Aligha volt a sportvilágnak olyan rossz éve, mint 2020 – a koronavírus-világjárvány tavasszal a második világháborúnál is erősebben bénította meg a nemzetközi sportéletet. El kellett halasztani a nyári olimpiát és a labdarúgó-Európa-bajnokságot, a show anyagi hátterét elsődlegesen biztosító televíziós társaságoknak ideiglenesen nem volt mit közvetíteniük. És akkor még nem is beszéltünk arról, hány sportoló hagyta abba, hány szakembernek kellett más munkát keresnie, hány klub ment és mehet tönkre, hány háttérmunkás veszítette el állását, vagy mennyire tépázta meg az amatőr és utánpótlássportot a pandémia.
A 2021-es esztendő a kiegyenesedésé – ebben reménykednek a sportban dolgozók. De legalább annyi a kétely, legalább annyi a kérdőjel, és sokasodnak az etikai kérdések is. Lehet-e biztonságos a nemzetközi „sportcirkusz”, hová álljanak a sportolók a vakcinasorban és miért vesztik néha türelmüket a szurkolók?
Káosz Kairóban
"Ez egy paródia. Vicc az egész" - zsörtölődött a világ egyik (ha nem a) legjobb férfi kézilabdázója, a norvég Sander Sagosen az egyiptomi világbajnokság szervezését megtapasztalva. A rajt előtt az Egyesült Államok és Csehország az utolsó pillanatban kényszerült visszalépni koronavírusos esetei miatt, így aztán az a ritka eset állt elő, hogy egy nagy labdajáték világbajnoksága beugró csapatokkal (Svájc, Észak-Macedónia) rajtolt el. Az Európai Kézilabdázók Uniója segített kikövetelni, hogy (a tervekkel ellentétben) zárt kapus legyen a torna. A kint tartózkodó csapatok az egészségügyi előírások laza kezelésére, a nem megfelelő elkülönítésre panaszkodtak; tegyük hozzá, eltérő hevességgel. Több küldöttség hivatalos úton is jelezte aggályait.
A magyar válogatott órákkal nyitó mérkőzése előtt még nem tudta, lesz-e találkozó a zöld-foki-szigetekieket sújtó koronavírusos esetek miatt - hogy aztán a meccset lejátsszák, s az afrikai együttes következő találkozójára már ne tudjon kiállni, majd visszalépjen. A buborékon belül sorra jelentették a pozitív teszteket, az ellenőrzéseket megszaporították az első esetek után.
A teniszezők eközben a február elején kezdődő Australian Openre készülnek - illetve hetvenketten készülnének, csakhogy beutazás után szigorú karanténba küldték őket a hatóságok, mivel az érkező charterjáratokon előfordult pozitív eset. Több teniszező felháborodott, mondván, nem ezt ígérték az Australian Open házigazdái - erre még visszatérünk -, ugyanakkor Victoria állam egészségügyi hatóságával nem lehet vitatkozni. Két hétig mindenki a szállodai szobájában dekkol, punktum.
Amióta a sportvilág tavaly nyáron újraindult, várható volt, hogy nem fog minden zökkenőmentesen menni. A labdarúgó-mérkőzéseket még viszonylag könnyű lebonyolítani: a sportágban rengeteg a pénz (ez fontos a megfelelő körülmények kialakítása és a tesztelés szempontjából), csak két csapat találkozik, nincs sportolók és delegációk hatalmas kavalkádja. Így is sok a koronavírusos eset, s az elmúlt hónapok után már senki sem lepődik meg, ha egy-egy mérkőzést el kell halasztani vagy egy csapat utánpótláskorú játékosaival kényszerül kiállni, ha az első keret karanténban van vagy sok a beteg. Ilyen eset a magyar NB I-ben is előfordult – az Újpest az MTK ellen 16-17 éves játékosokat is bevetni kényszerült, majd a DVTK ellen már ki sem állt, mivel a szakmai stáb és a keret szinte összes játékosa pozitív tesztet adott.
