A gazdaság irányítása, formálása a legfelső szinttől az alsóbbakig általános vélekedés szerint a közgazdászok feladata. A közgazdász társadalom a diplomások tömegének egyik legnagyobb létszámú rétege. Legfelkészültebb, legtekintélyesebb tagjaiból jut bőven a kormányhivatalokba, az állami intézményekbe, a pártok szakértőinek táborába, a független kutató-, vagy tanácsadó intézetekbe, az egyetemi oktatásba, a gazdasági szervezetekbe, a média szakújságíróinak sorába. Megalapozottan feltételezhetjük tehát, hogy ha a kormányzat nem is tud megbirkózni a gazdaság nehézségeivel, más fórumokon hamar megszülethetnek a megoldások a problémákra.
Aztán a hatalmon lévő erő vagy magáévá teszi ezeket – ha felismeri, hogy az újraválasztása érdekében áll –, vagy az ellenzék használja fel a kormány bírálatára, s a választók meggyőzésére kormányképességét illetően, így a bajok felszámolása nem várat sokáig magára. Azt tudjuk, hogy a rendszerváltás óta egymást követő kormányok gazdaságpolitikája nem eredményezte a társadalom elvárásainak teljesülését. Nemhogy az ígért felzárkózást nem tudták megvalósítani – vagy akár a hátrányt csökkenteni a legfejlettebbek szintjéhez képest –, hanem még az egyik válságból a másikba is került az ország. A politikában szerepet vállaló közgazdák tehát kudarcot vallottak.
Mi a helyzet azokkal, akik nem vesznek részt közvetlenül a hatalom gyakorlásában?
A megfelelő alternatíva megtalálásához akaratban nincs náluk hiány. A Magyar Közgazdasági Társaság (MKT) az ország egyik legnagyobb hagyományú szakmai-tudományos egyesületeként vállaltan azért dolgozik több mint száz éve, hogy felkutassa a nemzetgazdaság felemelkedésének útját-módját. A 29 szakosztályból álló három és félezer fős szakmai közösség évente 80-100 konferenciát szervez, köztük a magyar közgazdász szakma legnagyobb éves találkozóját, a Közgazdász-vándorgyűlést, amelyen a leginkább hozzáértő szakemberek vitatják meg a legfontosabb társadalmi és gazdasági kérdéseket. A napjainkig hatvankét alkalommal megtartott rendezvényen a társaság elnöksége rendszeresen összeállítja a vándorgyűlés főbb tanulságait, és eljuttatja azokat a hazai gazdaságpolitika irányítóinak, a figyelmükbe ajánlva.
Ezek ezidáig nem sokat segítettek, s nem biztos, hogy a fogadókészség hiánya miatt. Ha például a tavalyi nyíregyházi rendezvény ajánlásait megvizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy azok semmi olyat nem tartalmaznak, ami ne hangzott volna el korábban számtalanszor. Részben olyan általánosan megfogalmazott javaslatokból áll, amelyeket a kormányzat amúgy is magáévá tenne, ha lenne rá módja, részben pedig triviális, önmagukban nem sokat érő megoldásokból, amiket az utca embere is kapásból fúj, ha jártában-keltében megállítják (többet kell költeni oktatásra, egészségügyre). A közgazdászokat nem készítik fel stratégiai gondolkozásra, ők két dolgot tudnak: elemezni az aktuális év gazdasági folyamatait, és prognózisokat megfogalmazni a következőre. Mindemellett a nagy múltú közgazdaságtudományban már kikristályosodtak azok a módszerek, amelyeket alkalmazva egy szerény fejlődést el lehet érni, de a felzárkózást lehetővé tevő stratégiát nem a szakmabeliek fogják kidolgozni.
Szent-Györgyi Albert állítása – „Olyan lesz a jövő, mint amilyen a ma iskolája.” – igaz. Ha tehát jobb jövőt akarunk, ahhoz megfelelőre kell igazítani az oktatást, vagyis egy eredményre vezető felzárkózási stratégia kidolgozásában elvileg a pedagógusoknak is nagy szerepe lenne. De vajon képesek-e erre?
Stratégia tervezésére hivatott szakértők tekintetében – mind létszámukat, mind felkészültségüket nézve – az oktatásban sem jó a helyzet. Erre felkészítő képzés nem létezik, ha lenne ilyen, legalábbis az azt oktatóknak már rég elő kellett volna állniuk egy megfelelő elképzeléssel az oktatásügy rendbetételére. A pár tucat stratégiai kérdésben megszólaló szakértő talán nagyobb része más szakmákból érkezett az oktatás területére. Sok köztük a közgazdász, a szociológus, a pszichológus, de a pedagógus végzettségűek is jórészt véletlenül csöppentek e társaságba.
