Az életünk márciusban fordult fel: akkor érkezett meg Kínából a nyugati féltekére a koronavírus. Csaknem egy teljes éve a pandémia határozza meg a mindennapjainkat, és most úgy tűnik, minimum a teljes tizenkét hónap le is fog ketyegni, míg itthon is elkezdődhet a lakosság tömeges beoltása. Tagadhatatlan, hogy a világjárvány évében a korlátozások, egyebek miatt mindannyian becsavarodtunk, és ez még a jobbik eset: aki elveszített valakit, annak az alapból kiégett idegrendszerén túl a gyásszal is meg kellett, kell küzdenie.
A koronavírus áthuzalozta az agyunkat. A Guardian ennek a részleteire is kíváncsi volt, így a lap megkérdezett egy sor tudóst arról, hogy pontosan hogyan változtatott meg minket a világjárvány éve. Ők különböző szemszögből fejtették ki, hogy számos szempontból alaposan megnyomorodtunk, és azt is, hogy ezek a mentális sebek valószínűleg akkor sem fognak egycsapásra begyógyulni, ha az oltási programokkal lezárul a lakosság átvakcináza. Következzenek a megkérdezettek minden vidámságot nélkülöző gondolatai.
Pattanásig feszül
Frank Snowden, a Yale Egyetem pandémiatörténésze - aki maga is túlesett már a fertőzésen - szerint a koronavírus-járvány rokon vonásokat mutat a bubópestissel abban az értelemben, hogy erősen érinti a mentális egészségünket is. Mint mondja, "a Covid-19-cel egy második pandémia is érkezik, egy pszichológiai pandémia." Aoife O’Donovan, a kaliforniai UCSF Weill Institute for Neurosciences traumákra specializálódott pszichiátria professzora szerint is így van: "annyi rétegével küzdünk a bizonytalanságnak... nagyon szörnyű dolgok történtek, és még történni is fognak, és nem tudjuk, mikor, hogyan, kivel történnek majd még meg. Ez kognitív és pszichológiai szempontból is megvisel bennünket."
O’Donovan azt mondja, ez testszinten is érezhető, mert amikor az ember fenyegetéssel találkozik - mindegy, hogy kézzelfoghatóval vagy elvontabbal - , akkor a test elindít egy biológiai stresszválaszt. Megnő bennünk a kortizol - a stresszhormon - szintje, riasztódik az immunrendszer, gyulladások keletkeznek bennünk. Ez pedig hatással van az agyunk működésére: fogékonyabbak leszünk a fenyegetésekre, és kevésbé reagálunk a jutalmakra.
A gyakorlatban ez most azt jelenti, hogy az immunrendszerünk már akkor is riadót fújhat, ha valaki csak elköhinti magát a környezetünkben, vagy ha megpillantjuk a már unásig ismert orvosi maszkokat, esetleg csak azok jellegzetes kék színét - vagy ha szembejön valaki az utcán, aki nem visel maszkot. O'Donovan a saját bevallása szerint akkor is megriadt, amikor egyszer egy barátjával zoomolt, és a háttérben elhaladt a barát takarítója - aki nem viselt maszkot.
A professzor szerint a Covid-19 egyedi jellege is nagyban hozzájárul az idegtépő bizonytalansághoz. Szerinte ez a betegség sokkal komplexebb annál, mint ahogy azt az elején képzeltük róla. Olyan, mint egy alakváltó ellenség - folytatja -, mely alapvetően légzőszervi megbetegedés, de több esetben emésztőszervi rendellenességeket okoz, vagy delíriumot, kognitív zavart. Mások teljesen tünetmentes hordozók - sokunk sohase fogja megtudni, elkapta-e valaha is egyáltalán. És hogy nem tudjuk biztosan, az folyamatos önellenőrzésre sarkallhat minket. Magába a tünetkeresésbe is bele lehet gebedni, ammikor azon kattogunk, hogy vajon hétköznapi fáradtságot érzünk vagy ez már kóros levertség, hogy a semmi extra köhögésünk mikor válik aggasztóan gyakorivá.
