Karsai Dániel ügyét, sorsát nem kell magyarázni: mindenki tudja, mi történt vele, melyek a kilátásai az emberi méltósággal történő távozásra az életből, gyógyíthatatlan betegsége következtében. Igazi, nagyformátumú egyéniséghez méltóan küzd az emberi léthez méltó életvégért, de nemcsak a sajátjáért, hanem a hozzá hasonló sorsúakért is. A strasbourgi emberjogi bíróságig is elment, hogy vélt vagy valós igazáért megküzdjön. (Az igen tisztelt magyar állam nem helyesli, de nem is tiltja az öngyilkosságot, azokat viszont súlyosan bünteti, akik segítenek azokon, akik magatehetetlenekként szeretnének megszabadulni az elviselhetetlenül fájdalmas és megalázó életvégtől.)
Még mielőtt a peres felek (Karsai Dániel és jogi képviselői – valamint a magyar állam képviselői) megjelenhettek volna Strasbourgban, idén januárban, Dániel testvére, Karsai Péter egy népszavazási kérelemmel fordult a Nemzeti Választási Bizottsághoz. A 2023. december 11-i beadványuk így szólt:
„Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a Büntető Törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak?
Bizonyára az is bátoríthatta a beadókat, hogy akkoriban a közvéleménykutatók erős többséget mutattak az életvégi döntésben segédkezők büntethetetlensége javára. Az Európai Unió több országában már legális a segítségnyújtás, és további országokban erőteljesen afelé halad a jogalkotás, illetve -reformálás.
A választási bizottság (a továbbiakban: NVB) tisztességesen megdolgozott a fizetéséért, alig több mint másfél hónap után döntést hozott, pontosabban határozatot. Összesen mintegy 490 sornyi hosszúságban, több mint 4700 szó megfogalmazásban, 38 800 betűnyi terjedelemben:
„a népszavazásra javasolt kérdés hitelesítését megtagadja.”
És aztán következik az indoklás, négy, római számmal jelölt fejezetben. Szó, ami szó, professzionális levezetés, szakmaiságában hasonlatos a magyar állam megbízottjának Strasbourgban elővezetett indoklásához, amellyel megpróbálta az ottani emberjogi bíróság véleményét arrafelé hajlítani, amerre megbízói a felhatalmazásukat adták, hogy képviselje a gépezet álláspontját Emberkével szemben. Az NVB indoklása is nagyon profi, az egyes fejezetekben történt hivatkozásokkal egyetemben.
Például, hogy ha és amennyiben a népszavazást engedélyeznék és az igenek többségben lennének, (mármint, ha engedélyeznék a magatehetetlen Emberkék hozzásegítését a megváltó átszenderüléshez), akkor az csak a Büntető Törvénykönyv megváltoztatásával volna lehetséges, ami pedig alkotmánymódosítással járna (pardon: az Alaptörvény módosításával), ami pedig „kizárt népszavazási tárgykörbe tartozik”.
Vagyis, hogy ma Magyarországon népszavazással nem lehet Alaptörvényt módosítani. Pontosabban: „azok (a felsorolt cikkelyek) sérelmét idézné elő, ezért annak kizárólag az Alaptörvény módosításával lehetne eleget tenni, azaz a kérdés burkolt alaptörvény-módosítást foglal magában, ezért az az Alaptörvény 8. cikk (3) bekezdés a) pontjában foglalt tilalomba ütközik.” Úgyhogy akkor itt és most ennyit a néphatalomról, a népfelségtől és egyéb népetető csemegékről.
Van a szövegben hivatkozás az Országgyűlés, valamint az Alkotmánybíróság korábbi határozataira, a Polgári-, és Büntető Törvénykönyv (Ptk. és Btk.) rendelkezéseire, a közel negyed évszázaddal ezelőtti, nagy port felvert Diane Pretty kontra Egyesült Királyság ügyre, amely hasonló témakörben mozgott, mint Karsai Dániel esete, és amely ugyancsak eljutott Strasbourgba. Szóval széles a kitekintés. A baj csak az, hogy az utóbbi eset közel negyed évszázada történt és azóta fordult egy kicsit a világ kereke. Még a hagyományaihoz hű Egyesült Királyságban is (például ami mostanában Észak-Írországban történt: katolikus miniszterelnöke lett; Nagy-Britanniáé pedig hindu vallású, és -származású).
