Egyszerre vérlázító és sajnálatra méltó helyzetbe kerül az ország leszakadó fele. A választási statisztikák szerint ők számítanak a kormány legstabilabb támaszának, és ők a legnagyobb kárvallottjai a berobbanó inflációnak is. Az élelmiszerek 40 százalékos éves drágulása, tekintve, hogy ebben Európa-bajnokok vagyunk, jórészt a kormány téves gazdaságpolitikája miatt alakult ki. Egyes kutatások szerint az alsó három jövedelmi decilisbe tartozók, vagyis a lakosság 30 százaléka az év végére, a jövő év elejére a teljes jövedelmének a 70-75 százalékát költheti majd kvázi a létszükségletre, vagyis az élelmiszerre és a rezsidíjakra. Mivel ez egy átlag, egyúttal azt is jelenti, hogy a legszegényebbek egy része, akár több százezer ember kényszerülhet majd választásra: egyen vagy fűtsön.
Azt gondolom, hogy egy ilyen helyzet a magyar politika, a kormány szégyene.
Mit tesz ilyenkor a magyar családok „védőszentje”, Orbán Viktor kormánya? (Aki, ahogy fent is jeleztük, jórészt éppen ezekre az elesett szavazókra támaszkodva szerzett áprilisban újabb kétharmadot.) Gondolhatnánk, hogy áttekintik, melyek azok a teljesen felesleges tételek (legyen szó a közpénzből hízlalt felcsúti klub gyepének a fűtéséről vagy éppen értelmetlen kormányzati kommunikációs kiadásokról), amelyek egyáltalán nem szolgálják az emberek érdekeit. Majd néhány tízmilliárd forintot megmozgatva olyan szociális intézkedéseket hoznak, amelyekkel elkerülhető válik, hogy tömegesen fagyjanak mondjuk halálra az elesett társadalmi csoportok tagjai. Igen, egy jobb világban minden bizonnyal ez történne, de sajnos nem nálunk.
A magyar kormány ugyanis sokmilliárd forintot elkölt egy teljesen értelmetlen és valóságot nélkülöző nemzeti konzultációra. Eközben sok pénz egy része elveszíti a közpénzjellegét, és a baráti médiatulajdonosoknál, vagy a KESMA néven egybegyúrt – véletlenül sem a Rogán Antal-féle think tank által kézivezérelt – agymosodánál landol. Hogy félreértés ne essék, ismételjük meg még egyszer:
olyan kérdésben kérik ki a magyar lakosság véleményét, amelyet az Orbán-kormány teljes mellszélességgel támogatott, hiszen mind a nyolc szankciós csomagot megszavazta.
Arról nem beszélve, hogy ha a kormányban, amikor támogatta a szankciókat, és elhitte azt, hogy ezek egyik napról a másikra térdre kényszeríteni az oroszokat, akkor Orbán Viktornak el kellene gondolkoznia azon, hogy milyen kompetenciahiányos emberekkel vette magát körül. Érdemes persze hozzátenni, hogy ez a Brüsszel mit ígért vagy mit nem, ugyancsak leginkább a magyar népmese kategóriába tartozik, amit ugyanis a kormány hangoztat, azt az EU-ban általános álláspontnak semmiképpen sem lehet(ett) nevezni.
Orbán Viktor mentségére legyen mondva, hogy lassan közelítünk december 5-éhez, amikor valóban életbe lép az első olyan, a magyar kormány által is megszavazott szankció, ami „végre” az energiahordozókat is érinti. A kormányfő tehát nem a Mikulás, nem emiatt várhatja ezt az időpontot, bár a szankciós állítások akkor is meglehetősen ingatag lábakon fognak majd állni.
Egyébként a fentiek és az „OLCSÓ orosz gáz nélkül nincs rezsicsökkentés” hónapokig történő mantrázásának a fényében különösen megmosolyogtató a miniszterelnöktől, amikor azt mondja, hogy „le kell beszélnünk az európai vezetőket arról, hogy gyermekded módon másképp emlékezzenek a saját döntéseikre, mint azok ténylegesen történtek”… Azt a kört most nem futnám le újra, hiszen lapunk is többször bizonyította számokkal is alátámasztva, hogy a szankciók ugyan fájnak Európának, ám Oroszország számára sokkal nagyobb kárt okoznak mind rövid-, mind hosszútávon.
A Kossuth Rádióban megszólalt magyar miniszterelnök, mintha a saját hibás döntéseire utalt volna, amikor reggel arról beszélt, hogy ”a döntéshozók nem tudtak holnap-holnaputánra tekinteni, hogy milyen következményei lesznek” az intézkedéseiknek. Kérdezem, a magyar kormány vajon mikor tekintett előre holnapra és holnaputánra? Amikor egyedül az Európai Unióban továbbra is az orosz narratívát hangoztatja, miközben szemmel látható, hogy Moszkva nem csak hogy nem nyerheti meg ezt az esztelen háborút, de hosszú időre erős izoláció alá kerülhet.
Vagy akkor előretekintett a magyar miniszterelnök és csapata, amikor – vélhetőleg ismerve az ország energetikai helyzetét – folyamatosan energiaintenzív szektorokban működő cégeket csábítottak ide? Ennek a folyamatnak most épp az a csúcspontja, hogy a kifejezetten energiafalónak számító akkumulátorgyártásban akarunk nagyhatalom lenni. Pedig az egy ideje látszik, hogy az energia megdrágult, és az is egyértelmű kellene, hogy legyen a magyar döntéshozók számára, hogy akkor sem lesz „ingyen”, ha a háború véget ér.
Az a háború, amelyet Oroszország indított egy független állammal szemben.
A cikk keretei miatt most nem térünk ki, pedig megérne egy misét, hogy az agresszorról, Vlagyimir Putyinról, a mostani helyzetért felelőséről miért hallgat mélyen a magyar kormány. Ahogy az is elgondolkoztató, hogy miközben az elmúlt években a külügyminiszter időnként nevetséges indokkal kéretett be nagyköveteket, február 24-e óta egyszer sem merült fel, hogy ezt az orosz nagykövettel megtegyék. Arról sem halottunk, hogy a békepárti Szijjártó Péter felszólította volna Szergej (Lavrov) barátját, hogy ugyan vonják már vissza a csapataikat az érvényes államhatárok mögé!
Nem látszik sajnos, hogy a kormány az elhibázott, kül-, energia- és gazdaságpolitikáját revidiálná, és megpróbálná konszolidálni a helyzetet. Ahogy annak sincs jele, hogy megsegítenék a szociális válságba került magyar embereket. Azokat, akik egyébként a miniszterelnök iránti vallásos révületben újra és újra kétharmadot biztosítanak ennek a kormánynak. Nem, őket most szépen otthagyják az út szélén. Mondván, "ha van pénzetek, vegyetek idei vágású árstopos tüzifát, amit majd tavasszal kiszállítanak az erdészek! Egyetek csirkefarhátat, húzzátok ki a telet, ha tudjátok! Ha nem sikerül, akkor így jártatok, a kormány spórol egy kicsit azon a nyugdíjon, amit nem kell majd kifizetni, a közmunkát pedig majd megkapják azok, akik életerősek voltak."
Szociáldarwinizmus magyar módra, köszönjük szépen.