Ez a folyamatos kvázi-paranoia nem csak pszichésen megterhelő, O’Donovan szerint kérdéses, hogy a test alkalmas-e arra, hogy ilyen hosszan elhúzódó fenyegetettségi helyzetet kezelni tudjon. Szerinte ez felgyorsítja az öregedést, és megnöveli az öregedéssel járó betegségek kialakulását is.
Az elutasítás táncai
Nincs új normalitás, csak egyre erősödő elidegenedettség. Egy egyszerű "hogy vagy?" is magában hordozza már az "ugye, nem vagy fertőzött?" jelentéstartalmat. Thomas Dixon, a londoni Queen Mary University történésze korábban a magyarul már archaizálónak tűnő, angolban még széles körben használatos "remélem, jó egészségben talál a levelem"-felütéssel kezdte az e-mailjeit. A pandémia kezdetével leszokott erről.
Philippa Perry pszichoterapeuta szerint a régi "szociális táncaink", mint az asztalfoglalás egy kávézóban vagy az üléskeresés egy buszon, átalakultak az "elutasítás táncaivá." Mint mondja, korábban, amikor egy szendvicsbárban sorban állt a többi vásárlóval a kasszánál, és közben néha a válla fölött a közeli asztalnál ülő barátaival beszélgetett, olyan közös, társadalmi rituáléban vett részt - nem csak az ismerőseivel, de a több várakozóval is - , mely a valakihez, valakikhez tartozás élményét is magában foglalta. Ez, a távolságtartást jelölő padlóplecsniken várakozással szintén megszűnt. A pandémáis sorban állás már nem az a sorban állás.
Általános élményünkké vált az elutasítottság érzése: az utcán szembejövő idegen inkább belelép a tócsába, mint hogy a közelünkbe kerüljön, a postás és az ételfutár hátrahőköl, amikor ajtót nyitunk neki, és így tovább. És hiába ismerjük fel, hogy ezzel egyszerre védi magát és minket is - a visszautasítottság érzésén ez nem változtat.
Az érintések hiányát pedig hormonálisan is megszenvedjük. Testünk nehezebben elérhető helyein, a vállunkon és a hátunkon úgynevezett C-afferens idegrostok találhatók, melyek érintés hatására oxitocint, vagyis boldogsághormont oldanak ki. Ezért olyan jó érzés, ha megölelnek, megsimogatnak minket, de még az is, ha egyszerűen csak kapunk egy barátságos vállveregetést. Így fonódik egybe a társas érintkezés a test jutalmazási rendszerével: az oxitocin csökkenti a pulusszámot, és gátolja a kortizol-képződést. És a konstans kortizol korszakában pont ezt vonják meg tőlünk, vonjuk meg magunktól.
Persze emberfüggő, ki mennyi érintésben részesül. A kisgyermekes családok nyilván sokkal többen, mint egy egyedülálló és egyedül élő fiatal. Francis McGlone és Merle Fairhurst idegkutatók közös kutatást végeztek még májusban a pandémia érzelmi hatásairól. Az adatokat még most dolgozzák fel, de az már létszik, hogy a fiataloknál sokkal nagyobb kockázata annak, hogy negatív érzelmeket tapasztalnak az érintések elmaradása miatt. Az érintéshiány szomorúsághoz, alacsonyabb energiaszinthez, letargiához, és végső soron depresszióhoz vezet.
Személynél kevesebb
"Valamiféle nem-személyekké válunk", mondja Perry. A maszkok csaknem arctalanná tesznek minket, és a tipikus öltözékünk, amit home office-ban viselünk - pizsama, melegítő - mintha nem-személy ruhadarabok lennének. Azzal pedig, hogy nap mint nap ezeket koptatjuk, kopunk velük mi is, mert az öltözködés is unalmas, fárasztó teherré válik az önkifejezés egyik módja helyett. A kulturális veszteségeink is dehumanizáló hatással vannak ránk, sehol egy koncert, amit várni lehetne, amibe bele lehetne veszni.