Az észak-amerikai profi kosárlabdaliga (NBA) mintaszerű buborékja biztosította a 2019-2020-as idény befejezését, de rendkívüli fegyelmezettséget, hosszú izolációt követelt meg és irdatlanul drága volt - a hírek szerint nagyjából 180 millió amerikai dollárba került, viszont másfélmilliárd dolláros "buktát" előzött meg. Ezt a példát nagyon kevesen tudják követni. A jelentős kockázatot jelentő egyéni teremsportok (sok országból érkező, majd az esemény után szétszóródó sportoló zárt térben versenyez) nagy eseményeiből keveset tudtak megrendezni.
A pandémia újabb hullámainak hatását már érezni lehet: a Formula–1 versenynaptárát áttervezték, a hagyományos idénynyitó Ausztrál GP átkerült novemberre. A tokiói olimpia kvalifikációját le kell(ene) bonyolítani, így minden ötkarikás sportágat szorít az idő – ám elkezdődtek a halasztások és törlések. Az angol labdarúgó Premier League-ben rekordszámú koronavírusos esetet szűrtek ki az elmúlt hetekben, a futballbajnokságok menetrendje kényszerűségből folyamatosan változik.
Ahogy egyes országok szigorúbb korlátozásokat léptetnek életbe, úgy nehezedik a rendezők dolga, különösen, ha nemzetközi eseményekről van szó. Hogy csak egy példát mondjunk: az olimpia házigazdája, Japán ideiglenesen még a sportcélú beutazást is megtiltotta az országba, fél évvel az ötkarikás játékok előtt…
Nem állhat meg a show
Márpedig a show nem állhat meg még egyszer. Még nem tudni - hisz csak becslések vannak - hogy a 2020-as év mekkora gödörbe taszította a sportvilágot, de a modellek semmi jót nem mutatnak. Egy tavaly május végi számítás csak a március közepe és június közepe eltelt időszakra 12,3 milliárd dolláros veszteséget jósolt – és ez csupán az Egyesült Államok sportjára vonatkozott! Az Emsi újabb, novemberi modellszámításában már 28,6 milliárdos kiesést prognosztizált. A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség globálisan 14,4 milliárd dolláros bevételkiesést modellezett, az összes amerikai profisport esetében dollármilliárdos nagyságrendű veszteségeket becsülnek.
Ez a piramis csúcsa. Ahogy lejjebb megyünk, egyre nagyobb a baj – a legnagyobb üzletnek bizonyuló sportágak, ligák, klubok túlélése ugyanis szinte garantált, a "kicsiké" nem. A Nemzetközi Olimpiai bizottság aggódva figyeli a tokiói eseményeket. Az előző olimpiai ciklusban a NOB bevételeinek 73 százaléka származott a televíziós jogdíjakból, képzelhetjük, milyen hatással lenne az ötkarikás játékok elmaradása a szervezetre, illetve az olimpiai pénztől jelentősen függő sportágakra és szövetségekre... Nem véletlen, hogy a szervezet és a japán kormány egyből megpróbálta "lelőni" a The Times által felröptetett hírt, mely szerint a japánok már foglalkoznak a játékok törlésével, és tudatta, erről szó sincs, minden előkészület megy tovább. A NOB már tavaly nyáron 100 millió dolláros segítséget juttatott nemzetközi sportszövetségeknek, illetve nemzeti olimpiai bizottságoknak kölcsön, illetve donáció formájában.
És ez még mindig csak a felszín. Az Európai Bizottság adatai szerint az EU-ban a sport nagyjából 1,37 millió teljes vagy részmunkaidős munkahelyet biztosít(ott), a szektorban 2014–2019 között nőtt a foglalkoztatottak száma. A sport hátországát a zeneipar élő szegmenséhez hasonlóan tépázta meg a pandémia, bár a részleges újranyitással lehetett valamelyest enyhíteni a brutális sokkon. Ezt a "visszapattanást" mutatják a New York Times adatai is (az általuk vizsgált Wisconsin államban áprilisban munkanélkülivé vált a sportban dolgozók közel egyharmada, októberben már "csak" 8,5 százalékos volt a munkanélküliség, de ez így is az átlagosnál rosszabb adat).
