Noha a kormány saját állítása szerint legyűrte az inflációt, ez nagyon messze van a valóságtól. A jegybanki toleranciasávba (3 százalékos inflációs cél plusz-mínusz 1-1 százalékpont - a szerk.) továbbra is kemény munkával lehet csak visszajutni. Igaz, a nemzetközi folyamatok segíthetnek ebben, az Egyesült Államokban például a kötvénypiaci árak alapján belátható időn belül megkezdődhet a jegybanki alapkamat csökkentése.
Amennyiben az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed lépését az Európai Központi Bank (EKB) is követné, az érdemben növelné a magyar monetáris politika mozgásterét, és a most prognosztizáltnál gyorsabb kamatvágások jöhetnek. Ez persze az infláció szempontjából nem feltétlenül lenne optimális, ám legalább a magyar gazdaságot kimozdíthatná a stagflációs állapotból. (Utóbbi jelzőt arra használják, ha egy adott ország gazdasága nem tud nőni, miközben az optimálisabbnál magasabb infláció alakul ki.) Ám addig még hosszú az út, érdemes tehát röviden összefoglalni, hogyan jutott a magyar gazdaság ebbe a helyzetbe és milyen lehetséges alternatívák előtt állunk.
Az elmúlt másfél-két évben a magyar gazdaság nagyon sok mutatóban vált alulteljesítővé, nemcsak a korábbiakhoz képest, de régiós összevetésben is. A szakemberek ezt alapvetően három tényezőre vezetik vissza: egyrészt a korábbi prociklikus (vagy magas nyomásúnak is nevezett) gazdaságpolitika következményeire, az orosz-ukrán háború következtében felrobbanó energiaárakra (ez több szempontból is negatívan hatott) és az elhibázott kormányzati intézkedésekre.
A jegybank és a kormány által sokáig favorizált "erőltetett" növekedéssel járó magas nyomású gazdaságpolitika lényege az volt, hogy amikor egyébként is növekedett a gazdaság, akkor azt különböző költségvetési és jegybanki eszközökkel, támogatásokkal tovább fűtötték. Ennek többek között az volt a hátránya, hogy amikor fordulat jött, akkor eszköztelenül állt az ország, és nem volt elegendő forrás a növekedés beindítására, másrészt a gazdaságba pumpált pénz egy része inflációban csapódott le.
A kormányzati intézkedések (legyen szó a választások előtti pénzszórásról vagy az ársapkákról) hasonló inflációs hatással jártak, de egyes esetekben a versenyt is torzították, máskor a költségvetés számára jelentettek extraterhet. Mindezek mellett gyakorlatilag világszerte problémát okozott az energiaárak elképesztő emelkedése, ami Magyarországon az infláción túl az egyensúlyi adatokat (a külkereskedelmi mérleget és folyó fizetési mérleget) is felborította.
A magyar kormány a saját hibáit nem ismerte be, a történtekre külső, de nem valós magyarázatokat kreáltak, mint amilyen a szankciós infláció is volt. Ráadásul számos olyan szabályozás még mindig él, ami a régióhoz képest kialakult inflációs többletben komoly szerepet játszott. (Itt most nem térnénk ki arra, hogy ezek – vagy legalább egy részük – kivezetése helyett az energiaárak konszolidációját követően az MVM-nél felhalmozódó pénzt a kormány a repülőtér megvásárlására kívánja fordítani.)
Emlékezetes, hogy a magas infláció és a kétségbeejtően alakuló makrogazdasági mutatók következtében tavaly ősszel gyakorlatilag összeomlott a forint árfolyama. Abban a helyzetben pedig a Magyar Nemzeti Bank (MNB) nem tehetett mást, minthogy drasztikus kamatemelésről döntött. Akkor, október közepétől időlegesen duális kamatrendszer alakult ki, hiszen a jegybanki alapkamat mellett volt egy irányadó kamatláb, míg előbbi 13 százalékon állt, utóbbi 18 százalék lett.
Máshol sokkal gyorsabban lassult az infláció
Szerencsére a 2022 nyarán és kora őszén látott gáz- és áramárak még abban az évben elkezdtek korrigálni, és 2023-ban ugyan a korábbi néhány év átlagánál magasabb szinteken mozogtak, azok immár gazdaságilag kezelhetők lettek. Részben ennek is köszönhetően világszerte az infláció lassulását láthattuk, igaz, ezek a folyamatok régiónként és országonként eltérően alakultak. A magyar gazdaságban többek között a fent jelzett hibák miatt sajnos ebből a szempontból sokkal rosszabbak voltak a folyamatok, mint akár csak a régiós országokban. Nálunk a kormányzati lépések miatt továbbra is komoly inflációs többlet van, hiába harsogja a kormány és az őket szolgáló propaganda a győzelmi jelentéseket.
Érdemes megjegyezni, hogy míg nálunk a 10 százalék alatti inflációt ünneplik a politikusok, addig akár az Egyesült Államokban akár a legnagyobb európai gazdaságokban a drágulás mértéke meglehetősen közel van, vagy már el is érte a jegybankok által kívánatosnak tartott szintet. Ennek köszönhetően pedig a kamatemelési ciklusok akár a tengerentúlon, akár az eurózónában a végükhöz közelítenek.
