Egy ideig én is vadnak tartottam Bojár Gábor felvetését. A Graphisoft Park alapítójaként elhíresült nagyvállalkozó, üzletember, egyetemalapító még 2016-ban dobta be a köztudatba a Huxit kifejezést. Arra utalva, hogy Orbán Viktor Magyarországot kivezetné az Európai Unióból.
Akkor azért adtam ennek még kis esélyt, mivel kis hazánkba (is) áramlottak az ingyenes, illetve olcsó uniós források, amelyek nemcsak a gazdaság finanszírozását tették olcsóbbá, hanem olyan magánvállalkozásokét is, amelyek kormányközeli – elcsépelt gyűjtőnevükön: NER-es – személyek fennhatósága alá tartoznak.
Egy ideje azonban megváltozott a helyzet. Magyarország már hosszú hónapok óta nem jut hozzá az őt megillető brüsszeli pénzekhez, mivel kormánya nem hajlandó teljesíteni a folyósításhoz szükséges, jogállamisági feltételeket. Mindenekelőtt azon jogszabályok meghozatalát, amelyek csökkentik a korrupciós kockázatokat – átláthatóvá, illetve átláthatóbbá teszik például a döntő részben kormányközeli győztesekkel záruló közbeszerzéseket –, vagy a gyermekvédelminek nevezett, valójában azonban homofóbnak tekinthető törvény átszabását.
Pedig nem kis pénz a tét. 7,5 milliárd euró, vagyis mai árfolyamon közel 2800 milliárd forint – ennyit fagyasztott be az Európai Bizottság a Magyarországnak 2021 és 2027 között járó keretből. Ez a vissza nem térítendő összeg, kvázi ingyenpénz. Ezen felül azonban ennél valamennyivel többet, 3 ezer milliárdot kedvezményes kamatozású hitelként vehet fel a kormány. Csak emlékeztetnék: ez utóbbi az a forrás, amelyre Orbán Viktor először nem tartott igényt, ám tavaly márciusban már ráfanyalodott, vélhetően nem függetlenül attól, hogy hetekkel korábban kitört az orosz-ukrán háború, ami összeránthatta a kormányfő gyomrát, miután éppen akkoriban csengett le a választások megnyerését célzó bődületes, ezermilliárdot is meghaladó osztogatás.
Ennek ellenére a miniszterelnök és egyes kormánytagok megnyilatkozásaiból a kívülállók számára úgy tűnt, mintha nem Magyarország számára lenne fontos az Unióval való megállapodás, a forrásokhoz való hozzájutás, hanem az Uniónak. Szinte nem telt el nap, hogy ne brüsszelezett, elhibázott szankciózott volna Orbán vagy a píárműhelyben precízen kidolgozott retorikát szajkózók.
Tényleg érthetetlen, hogy miért hadakoznak, harapnak bele folyamatosan abba a kézbe, amelytől pénzt remélnek.
Egy ideig még elment az a magyarázat, hogy csak a Fidesz kvázi védjegyévé vált kettős kommunikációt látjuk. A brüsszelező verzió a szavazótábornak szól, amelynek tagjai finoman szólva nem gondolják végig, van-e valóságalapja például annak, hogy az „Oroszországgal szembeni elhibázott brüsszeli szankciók” miatt pont nálunk a legmagasabb az infláció az EU-ban, nem feszegetik, hogy a szankcióknak máshol miért jóval alacsonyabb az árnövelő hatása. Ők csak megnézik, meghallgatják, elolvassák azt, ami elér hozzájuk, vagyis a kormánypárti médiát fogyasztják – márpedig abból aligha lesznek okosabbak.
Sokáig azt hihettük, azért az uniós tárgyalóasztaloknál más a hangnem. Különösen azt követően gondolhattuk így, hogy a kormányváltás után az immár ötödik ciklusát kezdő miniszterelnök nemcsak az idehaza, hanem Brüsszelben is szalonképes Navracsics Tibor feladatává tette, hogy megállapodjon.
Meglehet azonban, ez is csak figyelemelterelés volt. Azt készítette elő, hogy Orbán jó alaposan körbejárassa fő közgazdászával, Nagy Mártonnal, van-e élet az uniós források nélkül is, vagyis biztosított-e a finanszírozás úgy, hogy ahhoz ne kelljen jogállamisági feltételeknek megfelelni. Magyarul, mindent csinálhassanak úgy, ahogy eddig.
Erre a hétre aztán meg is született a verdikt: az uniós források nem dominánsak a gazdaság finanszírozásában, azokat könnyen ki lehet váltani másokkal. No nem arról van szó (vagy legalábbis egyelőre nem), amelyről egyre sűrűbben hallani. Nevezetesen, a kínaiakról, amelyek nem is tűnnek észszerű alternatíváknak, hiszen az utóbbi évek keleti nyitási erőfeszítései ellenére nehezen hihető, hogy Peking ne kötné feltételekhez (köztük természetesen ugyanúgy politikaiakhoz, mint Brüsszel) a forrásnyújtást.
A gazdaságfejlesztési miniszter azt mondta, a külföldi működő tőke válthatja ki az uniós forrásokat, ami szerint még jobb is. Ezért a magyar gazdaságnak át kell állnia az uniós forrás nélküli létre – mondta Nagy.
Hogy ez valóban jobb-e, az egy másik cikk témája lehet (s már lett is – javaslom a lapunkban megjelent szakértőnk véleményét tanulmányozni).
Én most azért ragadtam klaviatúrát, mert a gazdaságfejlesztési miniszter szavai számomra azt üzenik: mégis csak komolyan gondolja Orbán, hogy Magyarországot kivezeti az EU-ból, ahogy azt Bojár Gábor már hét éve megjövendölte. Abból kiindulva, hogy ha nincs forrás, akkor mi szükség lenne rá? Nem kéne például orvosolni a jogállamisági aggályokat.
Na ez az az eshetőség, ami aggaszthat minden, gondolkodni képes magyar állampolgárt.
(Csabai Károly szerzői oldala itt érhető el.)
