosan.
Nem látom, hogy javulhatna a helyzet, egyáltalán nem vagyok optimista. Hallunk olyan tervekről, hogy idehozzák a vizet, az országnak ebbe a részébe, de eddig ilyen nem történt. Néhány szervezet működik itt, de csak pár helyen, így sok vidéki régió egyszerűen feledésbe merült. Több segítségre van szükségünk.