De semmi sem embertelenít el annyira, mint az, ahogy a koronavírus-korszakban a halált megtapasztaljuk. Nem elég, hogy a személyek egyszerű statisztikává válnak a tömeges halálozások miatt, de életük végső időszakában sem kaphatnak emberhez valójában méltó elbánást, a fertőzésveszély miatt. El vannak zárva a szeretteiktől, csak az orvosokkal, ápolókkal találkozhatnak. (Ez így volt sokáig Magyarországon is, míg az operatív törzs nem engedélyezte a hozzátartozóknak, hogy bemehessenek a kórházba búcsút venni a végső stádiumban lévő szeretteiktől.)
A nagy közösségeket - ez esetben az egész világot - érintő traumáknak persze van egy különös, embereket egyberántó ereje, ez a jellegzetes "együtt vagyunk a rosszban, együtt csináljuk végig"-érzés, ami a Covid-19 esetén is előjött. Az emberek elkezdtek jobban odafigyelni egymásra - emlékezhetünk, hogy az első hullám idején a sztárok, művészek ontották magukból az ingyenes tartalmakat, például YouTube-videók formájában, hogy egy kicsit segítsenek a hétköznapi embereknek elvonatkoztatni a valóságtól, akkoriban még rengetegen megtapsolták az egészségügyi dolgozókat is pontban este nyolckor, és jóval többen jártak bevásárolni az akár jobbára ismeretlen, de mégiscsak a közelben lakó idősek helyett. Ilyesmikkel ma már nem igazán találkozni.
A közös trauma összerántó ereje ugyanis hosszú távon nem fenntartható - mondja John Drury, a University of Sussex tömegpszichológiát kutató professzora. Belefáradtunk már mindenbe, és furcsa módon az elszemélytelenedéssel párhuzamosan megjelent a fokozott individualizmus érzete is, így pedig egyszerre érezzük magunkat inkább egyéniségnek, de kevésbé egy valóságos személynek. Már nem együtt vagyunk itt, ebben az egészben, hanem egyedül, kifakulva.
És utána?
Aoife O’Donovan szerint nagyon valószínű, hogy a Covid-korszakot a poszttraumás stressz szindróma (PTSD) esetek sokasága fogja követni. Szerinte a pandémia után eleve szükséges lehet felülvizsgálni a PTSD diagnosztizálásának a feltételeit. Adott, hogy a koronavírus miatt az intenzív osztályra kerülőknek, ha túlélik a betegséget, akkor 20-30 százalékuk poszttraumás stresszt tapasztal - de PTSD-t élhetnek át azok is, akik nem fertőződtek meg, viszont egész évben tartós félelemben éltek olyan, korábban teljesen semleges terepeken, mint a vegyesbolt vagy a busz. Hamarosan kiderül az is, hogy egy idegen személy kósza köhintése vajon triggerelő hatással lehet-e a PTSD-ben szenvedőkre. A Guardian emlékeztet: vannak olyan emberek, akik bár 2003-ban gyógyultak fel a Sars-ból, még mindig kezelésre szorulnak a poszttraumás stressz miatt.
A cikk azonban nem szeretne végképp kétségek közt gyötrődve az utunkra engedni minket. Emlékeztetnek arra, hogy a kényszerű otthoni léttel nagyon sokan vágtak bele új dolgokba, illetve kezdtek el befelé figyelni. Mint írják, talán a karantén-időszak tapasztalataiból néhány arra érdemeset továbbvihetünk, és kamatoztathatjuk majd őket az újrakezdés után, egy - remélhetőleg - ismét szabad világban.
(Guardian)
