Elég nagy vihart kavart Pintér Sándor közelmúltban benyújtott salátatörvényének egy passzusa, mely a szociális igazgatásról és az ellátásokról szóló törvény alapelvét módosítja. Az új szabályozás leszögezi, hogy ki-ki elsősorban saját szociális biztonságáért felelős, majd a felelősségi rangsorban következnek a hozzátartozók, az önkormányzat, a karitatív szervezetek, és végül, amolyan utolsó mentsvárként maga az állam.
A törvényjavaslatot a közvélemény egymástól drasztikusan eltérő álláspontokkal fogadta. Attól tekintsünk el, hogy van olyan ellenzéki erő, amely saját álláspontját úgy határozza meg, hogy minden kormányintézkedést „mínusz eggyel szoroz”! Sokkal inkább a gazdasági politikaelmélet síkjára terelném a vitát, mert igenis, van helye ilyen téren is a konstruktív (tehát nem a Facebook-kommentek k…anyázós szintjére süllyedő) diskurzusnak.
A klasszikus baloldali gazdaságpolitikai álláspont szerint a szociális biztonság biztosítása az állam feladata, míg a klasszikus jobboldali gazdaságpolitikai aspektus úgy véli, az állam csak oly mértékben avatkozzon be a polgárok életébe, amilyen mértékben az szükséges, és akkor is a lehető legrövidebb ideig. Ez alapján tehát kijelenthetjük,
az új törvényi alapelv a jobboldali gazdaságpolitika jegyét viseli magán.
Ennek azonban van egy másik lába is, az ellátások forrása. Az államnak ugyanis „nincs pénze”, azt a gazdasági szereplők (háztartások, vállalatok) adják össze annak érdekében, hogy az állam az ő saját feladatait el tudja látni. A szociális törvény szerint pedig azoknak az ellátásoknak a fedezetét a központi költségvetésből kell biztosítani.
És bizony itt van elhantolva az a bizonyos házőrző. Mert a módosítás, azon túl, hogy az államot – mint fent fogalmaztam – utolsó mentsvárként deklarálja, egy huncut fillérrel nem hagy többet sem az adófizető polgárok, sem az adófizető vállalkozások zsebében. Ami azt jelenti, hogy ha valaki pénzügyi okból szorul rá egy szociális ellátásra, még ha önhibáján kívül is történt, esélyt sem kap arra, hogy a törvény új alapelve szerint saját magán tudjon segíteni! Vagy fogalmazzunk így:
Segíts magadon, az Isten is megsegít – de az állam nem!
Kis hazánk azonban rendkívül hibrid ebből a szempontból is. Az Európa-rekordnak számító 27 százalékos áfakulcs gyakorlatilag korlátlan lehetőséget biztosít(ana) a mindenkori kormányzatnak a szociális ellátórendszer lehető legszélesebb biztosítására, és ebbe bizony álláspontom szerint beletartozna az egészségügyi és a nyugellátás, illetve a családi támogatások rendszere is. (Az egészségkassza és a nyugdíjkassza is deficites, annak pótlása ugyancsak a központi büdzséből történik.) A széles szociális hálónak persze feltétele, hogy a befizetett adó ne folyjon el a korrupciós csatornákon, például a túlárazott közbeszerzéseken.
A most egyelőre még csak javaslat szintjén levő törvényi alapelvnek azonban lehet egy olyan olvasata is, hogy ez még csak a kezdet.
Vajon folytatódik-e azzal, hogy az állam a felnőtt polgárokra bízza az egészségügyi öngondoskodást? Hogy ha a milliárdos eltöri a kezét, akkor ne ötmillió járulékfizető, köztük a minimálbéren, szalag mellett foglalkoztatott gyári munkás dobja össze a pénzt a gipszére? Hanem egyénileg biztosítjuk a magunk egészségét épp úgy, mint ahogy egyénileg biztosítjuk saját házunkat, autónkat?
Vajon folytatódik-e azzal, hogy az állam a felnőtt polgárokra bízza az időskori öngondoskodást? Hogy később majd ne a mostani – botrányosan hangzik, de – piramisjáték jellegű felosztó-kirovó rendszerben kapják az idősek az ellátásukat, hanem az életünk során párnacihától szárnyaló részvényig terjedő spektrumon mozgó megtakarításunkból fedezzük időskori jólétünket és jóllétünket?
Vajon folytatódik-e azzal, hogy az állam az ilyen jogcímen beszedett közterheket az adófizetőnél hagyja azzal, hogy
a felnőtt polgár jobban tudja, neki milyen egészségügyi vagy időskori ellátás lesz szükséges,
és ennek megfelelően előre gondoskodik magáról?
Igen, az előbbiekben azzal a széles körben elfogadott paradigmával szemben érveltem, ami magas elvonások mellett széles körű szociális ellátást biztosít. Hogy ezt az államtitkár „kommunista örökségnek” nevezi, azt a magam részéről vagy a politikai kommunikáció termékének (egy rossz szóviccel élve: kommunista ökörségnek) tartom, vagy a történelemoktatás hiányának tudom be, hiszen gondoljunk például a skandináv országokra, ahol az ottaniak nagy szerencséjére egy percig nem volt kommunizmus, mégis évtizedek óta magas elvonások mellett széles szociális ellátórendszert tartanak fenn.
De akkor mégis mit nevezhetünk a kommunizmus örökségének? Orbán Viktor és Kádár János rendszere között számos különbség van, ezt kár tagadni. Azonban az „állam csöcsén lógás” művészetét Magyarországon bizony elég sokan folytatták a rendszerváltás után is, ami ellen az állam az azóta eltelt harminckét évben sem lépett fel. Ezt pedig nyugodtan nevezhetjük egyrészről a kádári kisember továbbélésének, másrészről a Kádár-rendszer örökségének.
Gondoljunk arra, a kamatstop intézkedését, azaz a változó kamatozású hitelek kamatának rögzítését micsoda kormányzati sikerpropaganda kíséri még most is, annak ellenére, hogy a jegybank már évek óta tudatosan kampányol a fix kamatozású, azaz a kockázatkerülő hitelek mellett. (Jó, ezt a tájékoztatást a vigyorgó meg dühös szmájlikkal ellentétben nem láthattuk óriásplakáton, de végül is „csak” a pénztárcánkról volt szó…) Az utca embere meg felvette a változó kamatozású hitelt, és örül neki, hogy Állambácsi most segít. De aki felelősen gondolkodott (és tudom, sokan vannak ők is), és pénzügyi tudatosságának köszönhetően, dacára a magasabb törlesztőrészletnek, inkább a fix kamatozású hitelt választotta lakásvásárlásához, ő joggal dühös, hiszen ő ilyen formában nem részesül a „kádári állam” segítségéből. Vajon nem arra gondol,
legközelebb ő maga is inkább várja a sült galambot, azaz Állambácsi segítségét?
A sor hosszan folytatható az évtizede fixált rezsiárakon és a négynyolcvanas üzemanyagáron keresztül. Mind Kádár háromhatvanas kenyerének „csökevénye”.
A széles szociális háló, a folyamatos állami dotáció függőségi viszonyt alakít ki a mindenkori kormányzat és az adott választó között. A habermasi, vagyis független, öngondoskodó polgár esetében ilyen egzsisztenciális függésről nincs szó. Tehát nem tud riogatni a mindenkori kormányzat azzal, hogy a politikai ellenfele elvenné a szociális ellátásait. Azt hiszem, valami ilyesmi lenne egy valódi demokrácia.