A levezetésből az is szembetűnő (és igaz magyar hungarikum), hogy a jogállamiságot kifejező legfontosabb és legelső jogszabály neve: Alaptörvény, a működését biztosító és felügyelő szervezet neve pedig: Alkotmánybíróság. Legyinthetünk is, hogy minek ezen lovagolni, amikor vannak jobb lovak is (ami igaz), de csillámló példája annak, hogy: cseppben a tenger.
Érthető és méltányolható az a kezdeményezés, amely 2023 végén népszavazási kérelmet indít a megfelelő hivatalos úton, miközben az ügy 2024 elején tárgyalásra kerül Strasbourgban. Első szándékkal meg lehet mutatni az államnak, hogy van érdeklődés, mi több: lenne állásfoglalás is a társadalomban az életvégi kényszerhelyzetek megoldására, mégpedig másféle módon, mint ahogy az a jelenlegi törvényi környezetben lehetséges. Másod-, de tiszta szándékkal pedig meg lehet mutatni, hogy az állam mennyire fogékony az állampolgári kezdeményezésekre. Az NVB többször is hivatkozik arra, hogy az Alaptörvényt nem lehet csak úgy, ukmukfukk megváltoztatni. Igaz is… lenne…, ha a gránitszilárdságú Alaptörvényt nem változtatta volna meg az Országgyűlés, legalább másféltucatszor. Mert neki lehet, főként, ha Másféltucat Józsi, felkent és megválasztott országgyűlési képviselő adta be (no, nem a kulcsot: a javaslatot). A kérdés csak az, hogy egy úgynevezett jogállamban vajon nem a népakarat a legfőbb hatalom-e és a nép által amúgy négy évre megválasztott honatyák és -anyák nem ennek az akaratnak a képviselői-e.
Amely akaratnak a népszavazás a világos kifejeződése. Ehhez még Svájccal sem kell példálózni. De minek is, amikor illiberális módon is el lehet érni azt, amit a népakarat akkor sem, ha belefeszül. Ami pedig a hazai népszavazásokat illeti, ez az úgynevezett demokratikus jogállam történetében is maga a példaszerű sikertelenség. Akár az NVB által befogadott témákat, akár a megvalósulásukat (pontosabban a meg nem valósulásukat), akár az eredményüket tekintjük. Mindenesetre a professzionális hozzáállás, a szenvtelen elutasítás, valamint a saját igazukba és megkérdőjelezhetetlen igazságosságukba vetett hit szépen kiviláglik. Hogy mennyire, ahhoz nézzünk még egy idézetet a IV. részből, amely alcímében: „Az Alaptörvény módosítására irányuló tiltott tárgykör vizsgálata. Ennek 20. számú bekezdésében olvasható:
az Alkotmánybíróság fenntartotta a korábbi határozataiban az emberi méltóságra és az önrendelkezési jogra vonatkozóan megfogalmazott álláspontját (beleértve az emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságok korlátozhatósága, illetve az állam objektív intézményvédelmi kötelezettsége tekintetében tett megállapításait is.
Ugye érthető? Az emberi méltóság, nos, az rendben van. A részjogosultságok azonban korlátozhatóak. Főként, ha az állam objektív intézményvédelmi kötelezettségét sérti. Kedves nép, majd mi elkormányozgatjuk ezt a ránk bízott intézményt (beleértve az alapjául szolgáló törvényt is, mint intézményt), te csak ne akarj változtatgatni rajta. Azt bízd ránk. Mi majd mindig vasárnapról hétfőre virradó éjszaka és hajnaltájt. És slussz. (Ja, és neked: kuss.) Értjük egymást, ugye? Akkor sokáig jóba leszünk.
Tanulság
Ne feledjük: mindannyian Emberkék vagyunk. Még azok is, akik az állam gépezetében csavarok és szegecsek. Velük is bármikor megeshet, hogy kínok kínjai közt kell meghalniuk, mert rajtuk sem fog segíteni az általuk korábban kiszolgált gépezet. Csak azt ne higgyék, hogy ők a krisztusi kínok után krisztusi megváltásban részesülhetnek. No, abban biztos, hogy nem. De talán abban sem, ami a Hans Fallada által megírt korszak végén a berlini bunkerben ért véget.