A Two Circles számításai szerint a 2019-es 46,1 milliárd dollárról 28,9 milliárdra esett vissza a globálisan a sportszponzoráció. A nagy amerikai profiligák gyenge tévés mutatókról számoltak be, a lejáró televíziós szerződések újrakötése nem könnyű. Hogy csak egy példát mondjunk: a francia élvonalbeli futballklubok Mediapróval kötött, évi 830 millió eurós tévés szerződése összeomlott (miután a Mediapro "beleállt a földbe" és nem fizetett), a Canal+ ugyan mentőövet nyújtott, majd - arra hivatkozva, hogy túlárazottak a liga médiajogdíjai - vissza is adta az ideiglenesen elnyert jogokat, s újratárgyalást kért. A ligának nincs más választása, leértékelve fogja eladni a jogokat a Canal+-nek, s ennek súlyos következményei lesznek a klubokra - no meg a klubok alkalmazottaira - nézve. Könnyen lehet, hogy a sport 2019-ben csúcsra ért, és sokáig nem tér vissza oda.
A szurkolók 2021 első félévében aligha térhetnek vissza tömegesen vissza a lelátókra, így további súlyos veszteségekkel kell számolni. Lehetséges, hogy a szurkolás és a szurkolói élmény, kultúra is megváltozik - erről már írt laptársunk decemberben-, halasztásokra, törlésekre minden sportágban fel kell készülni. Márpedig a sport, mint termék, elsősorban az „élőségével” és atmoszférájával tudja eladni magát. Az ismétléseknek - tapasztalhattuk ezt magunk is tavaly tavasszal - kicsi az élvezeti értéke. A sport varázsa a kiszámíthatatlanságban és az egyediségben rejlik. Ezt, és a hangulatot (ami most szintén nincs) fizetik meg busásan a műsorszolgáltatók.
Már ameddig megfizetik.
Morális kérdés (is)
Valószínűnek tűnik, hogy a sportvilágba sem tér vissza a normalitás egészen addig, míg magas arányú nem lesz a lakosság körében az átoltottság és nem tökéletesítik az egészségügyi protokollokat. A szektornak óriási szüksége lenne erre, ahogyan óriási szüksége volt a tömeges tesztekre is az újrainduláshoz. Ez viszont morális konfliktusokkal jár a sportolók potenciálisan privilegizált helyzete miatt.
Nézzünk meg egy közeli példát! A 2021-re halasztott tokiói olimpiára több mint 11 ezer sportolót várnak, a paralimpiával együtt több mint 15 ezret. Kétszáznál több országból érkeznének a delegációk. Edzőkkel, vezetőkkel, stábtagokkal együtt egy közepes magyar város lakosságát teszi ki az olimpiai falu populációja. Nyilvánvaló, hogy a szigorú egészségügyi protokoll és tesztelés (amiről még semmit sem tudni) mellett az olimpia biztonságos lebonyolításának egyik kulcsa a beoltottság lehet.
Erre célzott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyik nagy tekintélyű tagja, a kanadai Richard Pound is, azt állítva, hogy ha a 300-400 potenciális olimpikont beoltatják az országban, arra lehet mondani ugyan, hogy a sportolók "előretolakodnak" az oltási sorban, de ez a legreálisabb módja a játékok biztonságos lebonyolításának.
"Erkölcsi szemszögből nézve nincs ez rendben. A sportolók egészséges emberek, ráadásul nem kimondottan veszélyeztetett korcsoportban vannak. Bármennyire is szeretném látni, hogy megrendezik az olimpiát, kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a sportolókat kellene-e oltani" - nyilatkozta az olimpiai bajnok kanadai tornász, Kyle Shewfelt a CBC-nek.
"Az olimpiai mozgalom többről szól, mint csak arról, hogy kihajtják a sportolókat a világ nézőinek szórakoztatására. Az első vonalban dolgozók, a veszélyeztetettek, az idősotthonok lakói - az övék kell, hogy legyen az elsőbbség" - csatlakozott hozzá a birkózó olimpiai bajnok, Erica Wiebe.
