Kétség sem férhet hozzá, mennyire üdvözlendő, ha egy ország fizetőeszköze nincs kitéve a külföldi devizaárfolyamok ingadozásainak. Ennek keserű igazát a hazai devizahitelesek is megtapasztalhatták, amikor a 2008 őszén kirobbant válság miatt meglódultak a törlesztőrészletek. Azok a tetőpontjukon 70 százalékkal voltak magasabbak a békebelieknél – számszerűsítette a hátrányokat Matolcsy György kedden a parlament gazdasági bizottsága előtt.
Ebből a szempontból nagyon is logikusnak és vonzónak tűnik az a lehetőség, amit a Magyar Nemzeti Bank vázolt fel a szerdán ismertetett versenyképességi csomagjában. Nevezetesen, hogy a magyar államadósság száz százaléka forintban legyen. Jelenleg ettől nagyjából 20 százalékpontnyira vagyunk – ennyi a deviza részaránya az ország teljes adósságán belül. Ezt kéne felszámolni, ami Matolcsy szerint a következő hat évben megvalósítható. Azt, hogy ezt a régi-új jegybankelnök pont a március 4-én kezdődő újabb mandátuma alatt akarja elérni, teljesen érthető, az lenne a sportszerűtlen, ha ezzel a leendő utódját terhelné meg (igaz, ezzel a babér learatásának a lehetőségéről is lemondana).
Csakhogy nem szabad átesni a ló túloldalára, az sem jó, ha egy ország államadóssága kizárólag hazai fizetőeszközben van – vélik szakértők. Ha nincs deviza, akkor a három kockázat közül kétségtelenül az egyiket, az árfolyamok elmozdulását el lehet felejteni. Marad azonban a másik kettő: a kamatok változásának, valamint annak a rizikója, ha nem sikerül az adósságot megtestesítő értékpapírok lejártakor annyi új instrumentumot értékesíteni, amennyi fedezi az állam finanszírozási igényét – ezt nevezi a szakzsargon megújítási kockázatnak.
Mindkét utóbbi rizikófaktor csökkenthető, ha minél több csatornán keresztül van lehetősége az államnak forrást bevonni: egyrészt a hazai intézményi befektetőktől (mindenekelőtt bankoktól, biztosítóktól, alapoktól, nyugdíjpénztáraktól), másrészt a magyar lakosságtól, harmadrészt külföldről. Hogy milyen hátrányt okozhat, ha ez az utóbbi lehetőség megszűnik, annak érzékeltetéséhez tételezzük fel, hogy a forintkamatok felmennek. Mondjuk azért, mert a 3 százalékos inflációs cél tartása, elérése érdekében az MNB szigorít – aminek a megkezdésére éppen e hónaptól lehet számítani. Ma még az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) megteheti, hogy ha a devizakamatok nem emelkednek, akkor az ily módon a forinthoz képest olcsóbbá vált forrás arányát növeli, ezzel enyhítve a forintkamatok növekedése okozta terhet. Ahogy azt tette is az utóbbi évtizedekben az ÁKK. Ez jó módszere a kamatkockázatok kiegyenlítésének.
Ha viszont csak forintban lesz az adósság, akkor erre már nem lesz mód. Márpedig a közgazdasági logika szerint biztosra vehető, hogy a kamatok emelkedni fognak, amennyiben nő a lakosság kereslete a forint állampapírok iránt. Ahogy azt a kormány megcélozta, Varga Mihály pénzügyminiszter szerint ugyanis 5 éven belül szeretnék megduplázni a lakosság kezében lévő, 2018 végén 5800 milliárd forintot kitett, hazai fizetőeszközben denominált állampapír-állományt.
Éppen a kamatkiadások elszaladását vetíti előre az, hogy mennyivel drágábban adja el már most is az állam az értékpapírjait a lakosságnak, mint amennyiért azokat például a kereskedelmi bankok lejegyzik. Míg például az utóbbiak 2,5 százalékos kamattal (és múlt csütörtökön 2,21 százalékos átlaghozammal) jutottak hozzá a 2024-ben lejáró államkötvényekhez az ÁKK aukcióin, addig a magánszemélyek által megvásárolható hasonló, ötéves futamidejű állampapír kamata több mint dupla akkora, 4,5 százalék, miután a 2018. évi 2,8 százalékos átlagos inflációt 1,7 százalékos kamatprémium fejeli meg. Ekkora kamatfelárral képes az állam a lakosságot még nagyobb mértékű állampapír-vásárlásra ösztönözni, s lehet, hogy a jövőben még több mézet kell tennie a madzagra, hogy teljesüljön a már említett állományduplázási célja. Hogy ez összességében az új, immár devizamentes rendszerben mekkora többlet kamatkiadást okoz a büdzsének, azt ma még nehéz megbecsülni, de félő, nagyon is vaskos összegekről lesz szó.