Az egyik legelismertebb oktatáskutató például még a rendszerváltás előtt matematika-fizika szakos tanárként oldott meg statisztikai feladatokat oktatási felmérések adatainak értékelésében. Ennek során ismerhette fel jó érzékkel az oktatáskutatásban rejlő lehetőséget. Tanulmányozta a külföldi szakirodalmat, s kiválasztott magának egy Magyarországon akkor még újdonságnak ható pedagógiai irányzatot, aminek hazai szószólója lett. Számos könyvet is kiadott e témában, amelyek megírásakor minden bizonnyal erősen támaszkodhatott a külföldi forrásokra. Széleskörű tájékozottsága ellenére egészen fura nézetei is vannak. Szerinte a tananyagot hozzá kellene igazítani a más kultúrákból, társadalmi csoportokból érkező gyerekek sajátosságaihoz. Fültanúja voltam, amikor azt fejtegette, hogy a kistelepüléseken élő roma tanulóknak lóápolási ismereteket, s a lovaskocsival való közlekedés szabályait kéne tanítani.
Egy másik szaktekintély végzettségének megfelelően könyvtárosként kezdett dolgozni, később egy nemzetiségekkel, kisebbségekkel foglalkozó kutatócsoport munkatársa, majd vezetője lett. Ezután a szakminisztériumban töltött be különböző vezetői pozíciókat, innen került az Országos Közoktatási Intézetbe, ahol elkezdődött az oktatáskutatói pályafutása.
A szóban forgó szakértőkről elmondható, hogy semmi újat nem találnak ki, külföldről vesznek át nekik tetsző gondolatokat, megoldásokat, módszereket, s azokat próbálják a hazai viszonyokba átültetni. Az egyik neves oktatáskutató és cége például angol ötlet nyomán indította el programját, amelyben a pedagógusokat művészek segítik a tantárgyi ismeretek hatékonyabb oktatásában.
Átfogó elképzeléssel az oktatásügy rendbetételére nem rendelkeznek, ilyet sem ők, sem azok a szervezetek nem tettek le az asztalra, amelyekben meghatározó szerepet játszanak. Mindössze a 2010 előtti, korántsem ideális állapotok visszaállítására vannak konkrét terveik (az iskolák visszaadása az önkormányzatoknak, az intézményi-pedagógusi autonómia növelése, etc.) Nem ismerik a világot, a társadalmi-gazdasági fejlődés irányát, összefüggéseit, a technikai-technológiai haladás eredményeit, lehetőségeit, a művészetek szerepét, változását. Nincsenek tisztában az innováció fejlődésben betöltött szerepével – amit pedig itthon és külföldön számosan hangoztatnak –, e témakörben csak a pedagógiai innovációt emlegetik. Nem világos előttük a vállalkozói réteg szerepe, fontossága, az oktatás gazdasági vonatkozású feladatának kizárólag a munkaerőképzést tartják.
Fotó: Depositphotos
Az előbbiek következtében nincsenek megoldásaik a kreativitás, a gondolkozás, a vállalkozószellem, a problémamegoldó képesség és más, a mai világban fontos készségek, képességek fejlesztésére.
Bizonyságul a leírtakra, íme egy mondat az ELEGY Oktatáspolitikai Szakbizottságának – amelynek a fent említettek is tagjai voltak – a legutóbbi országgyűlési választások előtt megfogalmazott javaslataiból: „Jórészt nem azonosítottuk még azokat az ismeretrendszereket, készségeket, képességeket és attitűdöket (kompetenciákat), amelyekkel a globalizált világ polgárainak feltétlenül rendelkezniük kell.” Hogyan tudnák akkor korszerűsíteni az oktatás tartalmát? Nemhogy ezt nem tudják, hanem legalább annyira akadályai a közoktatás átfogó megújításának, mint a hatalom.
Egy dolog, hogy valaki képes elsajátítani valamely tudományterület felhalmozott ismereteinek jelentős részét, másik dolog, hogy meg tud-e birkózni olyan feladatokkal, amelyek megoldásához nem nyújtanak támpontot a tankönyvek. A szóba hozott személyek lehetnek jó közgazdászok, kiváló pedagógusok, tudós történészek, remek statisztikusok, oktatáselméleti szaktekintélyek, felkészült interkulturális szakértők, de egy megfelelő fejlődési stratégia – s annak legfontosabb részeként egy helytálló oktatási stratégia – kidolgozására alkalmatlanok. A probléma feloldásához közös gondolkozásra, széleskörű nyílt vitára lenne szükség, amire az említettek nem hajlandók. Kár, mert ezzel csak ártanak az országnak, a felnövekvő nemzedékeknek.
