A szerelem, na, az nagyon számít. A szerelmi házasság, hát, az meg aztán iszonyatosan. És semmi más!
Pont így gondolják a Bridgerton második évadának szereplői, egészen hasonlóan ahhoz, ahogy az első évadban gondolták. A szerelem csak akkor kevéssé fontos, ha valakit kötelesség elvenni, mert véletlenül kompromittáljuk egymást. Upsz. Valahogy így van ez. És bár a szerelem igen figyelemreméltó és fontos jelenség, még inkább az, ha gyönyörű ruhákban, csodálatos környezetben és teljesen valószerűtlen, de elképesztően jól megkoreografált, fojtottan erotikus, de 19. századinak ható tánclépések között bontakozik ki.
A gyönyörű herceg mondjuk hiányzik
A Bridgerton második évada jelenleg a Netflix harmadik legnézettebb angol nyelvű sorozata, így hiába a sok kritikus hang, a nézőknek úgy tűnik, nincs kifogása, vagy legalábbis nem annyi, hogy ne nézzék végig a szerelmi vívódást nyolc részen keresztül. Igaz, ami igaz persze, az első évad világos csillaga, a feltűnően jóképű és izgalmas, Hastings hercegét játszó Regé-Jean Page, aki gyakorlatilag egyszemélyben elvitte az egész sorozatot, most egyetlen pillanatra sem jelenik meg.
Ennek ellenére abszolút élvezhető részeket láthatunk, amelyekből természetesen a történeti hitelesség teljes egészében hiányzik, amelyek egy nagyon sajátos világszemléletet tükröznek, és ezt a világszemléletet érdemes is megkérdőjelezni, de mondjuk elég akkor, ha már végignéztük az összes részt. Minek rohanni ilyesmivel?
Julia Quinn regénysorozatának adaptációjában ezúttal nem Daphne és Simon szerelmének kibontakozását láthatjuk, hanem Anthony és Kate szinte lehetetlennek tűnő, végül, szerencsére, mégis beteljesülő szenvedélyét követhetjük végig, háttérben a már felfedett Lady Whistledown egyéni küzdelmeivel és a mellékszereplők profeminista megjegyzéseivel kísérve. A sorozatban az a varázslatos, hogy nem csak egy olyan világot mutat be, amely történetileg nem létezhetett, hiszen nem érvényesül a fehér felsőbbrendűség ebben a 19. századinak ható környezetben, hanem a szereplők világképe is teljesen elüt a kosztümjüktől, hiszen folyamatosan minimum huszadik századi gondolatokat visszhangoznak újra és újra,
huszadik vagy inkább huszonegyedik századi módon jönnek rá életük megoldására, és ez egyszerre különös, vicces, ugyanakkor számunkra jól követhető. Aki ugyanis azt gondolja, hogy az életünk fő célja az igaz szerelem megtalálása, azé a tökéletesé, test-test, lélek-lélek, forever, összeolvadás és nem a pénzeké, amely aztán egy csodálatos, kivételes házasságban manifesztálódik (khm, khm, ez azért inkább huszadik, mint huszonegyedik század, nem?), nos, és minden egyénnek alapvető joga van a saját boldogságához és ahhoz, hogy a saját döntései szerint a saját útját járja, amely nem az elvárások alapján szervezi önmagát,
na, aki így véli, mert elég sok magazint olvasott és elég sok önsegítő előadást hallott már, az nagyon jól fogja tudni követni a Bridgertont.
Nagy ráébredések egyetlen perc alatt
Illetve ha szeretjük, hogy szereplőink egyetlen perc alatt megértik korábbi életük mozgatórugóit, például mint az ifjú Edwina, amikor rájön, hogy végre nem a nővére akarata alapján kell élnie, vagy Kate anyja, aki egyetlen perc leforgása alatt ébred arra rá, hogy túl nagy súlyt helyezett gyermeke vállára annak kiskorában, tehát gyakorlatilag egy két éves pszichodráma lejátszódik előttünk egy csettintésre, na, ha ez nem zavarja a nézőt, akkor mi akadályozná, hogy élvezze a sorozatot?
És ami azt illeti, engem például nem zavart. Nem zavart, hogy ez egy teljesen fiktív tér, amitől hiába kérek számon történeti hűséget például, hiába szeretném, hogy ne egy csacsi modern kori eszme szerint rendeződjön mindenki életet (a szerelem prioritása, jaj már!), és annyira magával ragadott a zene, a ruhák, hogy kibírtam Kate és Anthony kicsit túlzottan hosszan húzódó vívódását, és csupán az zavart, hogy a beteljesülés kevésbé volt nagy, mint a megelőző izgalom.
Kritikusok gyakran kérik számon a Bridgerton második évadán azt, hogy kevésbé merészen ábrázolja, és szűken méri a szexjeleneteket.
Nos, akik végignézi, azért láthatja meztelenül is a gyönyörű színésznőt, relatív merészebb módon is leli örömét egy házasság előtti együttlétben, vagyis lehet, hogy én vagyok naív, de nem tudom, kell-e ennél többet várnunk egy nagyon jól megcsinált, félkommersz, realitásra nyilvánvalóan és jó értelemben egyáltalán nem törekvő sorozattól?
(Bendl Vera szerzői oldala itt található.)
