Tiszabecs csendes. A szatmári határfalura pár hónapja nem irányult túl nagy figyelem, a közeli Milota árnyékában éldegéltek. A gyümölcsbarátok figyelme inkább oda irányult az utóbbi évtizedekben, a híres könnyen törhető, vékony héjú, korán termőre forduló és bő hozamot kínáló milotai dió híre miatt sok dicsfény nem jutott Tiszabecsnek, a legközelebbi vasútállomás is a falutól húsz kilométerre van. Bár évente egyszer egy kicsit azért odapillantanak a vízi sportok kedvelői, mert a szőke folyónk itt lép az ország területére és nyaranta innen indul a Tisza túra.
Csendesebb a forgalom
A háború kezdete óta azonban Milota vonult vissza a diófák árnyékába, Tiszabecs előre lépett. Szükség volt a helyiek összefogására és a külsősök segítségére is, mert a háború elől menekülők Tiszaújlak felől itt léptek Magyarország területére. Eleinte hatalmas tömegben jöttek Kárpátaljáról, a mostani napi 100-150 ember szinte meg sem látszik a helyiek szemében.
Lőrincz Gusztáv, a település polgármestere kevés szavú ember, de azért készségesen sorolja, mindenkit ellátnak, a baptisták nagyon segítőkészek, odafigyelnek mindenkire, fáradhatatlanul sürgölődnek.
Felvetjük, többen arról suttognak, akik legális úton nem tudnak az országba jutni, azoknak vállalkozó kedvű emberek 10 ezer euróért segítenek átkelni a határon. Aki gépkocsival szeretne hozzánk belépni, annak 20 ezer euró a tarifa.
„Nem hallottam ilyenről a környéken” – mondja Lőrincz Gusztáv, de hozzáteszi, nem tartja egészen elképzelhetetlennek. „Nem szoktam álhírekkel foglalkozni, van elég dolgom anélkül is” – teszi hozzá és még elmondja, nagyon sokat köszönhetnek a kormánynak és Tiszabecsen nagyon örülnek, hogy ismét narancssárgába öltözött az ország, majd elköszön, mert délután rendezvény lesz a faluban, körül kell néznie, minden rendben van-e.
Lanyhul a lelkesedés
Barabáson sem nyüzsög az élet, a falu utcáin nyugodt a forgalom. A helyiek már megszokták, időnként megáll a főutcán egy busz, elsősorban asszonyok és gyerekek kászálódnak le, bemennek a melegedőbe, kicsit megpihennek, esznek, ruhát váltanak, majd a legtöbben indulnak tovább.
„Pár hete naponta közel ezren jöttek Ukrajna felől, most alig több mint százan. Volt olyan nap, hogy csak hatvanan” – mondja Daróczi Gábor polgármester.
Ennyi menekültet már könnyebb ellátni, egyre több a tapasztalat, összecsiszolódtak a fogaskerekek, olajozottan működik a regisztráció, az adományok kiosztása.
Egy éjszaka legfeljebb tizenöten maradnak, de másnap ők is mennek tovább. A múlt héten nagyon készültek a barabásiak, arról jött hír, újabb hatalmas menekülthullám közeleg.
„Végül a nagy hullámnak csak a vége ért el minket. A legtöbben Románia felé lépták át a határt, onnan jöttek Magyarországra. Mi is csak tranzitállomás vagyunk, mindenki vagy az ország belseje felé igyekszik, vagy tovább Nyugatra.”
Azt is elmondja, bírják a munkát, egy kicsit fáradtak és ahogy látja, az önkéntesek is kezdenek fogyatkozni, kicsit lanyhul már a lelkesedés.
A menekültenként 10-20 ezer eurót szakító hiénákról ő sem hallott, ha a környéken lennének ilyenek, az biztos nem marad titokban, apró falvakban ez nem szokás. Errefelé szárnya van a hírnek. Elképzelhetetlennek azonban nem tartja, egyszer maga is szemtanúja volt egy különös esetnek.
„Egy oroszul beszélő meglett férfi jelent meg a faluban, a ruhája csupa merő sár volt. Oroszul beszélt, de azt nem tudtuk eldönteni, hogy ukrán volt vagy orosz, az mindenesetre biztos volt, hogy nem a közúti átkelőn jött. Kártyát cserélt a telefonjában és már ment is tovább. Az ukránok nagyon őrzik a határt, akit megfognak, azonnal viszik a frontra.”
Azt nem tudja megmondani, a férfi dezertőr volt-e, de szemmel láthatóan benne volt még a katonakorban, és abban sem volt biztos, egyedül lépte át a határt, vagy segítettek neki.
„A nyomornak mindenhol megjelennek a vámszedői” – legyint keserűen. Nem mondja ki, mit gondol ezekről az emberekről, majd mesélni kezd.
„Sokan jöttek ide a menekülteken segíteni. Felajánlották az ingyen fuvart, segítettek a csomagokat az autóhoz vinni, majd amikor kinyitották az ajtót, akkor azt mondták, fejenként 70-80 ezer forint lesz az út Budapestig, mert azt a fene nagy szívjóságot csak meg kell valakinek fizetni. Ezeket hamar elzavartuk. Majd később jöttek férfiak, akik megkerestek, hogy csinos fiatal hölgyeket szívesen elszállítanak és tényleg nem kérnek pénzt ezért, mert hát az hogy is nézne ki. Mondtuk nekik, köszönjük szépen a felajánlást, örülünk neki, hogy ennyi jó ember van a világon, legyenek szívesek, fáradjanak oda a regisztrációs pulthoz, adják meg az adataikat, elérhetőségüket, mert szeretnénk nyomon követni azokat, akik a sorsukat ha csak kis ideig is, de a kezünkbe teszik. A férfiak elindultak, de a regisztrációig soha nem értek oda. Ki tudja, hová vitték volna azokat a fiatal lányokat?”
A Katolikus Karitász igyekszik nyomon követni a menekülteket legalábbis az országon belül. Minden beérkezőt regisztrálnak, az értük érkező fuvarosokat is. Sok mindent hallani, ilyen kaotikus helyzetben azok is felbukkannak a segítők között, akiknek a szándékai nem teljesen tiszták, igyekeznek a bajt megelőzni.
Adományturisták
Daróczi Gábor arról is mesél, a menekültek sem egyformák, néhányan amikor átjönnek a határon és úgy érzik, biztonságban vannak, kezdenek másként viselkedni.
„Emberek vagyunk, nem lehetünk egyformák, az alaptermészetét sokáig senki nem tudja legyőzni” – mondja a polgármester. Akikért nem jönnek Budapestről vagy az ország más területeiről, beviszik Záhonyba a vasútállomásra. Ott azonban néhányan megmakacsolják magukat, nem hajlandók felszállni a Budapestre induló vonatra és azt sem mondják meg, miért.
Azt is elmondja, Záhonyban megjelentek az adományturisták.
„Kárpátalján Csapon felszállnak a vonatra, Záhonyban menekültként leszállnak, elindulnak, a befogadó állomáson jóllaknak, felveszik az adományokat, majd délután már a vasútállomáson vannak és utaznak vissza. Amikor otthon elfogyott az adomány, ismét menekültként jelennek meg Záhonyban. Sajnos már erre is figyelni kell.”