A téma értelemszerűen itthon is szóba került. A Semmelweis Egyetem rektora, Merkely Béla etikai alapon indokolta meg a Digi Sportnak nyilatkozva, hogy miért nem kerülnek előre a sportolók az oltási sorban. Szabó Tünde sportért felelős államtitkár az Inforádiónak elmondta, ha a NOB kötelezővé teszi az olimpikonok oltását Tokióra, akkor már a kvalifikációs versenyeken részvételhez is el kell gondolkodni a tervezésen. Egyelőre a NOB ezt nem követeli meg, de az Ausztrál Olimpiai Bizottság egy közleménye szerint az oltást a szervezet ha nem is kötelezőnek, de egészségügyi, biztonsági okokból erősen ajánlottnak látja. Ugyanakkor az ausztrálok is „beállnak” a nemzeti oltási sorba és úgy vélik, bár jó lenne beoltatni a küldöttségüket, valószínűtlen, hogy ez az olimpia előtt végbemehet.
A dilemma már csak azért is érdekes, mert az elitsportolók és a nagyközönség - vagy mondjuk inkább így, a nem elitsportoló állampolgárok - között tapasztalhatunk "összeugrásokat". A korlátozások sorával szembesülő, munkanélküliséggel sújtott vagy attól fenyegetett, izolációtól szenvedő lakossághoz képest az aktív versenysportolók és felkészítőik gyakran privilegizált helyzetben vannak, hiszen ha korlátozásokkal és megváltozott körülmények között is, de utazhatnak, versenyezhetnek és kereshetnek. Ezzel pedig saját iparágukat is segítenek életben tartani. S míg normális körülmények között kevesen hördülnek fel a privilégiumokra (közismert, hogy egy sportolói karrier milyen áldozatvállalással és befektetéssel jár; az is, hogy a nagy többség nem keresi degeszre magát), azt már nehezebb lehet megemészteni a nem privilegizáltaknak, ha (mondjuk) a szülők előtt oltanak be egy versenysportolót. Ez akár politikailag is rizikós terület lehet.
A sport hagyományosan többként definiálta magát egy szórakoztató üzletágnál és példaképként állította a sportolót: az erkölcsiség, a „nemesség” (gondoljunk csak a sportszerű szóra) az önmeghatározás része. Ugyan ezt több dolog erodálta - pénzéhségtől korrupcióig, doppingtól a politikailag motivált döntésekig -, de a közönségnek még mindig vannak illúziói a sportolókkal, sportvilággal kapcsolatban. Többet várnak el tőlük, épp azért, mert a modern sport nem (nem csak) üzletként definiálta magát. Márpedig ha van erkölcsi "magaslat”, az ettől eltérő viselkedés krízishelyzetben nem veszi ki jól magát, bármilyen emberi is. Az egyre frusztráltabb közönség és a sokszor „buborékban élő” sportvilág képviselői között pedig ez összeütközésekre ad módot. Ilyen lehet az oltások kérdése; ez történik, amikor sportolók megszegik azokat a szabályokat, amik (elvileg) mindenkire vonatkoznak, ezért van felháborodás, amikor egy-egy dubai vakáció után jönnek sorban a pozitív tesztek.
A már említett, Ausztráliában karanténba került teniszezők közül többen kikeltek első dühükben a határozat ellen, mondván, nem ezt ígérték nekik. Néhányan a körülményekre is panaszkodtak közösségi médiafelületeiken. A válasz gyakorlatilag össztűz volt. Az ausztrálok – akik a világ egyik legszigorúbb karanténprotokollját tapasztalhatták meg a saját bőrükön, hónapokig nem látogathatták meg máshol élő családjukat, vagy épp külföldön ragadtak – nem érezték úgy, hogy pont az egy vesztes Australian Open-mérkőzéssel az ő éves átlagkeresetüknél többet kasszírozó teniszezőkkel kellene kivételezni… A francia Alize Cornet nyilvánosan kért bocsánatot azóta törölt „tapintatlan megjegyzéséért”.
Érezte, milyen vékony jégen van: egyfelől igaz, hogy egy sportoló rengeteg áldozatot hozott pályafutásáért és milliókat szórakoztat, másrészt épp ez a tömeg taszíthatja le a mélybe, ha konfliktusba kerül velük.
S a jelen helyzetben a sportvilág nem kockáztathatja meg, hogy a nézők elforduljanak tőle.
