A miniszter szerint az infláció a gazdaságot megrázó sokkhatások következtében már középtávon is a korábbi szinthez képest feljebb tolódhat egy-egy nemzetgazdaságban vagy régióban. A sokkhatásból történő talpra állás, a reglobalizáció is árfelhajtó hatású lehet. További tényezőként említi, hogy a Nyugat és a Kelet közötti gazdasági háborúnak ára és költsége van - írja a gazdaságfejlesztési miniszter a Magyar Nemzetben. A protekcionista gazdaságpolitika átmenetileg maga is megszakítja az ellátási láncokat az újjászervezés céljával, de ezzel magasabb inputköltségeket idéz elő.
A globalizáció csökkenti a versenyt, sőt szándékosan próbálja a szabályokat átírni, hogy azzal hazai ipart építsen fel. Itt már rég nemcsak vámokról van szó, hanem tiltások és szankciók sokaságáról, ami a versenybe való kiszámíthatatlan eredményű beavatkozást jelent. Ha a nyugati politika saját nagyvállalatait igyekszik védelmezni és köréjük védőhálót szőni, akkor a külföldi verseny visszaszorulásával a hazai vállalatok áremelési képessége jelentősen erősödhet.
Nagy a vállalatokat sem hagyja ki: „az újraalakuló világrendben erőforrásaikat sokkal inkább az ároptimalizációra (az inflációs pszichózis kiaknázására, illetve a piaci erő menedzselésére), mint az innovációra helyezhetik”. Szembe állítja a legnagyobb nyugati márkákat a kínai autógyártókkal, mondván, előbbik kínálatot csökkentenek és árat emelnek, utóbbiak inkább a termékeikbe igyekeznek több értéket „betenni”, nem pedig azokból minél több értéket „kivenni”.
Előkerülnek még a valutaháborúk, a bizonytalan zöldenergia-kísérletek – mint részben ideológiavezérelt társadalmi luxusfogyasztási cikkek.
Emellett minden eddiginél fontosabbá válik a geopolitikai kapcsolatok szerepe a tőkekínálatban, mert a tőke is még inkább szövetségesi rendszereken belül áramlik majd. A jövő növekedését adó beruházásokat megteremtő tőkét ezentúl tudatosabban kell felkutatni, hazánkban a beruházási politika például FDI-vezéreltté válik.
A politikailag újjászervezendő világgazdaságban a tőkét még inkább politikai eszközként használják, eltérítik (Amerika Kínával, Brüsszel Budapesttel szemben), így nem minden térségbe és iparágba jut majd annyi, mint korábban. Ez megjelenhet egyrészt beruházások elhalasztásában, de abban is, hogy a tőke kölcsönzői magasabb hozamokat kérnek a világgazdaságból minden egyedi projektbe is átszivárgó bizonytalanságok kompenzálása érdekében.
Végül a demográfiai hanyatlás szintén hozzájárulhat a tőke szűkösségéhez, de számos árnövelő hatása is lehet, még ha a fogyasztást csökkentve hűtené is az inflációt. Legnyilvánvalóbb mechanizmusként munkaerőhiány lép fel, ami béremelési nyomást okoz. A népességfogyással együtt jár az állam nyugdíj- és egészségügyi költségeinek emelkedése, ennek a finanszírozási igénye pedig szintén kiválthat inflációs nyomást.
Mindezek tükrében egyre gyakoribb a jegybankok inflációs céljának újragondolásának felvetése. A bemutatott strukturális tényezők az egy számjegyű tartományban időben ragadóssá tehetik az inflációt. Ha ez egy strukturális, elkerülhetetlen változás, akkor felmerül a kérdés, hogy meddig és milyen áron érdemes ellene küzdeni, mekkora társadalmi és gazdasági költséget fizettetnénk az elérhetetlen célért.