Persze az infláció elleni harc tőlünk Nyugatra sem volt sétagalopp, és még a közelmúltban is úgy tűnt, hogy akár az amerikai Fednek is óriási problémát jelenthet ez. Részben emiatt a májusban még 3,5 százalék körüli amerikai 10 éves kötvényhozamok október közepén az 5 százalékos szintig kúsztak fel, komoly aggodalmat keltve a befektetők körében, amit jelzett az is, hogy a kötvényhozamok emelkedésével párhuzamosan egy komoly részvénypiaci korrekció is volt. A magas hozamok jelezték az inflációs várakozásokat, vagyis azt, hogy a piac a további lassulásnál hosszú lefutást vár. Az igazi veszély azonban az volt, hogy a kamatszintek emelkedése jelentősen drágította a felhalmozott adósságok finanszírozását. Egy esetleges csődhullám pedig beláthatatlan következménnyel járna, elég csak a 2008-as pénzügyi válságra visszagondolni.
A magas nemzetközi kamatkörnyezet a magyar gazdaság számára is probléma volt, hiszen az adósság finanszírozása az államháztartás számára is egyre nagyobb költség. De ezen túl azt is érdemes hangsúlyozni, hogy emiatt nemcsak az infláció által megbénított fogyasztói kereslet révén lett visszafogva, hanem a beruházásokon keresztül is. A kamatszintek miatt ugyanis a kockázatmentes alternatíva (állampapír) sok befektető számára vált vonzóbbá, mint a bizonytalan környezet miatt magas kockázatú bármilyen más alternatíva.
A minél magasabb gazdasági növekedésben érdekelt kormánytagok (vagy éppen a kamarai elnök) nem véletlenül kezdtek üzengetni az MNB-nek, hogy alacsonyabb kamatokra lenne szükség. Más kérdés, hogy a jegybank a mandátumának megfelelően (végre) az árstabilitásra fókuszál, így ennek szellemében nem engedhet a kormányzati szirénhangoknak. A gazdaságpolitika ugyanis azzal számol, hogy alacsonyabb kamatok esetén nagyobb gazdasági növekedés lehet, ami értelemszerűen a büdzsé lehetőségeit növeli, ami egy (európai uniós és önkormányzati) választási évben jól jönne.
Amerikából jöhet a segítség
Így a magyar gazdaság szempontjából is igen megnyugtató volt, ahogy novemberben látványosan esni kezdtek az amerikai hozamok. Úgy tűnik, a korábbi hangulat éles fordulatot vett, és a befektetők immár nem, hogy nem várnak további kamatemelést, de egyenesen kamatcsökkentést kezdtek árazni a hozameséssel. Itt akár hátra is dőlhetnénk, a helyzet azonban sajnos mégsem ennyire egyértelmű. Hiába jött le ugyanis az említett 5 százalékos szintről 4,2 százalék közelébe a 10 éves hozamszint az elmúlt hónapban, az amerikai jegybank (ellentétben a sokkal magasabb szinten lévő árszint mellett ünneplő magyar politikusokkal) még nem akar tort ülni, szerintük még mindig nem lehet az infláció elleni győzelemről beszélni.
A Fed elnöke, Jerome Powell december 1-jei beszédében azt hangsúlyozta, hogy a monetáris politika jócskán a restriktív területre került, de még korai lenne magabiztosan arra következtetni, hogy ez elégséges lesz, és azt találgatni, hogy mikor kezdődhet a kamatvágási ciklus. Hozzátette, hogy az infláció jó irányba halad, a kockázatok kiegyensúlyozottak, de még nem lehet győzelmet hirdetni felette. Addig marad fenn a szigorú monetáris politika, amíg meg nem győződnek arról, hogy stabilan 2 százalékra csökken az infláció.
A piaci várakozások és a jegybanki kamatdöntések egyébként az utóbbi két évben nem voltak feltétlenül összhangban, a befektetők időnként túlzott optimizmust vagy pesszimizmust mutattak. Ennek megfelelően most sem lehet mérget venni arra, hogy a legvalószínűbbnek tartott jövő tavaszi kamatvágás valóban megtörténik. Ugyanakkor az a tapasztalat, hogy a várakozásoknak komoly piacformáló hatása van. A mostani optimistább környezetben jó eséllyel könnyebb lesz a magyar adósságot is finanszírozni és vélhetően a forinton lévő nyomás is enyhül. Ezek hatásaként az MNB döntéshozói is bátrabban vághatják a kamatokat, és reménykedhetnek abban, hogy az állami „ténykedések” nem fogják felpörgetni ismét az inflációt.
Sajnos egyébként van számos erre utaló jel is, így például a kormány kedvenc vállalkozójának kijátszott autópálya-koncesszió miatt a használati díjak jövőre az inflációs várakozásokat jócskán meghaladó mértékben nőnek. Például a távközlési szektorban – ahol szintén állami közreműködéssel változott a korábbi versenyhelyzet – is hasonló folyamatok figyelhetők meg. Arról nem beszélve, hogy a különböző szektoriális adók – amelyek szinten növelik az inflációt – teljes kivezetésére jövőre sem kerül sor.
